2020. december 17., csütörtök

Anyám éppen hetven

 



Van ma ez a nap, amikor anyám éppen hetven. Miközben lazítja őt az ünnepi köszöntések sora, szorítja a szívét a hiány. Egyszerre és váltakozva. Mert nélkülem van. Szorít valahol engem is, de nem csak a szívemben, hanem mindenhol, ahol mozdítható vagyok. Akármilyen kereknek is tűnik ez a szám, mégsem gördül, mert számára most nincsen odaadható ajándékom. Nincs flincflanc, a szeretlek anyu kísérőkártyával és a jaj Juditka nem kellett volna fogadókártyával. Nincs az "anyu nem tudtam neked mit venni de szeretlek" sem, amiben ott nyüzsög széttárt karokkal a jelenlétem. Van most ez a nap, és én úgy érzem mintha kiejtettem volna anyámat a kezeim közül. Sohasem tartottam egészen jól, de most tényleg figyelmetlen voltam és elejtettem. Magára hagytam. Nem tudtam adni. Semmit. Azt sem, aki vagyok. Azt sem, aki nem vagyok. Csak nézem a képernyőn őt ma és bíztatom, hogy jó az élet és helyesen élni a legtöbb ami megtehető, és ő ezt meg is teszi. Vigasztalom és nevettetem. Mutogatom neki a fermentált céklát a skypeon, és a pepcos tepsit, amit rá gondolva vettem meg. Aztán szétcsatlakozunk, mert van ez az élet, amit nem lehet folyton együtt élni. Nem lehet képernyő alagutakba beszuszakolódva ismerni a másik minden lépését. Nem lehet virtuális simogatásért mindennap kuncsorogni, akkor sem ha más nincs. Nem lehet mondani az elmondhatatlant, mert nem arra van a beszéd. Próbálkozunk, hogy élményáramlásban maradjunk, de elbukunk. Mindig helyesen akarunk szólni, és bukdácsolnak a szavak. A szétcsatlakozás után, előtt és közben is kitérünk a félelem elől, ami a másik életét roncsolná. Aggódjuk magunkban a másik bajait. Aztán elgondolkodom az anyámmal való beszélgetésen. A tepsit, a mutogatott drága vastag falút nem is én vettem.

Gondolat párbeszédemben tovább szövögetem a társalgást anyámmal, majd magammal az anyám hangján. Majd csak úgy, mint a normális másik emberek, lehetséges forgatókönyveket készítek. Szidom magamat: férjed, vette te smucig csaj, azt a tepsit.  Kifizette, amikor  azt ecsetelted,  milyen jó lenne ez majd anyunak a hetvenedik születésnapjához. Amikor te fogsz főzni. Amikor megfogod a két vállánál fogva ezt a hatvan éve konyhatündérkedésért még ki nem tüntetett nőszemélyt, aki az anyádnak mondja magát, és leülteted a székre. Lábát felrakod, két kezét szigorúan az ölében tartva elraksz a környékéről mindenféle fűszerfélét. Ha lehet bekapcsolod a recsegős rádiót, odagömbölyíted a macskát, kiemeled a fejét a lisztnyomatós köténykéből és megsütödfőzöd neki azt a receptet, amit még soha nem mert magának csak úgy, mert: "nincsenek hozzávalók, és amúgy apád nem is szereti, minek magamnak."...Érdekes, hogy annyi mondanivaló között, ami évek óta lezajlott köztünk, soha nem merült fel, hogy volna egyáltalán egy ilyen recept. De érzem, hogy van. Abban az ízekkel, és illatokkal kipárnázott konyhában még egy olyan köténykoszoló titkosvágy receptnek lennie kell, amit csak én főzhetek meg neki. Az is lehet, hogy anyám nagyot nevet ügyetlen törekvésemen, és titokban letörli a konyharuhával az ablakpárkányról a port, hogy az idő addig se menjen hiába, míg a színdarabomat nézi. Így a nem létező konyhai gyakorlatomat lehetséges, hogy át kell gondolnom, amikor belenézek sajnálkozó arcába. Hangtalan kérést küld ezzel felém, hogy törekvésemet ne a konyhapultnál kamatoztassam. 

Ekkor előveszem a nem adom fel arcomat, és áttérek a B tervre. A kölyök majmok rugalmasságával átvezetem  őt a fürdőbe. Vonakodik ugyan és útközben mintha a molylepkék után kapkodna, de felvilágosítom, hogy jó lesz neki és ezt akarja. Akarni fogja. Itt úgyanis másfajta odafigyelőként igényelhet engem. Elkészítem a gyógyiszapos sós fürdőt, amibe cseppekként kell adagolni a titkos esszenciát. Gyertyák, rózsaszirmok. Amíg elmerül a meleg párák között, felolvasom neki a virágszedés lélektanát, majd a Jávorka történetét, aki  a templomban feltartott kézzel jelentkezett, hogy kijavítsa a pap által felolvasott bibliai passzust. "Jaj Juditka  kiázott teljesen a kezem, ne beszélj ilyeneket a papokról, leszedhetnéd inkább a szárítóról a ruhát". De én, ezzel a nem adom fel arccal, félre söpröm az úszkáló gyógynövényszárakat és kimosom a hajából a ragadós iszapszigeteket. Jó szárazra súrolom a hátát, átmasszírozva a begörcsölt meridiánokat fejétől a talpáig. Biztosra megyek, most ezzel a tenyeres talpas B tervvel, mert anyám szeretetnyelve a masszázs. "Jaj Juditka na ezt végre jól csinálod. A kicsi ügyes kezeiddel, olyan jól.....megmostad a körmödet egyáltalán?" Nekem lenne továbbra is ez a soha nem adom fel arc, miközben elhagynánk a fürdőt és bemennénk a nappaliba.

Elhaladnánk a nagy tükör előtt, ahol esküszöm most már nem hangzana el az a mondat, hogy: "nem értem Juditka, hogy akinek ilyen szép arca van, miért nem sminkel soha." Nem hangzana el, mert rajtam lenne végre az a smink és rajtam az a nem trehány ruha, ami "kiemelné (anyavidámító) alakomat". Mosoly arccal fésülném a haját, amit még soha nem fésültem, csak szidtam, hogy miért ilyen közhelyesen rövid. Most kifésülném a szomorkás lemondással együtt. Lemondás, ami rögtön azután következik, hogy a monológja a nem létező unokákig sodródik. Innen már laza mozdulattal és homlokcsókkal apu gondjaira bíznám, aki mindig is a legjobban tudott vigasztalni. Szóval még nem tudom, hogy utána milyen C és D tervvel hova jutnánk. Mit bolygatnánk meg, egymásnak nekifeszülve, egymásnak nagyon jót akarva. Nem tudom. Talán már nem is akarom. Inkább már csak elakarom vinni anyámat a legvédettebb helyre magamban. Oda, ahol én sem bánthatom....

Amúgy is már nem tudom tovább gondolni, hogy mit nem teszek meg ma, így, hogy anyám hetven és közöttünk a kilométer hétszáz.