A szűk értelemben vett fösvény ember nem ad másoknak a javaiból és a tudását is csak pénzért, elismerésért adagolja. Nemcsak vigyáz a pénzére, hanem óvatosan arra költi csak, amiből neki is haszna származik. van akinek az autójában mindig van néhány forint, hogy a kéregetőknek odanyújtsa. Van aki rendszeresen adakozik, vagy félretesz a vagyonából a szegényeknek, vagy éppen a rászorúlóknak. Van aki megunt bútorát, ruháit, játékait fölajánlja a nincsteleneknek.Mindenki elszeretné kerülni a fösvénységnek még a látszatát is. Ha éppen nem ad az utcai kéregetőnek akkor, mindezt egész kimerítő módon is meg tudja magának indokolni, és persze nagyon sokszor igaza is van. Igaza mert a szegénység külső jelei mögött maffia lapulhat és döbbenetes tragédiák nem kiválthatóak sem pénzzel sem egyéb anyagi támogatással. Mégis.
A jótékonykodásnak hatalmas ereje van, és nem engedi, hogy belesüppedjünk az önérdek mocsarába. Az erényes tettek valóban jók és magasba röpítik a lelket, de a jótékony célú adakozás mégis az anyag spiritualizálásának legnagyszerűbb módja, mivel azt jelképezi, hogy saját lényünkből – azaz képességeinkből adunk másnak. Aki a kevésből add, még a szent írások szerint is sokszorosan ad, ahhoz képest aki a sokból ad. Aki ad ismeri az adakozásnak azt az örömét, amit szinte semmi mással nem lehet kiváltani. Ez az az öröm, amit te idézel elő. Aki egyszer is megtapasztalta nem felejti ezt az együttérzésből fakadó, lelkesedéssel tovább burjánzó és végül szinte emberfeletti erővé duzzadó életérzést. Jó annak aki adja, jó annak aki kapja. És kik is vagyunk mi? A kiszolgáltatottságban elfogadók, vagy a többlettel rendelkező adakozók? Soha sem lehetünk csak az egyik oldalon. Nincsen olyan szegény ember, aki valamit ne tudna továbbadni , és nincsen olyan gazdag ember, akinek ne lehetne még adni, vagy ne lenne szüksége még valamire. Jó szóra, elismerésre, lelki nyugalomra.Van amiből én adhatok, én tehetek szolgálatot és van amiből a másik, talán olyan ember akinek látszólag nem sok mindene van. A birtoklással szerzett hatalom illúziójával mégsem lehetünk sehol máshol mint középen, ott ahol minden csak egy átfutó fogyasztási cikk a kezünk között. Mindig lesz nálunknál szegényebb és bármennyire is gazdagok vagyunk , mindig lesz nálunknál gazdagabb. Fösvénységünk nem énvédelmi mechanizmusunk része, hanem csakis a nem tudásé. A tudatlanságunk abban van, hogy ezt a középre helyezett kiszolgáltatottságban gazdagodást nem akarjuk meglátni, és azt hisszük, hogy ha bármit is visszatartunk a magunk részére akkor tudjuk a legjobban megvédeni a határainkat. Elfogadni vagyunk kénytelenek a megszületésünk pillanatától a halálunkig, és adásra köteleződtünk a létünk fenntartásának biológiai, érzelmi feltétele érdekében. Nincsen belégzés kilégzés nélkül. Fösvénységünk a ritmust szakítja szét, az áradást akadályozza, visszatart, megrekeszt, pangást és kibillentséget okozva sodor hamis védőkorlátok közé. A fösvénység börtön.
Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az alap probléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki mindig mindent magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll, hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában egy hatalmas potenciált képez, egyszerűen holt papírok és érmék halmaza lesz. A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségről. A fösvénység mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt, hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit. A szombati nap a Szaturnusz bolygó hatása alatt áll. A Szaturnusz lelki és testi küszöbeink őre. Nem enged tovább amíg a meg nem tanultam az addig feladott leckét. A megkövesedést, leblokkoltságot, felelősséget, betegséget helyezi előtérbe, de a megtanult lecke után ő biztostja azt is, hogy az eredmény biztosan megjelenik.
A világhoz való szigorúan csak szatornikus hozzáállás közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és
megkeményítse magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelődjön,
és minden iránt az életben elveszítse az érdeklődését, kivéve a vagyona iránt,
amelyet azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon,
hogyan „hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül
hagyja a vagyonát. A nehézkesség a fösvénység legfőbb kisérője. Ahol könnyedség van, ott kevesebb a lehetőség arra, hogy örömnélküli megosztatlanságban legyünk. Mivel azonban a lehetséges örömök átéléséhez úsznunk kell az árral és el kell engednünk a nehezékké váló fösvénységeinket ezért ez az elavult fogalom új életet kell, hogy nyerjen. Figyelmeseségünkkel kell őt kitüntetnünk. Ha jeleit magunkon tapasztaljuk, tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért van szükségünk mindarra amit nem mások fele áramoltatni. Ha újra
meg újra méltatlannak bizonyulunk az erényeinkhez amiket már sajátunknak érzünk akkor tudnunk kell, hogy az elengedés és megszerzés folyamata olyan mint a ki be áramló levegő. Az arányon van a hangsúly. Nem kell odaadnunk senkinek a nem létező gatyánkat és nem kell megöríznünk mindenáron olyan értéket sem amit generációink markukban szorítva nekünk kapartak. Nem kell. Mert az élet pulzálása a régit átveszi, de új formában kell, hogy továbbadja, ha azt akarja, hogy élet maradjon. Ez a folyamatos konvertálás lehet a helyes hozzáállás. Megőrízni és elengedni együtt, folyton abban a formában amiben éppen életképes. Értékek nem vesznek el, hiszen éppen attól értékek, csak ideiglenesen álruhában bújnak. Mentésüket újabb és újabb formákat találva kell néha elvégezni. Fantáziánkban ott élnek a régi nosztalgiák ízei, de konvertálás nélkül egy olyan létperemre sodrhatnak, ahol a nevetségesség a legenyhébb forma. Sok buzgóságunkban amivel kitakarjuk a régi értékeket olyan porosodásokat találunk amihez nincsenek meg a hagyomány kívánta takarító eszközeink. De ha mégis megvannak akkor használjuk őket, hiszen minden íjjat először hátrafelé kel húznunk, hogy jól előre repülhessen. Azt tapasztalom a saját fösvénységeimben, hogy ezeket a hátra lépéseket kell sokkal tudatosabban megtennem, és több bizalmaat kell szavaznom a jövőfele pattanásnak. Nem ragaszkodhatok egy ponthoz sem ahhoz, hogy az íjam nyomvonalán, ahhoz, hogy valóban célba találhasson. Fösvénységem sokféle lelki tehetetlenségem fedőneve, amit eddig csak az elengedés és nem ragaszkodás megélésével tudok elkerülni, de nem kizárt, hogy valami más is eszembe jut. Az biztos, hogy az ár, amelyet ezért a bűnért fizetünk, az, hogy nem lesz szellős az életünk. Megdohosodunk. Élő holtak leszünk, vagy még inkább élettelen élők. Ezért a heti lelkigyakorlatom szombati napján kiszellőztetem a hét közbeni puhányságomat, megkeresem a visszafogottságom mélységeit, bedeszkázom a szemem alatti karikát. Miközben hopplárézom ezt az utolsó üresjáratú gondolatot, megszavazom a bizalmat a jövőheti örömöknek és belemosolygok e szöveg fösvénységet rejtegető hiányosságaiba, amivel ma megint nem tudtam teljesen megosztani mindazt, amit szerettem volna.