Trendkívüli vélemény a bátorságról

Amikor filozófia szakra jelentkeztem, körbejárt egy történet, miszerint egyszer  felvételi téma volt a bátorság. Mi a bátorság, kérdezték és valaki csak ennyit írt a kérdés alá: Ez. Se többet, se kevesebbet, csak ennyit: Ez. Imádtam ezt a történetet, főleg hogy a fáma szerint elsőnek vették fel az egyetemre. A világom akkor még jól körülírható hely volt, aminek biztonsága még ilyen kis apró hőstettekből állt össze. Értéke volt annak, ha valakinek volt ereje nem magyarázni. Csak megmutatni. Ezzel együtt borzasztó nagyot kockáztatni. Kitenni magát valaminek, aminek hosszútávú rizikója van. Vagy bejön, vagy te jó ég, nem. A történet régi, talán nem is igaz, hiszen egy filozófus aspiráns elméleti embernek tűnik, nem feltétlenül gyakorlatinak. Inkább kifejti, mint megcselekszi. Bocs Szókrátesz. 

Ennek árnyékában, én csak helyben futottam a szánalmas magolással. Elvont fogalom volt minden a filozófiában. Nem sejtettem, hogy az élet maszatos kezét is megláthatom rajta, és majd pont az lesz a lényeg benne. Akkoriban siralmasan tepertem, hogy megvessem a lábam valami elvont egyetemi zugban, ahol békén hagy az élet, vagy legalább választ ad arra, hogy miért nem hagy békén. Nem sok saját gondolatnak mertem teret engedni. Idézetekből éltem, de azoknak is csak a körvonalaiból. Lehet nem is volt saját gondolat, lehet nem is tudtam, hogy lehet. A hormonokból készült érzelmek felzabálták a gondolataimat. Legalábbis felkavarták. Szerettem volna bölcs lenni, de egyből. Hirtelen feltörni, mint a gejzír, teljes testi és lelki pompámban, hogy ettől minden kétség megpukkanjon. Csattanni, mint az ostor vége, hogy örökre megbánják, akik nem hittek bennem. Tiszteljék merész egyéniségem. A bátorság itt még hőbörgések formájában csillant fel, amiket gyáván keresztbe vert az éhség vagy valami egyéb piti vágyakozás. Úgy szerettem volna ébredni, hogy már megcselekedtem azt, aminek dicsőségéből mostmár eléldegélhetek. Szerencsére ennél nagyobb kihívás a valóság.

Más egy elgondolásról beszélni és más megcselekedni. Nem is más, hanem egyszerűen nem is lehet elmondani a különbséget, és pont nem is kell. Hamar kiderült a számomra, hogy nekem inkább a duma langymelege a személyre szabott. Szavakkal cselekszem. Betűkből formázok biztatást.  Főleg magamnak, számonkérhetetlen formában. Kimagyarázhatóan. A dolog bátor kiállásnak látszon, de ne üssem meg magam általa. Sok energia ám ezt a látszatot fenntartani, ki is voltam merülve ebben a nagy bátorkodásban rendesen. Lázadónak tűntem, de  közben erősen szorítottam a nagy semmit.  Kisminkeltem a gyávaságaimat, és izgalmas történetekké gyúrtam össze őket a valóság peremén. Most olyan mintha nem is a bátorságról értekeznék, hanem a gyávaságot rehabilitálnám, hoznám egészen barátságos emberközelben, de muszáj ide hátralépnem, hogy megragadhassam a lényegét.  Azért is, mert a bátorság ritkán egyszemélyes. Általában sokakat érintő cselekmény.

Amikor a gyerekkoromban a bátor elhagyta fékezett habzású életterét és  disszidált, az itt maradt hozzátartozóin csattant a merészsége. Amikor beszólt a rendszernek, és lecsukták, a családja beszorult egy még szűkebb keretrenszerben, mint ami a többieket fojtogatta.  A bátor kulák gyerekei nem járhattak gimnáziumba. Gyermekein keresztül megzsarolták a gondolkodót. Átírták neki a bátorságot az ellenkezőjébe. Jobb ha ül a seggén, jobb ha nem húzza ki a gyufát, jobb ha nem pattog. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Egy helyett nem kell kettőt ugrani. Addig jár a korsó a kútra, amig el nem törik. Akkor is ha a saját életénél bátrabb, megkarcolhatja a másokét. A bátorság ekkor maga volt a szemek villanása, a szamizdat félmosoly. Egy dalfoszlány, egy elejtett papírgalacsin. Mégis a  helyzetek esztelensége néha megbátorította a gyávát is, és csak hogy kiegyenlítsen, kivéreztette a bátrat. Szétzüllesztett családok, bevérezett barátságok maradtak az egyenes gerinc mögött. Így, aki kiszólt a rendszerből, annak lelkiismeretén nem csak a saját  hanem mások lelkiismerete is oda lett teregetve száradni. 

Sok ilyen történetet hordozott a  gyerekkorom, ezért a  bátorságot az én fejemben mások cselekedték. Leginkább férfiak. A nők bátorsága csak csatolt fájlként jutott el hozzám, amiben a fővonalon férfiak rázták a béklyót. A  nők csak megámulták őket és a legjobbak feleségül mehettek hozzájuk. A nők bátorsága számomra az volt, hogy mertek ehhez csatlakozni. Oda mellékelni az életüket. Az, hogy nőként nem nekem kell vinni a terhet, hanem csak besegítek, elég volt nekem. A gondolat kifejezésének a szabadságán, a megcselekedés lehetőségén túl, nem kívántam a bátorság kötelezettségét. Természetesnek tartottam hogy az a férfié.  Anyám szerencséjének tartottam apámat, aki óvatosan volt bátor. Figyelt lépett, figyelt hátralépett. A világ ekkor dörzsölt gyávákra, eltűnt bátrakra és okos semlegesekre oszlott. Úgy állt nekem akkor még ez a képlet, hogy voltak akik bután csinálták a bátorságot, voltak akik okosan.  Körültekintően, hogy legalább másoknak nem fájjon. Egyébbként a hétköznapok történései  mindig megszűrték a bátorságot, és vigyázni kellett, hogy ne erjesszék megalkuvássá, de ne forralják robbanófejjé sem. Feltűnt, hogy mindenkiben másképpen buzognak az elvek, és  mindenki más más felmentést ad a saját megalkuvásaira. Sokak szókimondása nem kóborolt olyan eszmék között, amit nem értett, olyan cselekvések között, amihez nem volt belső ereje. Volt aki átgondoltan szárnyalt, nem mint a vadlegyek. Volt aki kihagyta a lehetőséget a vakmerőségre, azért, hogy a háttérből összerakhassa a következő lépést. Mint az apám. Körülötte számomra a biztonság rezdült. Nagyon finom egyensúlyokat kellett összedolgoznia önmagában. Egészen közelről megfigyelhettem a küzdelmeit. Sok összetevőt kellett figyelembe vennie, hogy felépíthesse nekem a világot védelmi bástyákkal, de nem kiskapukkal. Mostanra azt gondolom, hogy ez az alkumentes hátralépés a legnehezebb. Csendben, de mégis biztatóan képviselni azt, amiben meggyőződtél. Oldalra lépni mint az aikidóban. Kitérni, elhajolni úgy, hogy a gerinced megmarad. Nem nyüzsögni a cselekvésben, de nem maradni mégsem távol. Felismerni a  nem cselekvés, és a cselekvés napjait. A bátorságot ebbe a felismerésbe rakni. 

Szerettem volna bátor lenni, ezért kihelyeztem  példaképekbe a bátorságot. Az én bátraim mindig minden helyzetben mindent kimondtak, mai szóval olyan elképesztően önazonosak voltak, hogy ragyogott a ruhájuk és csillogott a kedvük. Igazából pisilni se jártak, hogy nehogy elvesztegessék bátor perceiket hülyeségekre. Miközben a világ szenved és a nyomorult gyávák átlag felnőttek képében lapulnak, ők lendületben vannak, mint a hinta. Állandó sürgös elintéznivalóval terheltek, nem érnek rá a hétköznapokon fanyalogni. Ja és csak a gyáváknak vannak munkahelyeik, meg kölykeik, meg átlag életkoruk, átlag ötletekkel. A bátrak kalandok által tenyésztik tovább az emberiséget és nyilván mindenki ott kujtorog körülöttük, hogy legalább ruhájuk megérintésével részesüljön az erejükből. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

Lassan, sok esemény által bontakozott ki a bátorság képlet a számomra. Rájöttem, hogy a bátorság sok erőforrás megmozgatása arra, amiben hiszel. Semmi másra, csak arra amivel meggyőződéses viszonyban állsz.  Cselekvés még akkor is ha csak a szavak terepét használhatja, cselekvés még akkor is ha pont, hogy nem cselekszik meg valamit. A bátorságról mindenki tud magában. Pontosan érzi, hogy a belső mérce szerint ezzel viszonyba tud-e lépni önmagában, vagy ettől messzire sodródott.Tudja a zsigereiben, vagy inkább érzi, mert egész testében születik meg nem csak a végtagjaiban, amivel megcselekszi. A bátorság hordó, amiben Diogeneszként élünk, máglya ahová vádlottként lépünk, kard és toll és puszta kéz. Szóval bármi, ami akkor és ott kell. A bátorság maga a teljes jelenlét. Beleadni magad a pillanat bármilyen jellegű kihívásában teljes szívvel. De leginkább maga az eszköztelen szívkitárás. Az őszinteség csendes búvopataka, ahol megpróbáljuk megfogalmazni másoknak és magunknak a legbensőbb megéléseinket. Ahol legyőzzük a szégyenünket. Ahol próbálkozunk és ha az elbukás után nem állunk fel azt nem rejtegetjük még magunk elől sem. A bátorság hozzáállás, ahhoz ami van. Néha az elindulás, de néha a leállás. A bátorság az egyetlen projekt, amihez minden erőforrásunkra egy nagy levegővételként szükségünk van. 

Mostanra már nekem is sokféleképpen meg kellett mozgatnom magamban ezt a bátorságképletet. Az élet gondoskodott arról, hogy gyakorlatozzak. Sokszor gondolkodás vagy tét nélkül kellett oda adnom magam a pillanatnak. Zsigeri bátorságot kért tőlem az életútam. Arra eröltetett vagy lökött, hogy tornáztassam a bátortalanságaimat. Izmot formáljak.  Ne magyarázzam és ne szenvedjem, csak alkalmazkodjak felemelt fejjel, ahhoz ami van. Ne omoljak megszemlélve az erőtlenségeimet, hanem hozzam ki a helyzetből a legjobbat. Meglássam a bátorságot ott is, ahol nem is látszik, és meg is cselekedjem. Megérezzem, hogy ezzel minden ember küszködik. Mindennap újraprogramozó erőként ér utól és hal el bennünk. Erőként, ami mindenkiben egyetemesen ott van, mégis reagálásaiban teljesen személyreszabott. Átéljem, hogy mi emberek még a kis semmiségeinkben is milyen erőteljesen egyek vagyunk. Kortársak a megúszásban és a bátorságpróbákban. Még akkor is, ha más történelmi korok átutazói vagyunk. Azt figyeltem meg, hogy a történelem minden vesztesége és nyeresége a bátorságon múlik. Emberi sorsok gyülekeznek abban, ahogy meg merűnk tenni dolgokat. A létezés minden síkján ebből az erőből szaggatjuk ki a történelmet. Minden kor, kaszt és nép ebből gyúrja a mesehőseit, ebből készíti a hiedelmeit és ehhez méri erkölcsi részvételét a dolgok nagyvilági előadásában.  Azt érzékelem, hogy a vallások is, alapjáraton ezt az erőt ébresztgetik a rítusaikkal, ezt fűzik össze felsőbb hatalmakkal. Talán ez az erő képezi le a testbe magát a szellemet is.

Az viszont biztos, hogy aki bajban van ezen az erőn keresztül próbál kapcsolódni, ezt akarja megerősíteni. Ha elbukik ezzel zuhan a mélyben, és ennek darabkáiból építi újabb álom és valóság határait. A bátorságon keresztül áramlik minden munka, amit eddig a világban elvégeztek, és az ő hiányából fakad minden eltékozolt mulasztás. Nemcsak az emberiség nagy alkotásai és fejlődési íve mérhető le benne, hanem a személy minden boldogsága és megküzdése is. Merthogy a boldogságunk  úgy tűnik szorosan kapcsolódik a bátorsághoz. A megküzdés, a tapasztalat szerzés  bátorságához. Aki mer az nyer, és ha nem is azt amire akarata irányította, de tapasztalatot mindenképp. A bátorság a bölcsesség egyik lábfeje, nélküle nem indul semmi, ami a fejlődés motorját forgatja. Semmi, ami a boldogságot fenntartja. Semmi, ami a szenvedés kerekéből kipörget. 

Trendkívüli vélemény az énerő kapuiról

Az élet néha közhelyek és metaforák által fedi fel magát nekünk. Egyszerre szép és szenvedés. Út és kapu. Sodródás és kapaszkodás. Erő és küzdelem. Sokféle értelmezés nyüzsög készségesen, hogy mindenféle vallásos élményhez, hitrendszerhez, filozófiákhoz odadörgölőzve az elme számára, magyarázatot kínáljon. Aztán meg visszavonul ebből a sokféle értelmezésből, hogy magában a folyamatban elrejtekezve átélhetővé tegye a létezés csodáját. Egyszere tárulkozik ki teljes pompájában és lappang titkokkal övezve. Táptalajt adva mindenféle eszmefuttatásnak dobja tovább a labdát, amikor úgy tűnik megragadtad. Mégis ha figyelünk mutatja törvényeit, jelzi létezésünk buktatóit. Egyetemesen, vagyis mindenkire érvényesen mozgat bennünket a születéstől a halálig egy fejlődési ívben. Azt a nyolc életfeladatként azonosított életszakaszt, amit a fejlődés lélektan kikalkulált ezen az útvonalon, énerő kapuk őríznek, én legalábbis így hívom most őket. Boldogságkapuk vagy démoni erők átjárói. Út segítők vagy útvesztők. Olyan erőképzők, amelyek bizonyos  életkorhoz köthetőek. Mint ahogy más a reggel fénye, mint a délutáné, más a pelusos rész adatlapja,  mint a kamaszkoré. Más a születést követő tanulási folyamat, mint a felnőtkort lezáróé. Más de a maga erejét mindegyiknek meg kell szereznie. Nagy titok, hogy teljesen másként, mint az előző szakaszban. Új erőként és nem másolatként kell beemelnie pszichéjében a következő szakasz eredményeit. 

Mivel ezek a kapuk, már nem a rítusok által szigorúan ellenőrzött átjárók, sokféle rakoncátlankodás teszi átláthatatlanná ezeknek az energiáknak a beszerveződését az életünkben. Inkább folyamatoknak tűnnek kis apró jelzőtáblákkal, mint nagy horderejű kapuval jelölt szakaszoknak.

Mégis, úgy van összerakva a belső világunk, hogy ezek a folyamatok ideiglenesen átjárokká állnak össze. Kapukká ékelődnek, néha egészen kivehető formában, mint régi korok  elcsökevényesedett rítus maradványai. Máskor köddel burkolózva, belső bizonytalanságok káoszát gerjesztik. Krízísek, amelyek jó esetben katarzisokká terebélyesednek.  Olyan katarzísokká, amit a kapun való átlépés feladatként tűz ki és a megoldással kézbesít. Ezt az erőt elvenni csak úgy, nem lehet. Pult alól beszerezni, megelőlegezetten megkaparíntani belső természetéből fakadóan nevetséges is lenne. A megkűzdés maga az ajándék. Nem lehet megsporólni, kibekkelni, lerövidíteni és felgyorsítani is csak a maga árfolyamán, a maga következményeivel. Mert nem pusztán erőt termelnek az életbemaradáshoz, hanem beszemélyesített erővé csatornáznak minden külső energiát. Énerőként nyújtják át nekünk a világban megtapasztalhatót.  Sajáttá zabolázzák a teremtés erőit. A végtelen erővászonból kiszabjuk a magunk ruháját. Másként nem hordható a világ, nem elviselhető. 

Mindezt nem egyszerre, hanem egyfajta megkerülhetetlen fokozatossággal. Kapukon keresztül zsilipelve. Ahogy a rohanó hegyi csermely, kontinenseket összekötő, hajozható óceánná sok folyón keresztül erősödik. Ahogy a tűz is akkor bátorodik, ha a munícióját megkapta, és nem éghet ha kifogy az üzemanyaga, vagy ha bárhol lefojtják, befullasztják. Ahogy a szél nem szaladhat előre, meg kell várnia a megfelelő impulzust.  Tornyosulat de csak a maga körén belül. Idegrendszerűnk finom csápjai állandó készenlétben jelzik, mi az ami már befogadható, és mi az aminek ki kell várni az idejét.

Tehát, az énerőkapuk a világ erejét a testünkön  és az érzelmeimeinken keresztül szerzik meg nekünk, mint sajátot. Az ütközés válságából csiholják ki a gyémántot. Egyik ősöm sem tudja helyettem megküzdve, esetleg szavakkal átadni nekem. Nem tudja, és ha ő maga valóban jól lépte át a kapukat, nem is akarja. A kíhívások megoldása révén nyert erők, életszakaszainkhoz tapadnak, de erejűket egész életünkben kifejtik. A megszületésünk utáni első énerő kapunál például, alapvető ellentétpárként küzdjük meg magunkban a bizalom és a bizalmatlanság párbaját. Erőként a reménynek kell megszületnie ahhoz, hogy egyáltalán életbe tudjunk maradni. Vagyis olyan helynek kell megélnünk a környezetünket, amit nem rongált meg az elhagyatottság.  Vagy csak kicsit, elbírhatóan. Az elég jó helyen vagyok élménye túllendít az apró döbbeneteken, amivel már magában a világba érkezésünk is jár. Akinek a remény a lehető legtöbb formában betöltődhetett, megnyerte a jack potot. 

Ha tökéletesen huzalozódik az idegrendszer, akkor fontos áramkörök indulnak be. Ha a hiányok pótlásai nem tartanak állandó készenlétben, megmarad az energia, amiből az élet más területén építkezhetünk. A világ nem veszélyes, a segítség ha késik is de jön. Az énhatáraink például azzal rögzülnek ahogy megéríntenek, és az érzékszerveim lejelzik a másikat. Itt rakjuk le annak a tapasztalatnak az alapjait, hogy  mi várható attól, ami már nem mi vagyunk. Itt dől el, hogy távfelügyelettel vagy vasmarokkal tartjuk távol a külvilági impulzusokat. Talán senki sincsen, aki  tökéletes energia töltéssel tud átjönni a születés és a bizalom kapuján. Olyan szenzítív ez a korai időszak, hogy  az egyensúlynak is másodpercenként kell újjászülnie önmagát bennünk. Ha a sötét napszemüveget, óvon felrakja ránk a tapasztalat, a világ sötét hely lesz, ahová be kell raknunk majd a függőségek sokféle lámpáit. Felül lehet írni ezt a programot? Nem tudom, de a babák belehalnak ha nem ölelik meg őket. Aki csak kis fénynyalábot kap, annak későbbi életében éberséget vagyis életenergiát igényel a világhoz való bármilyen kapcsolódás.

Két éves korunk környékén érkezünk meg a második énerőkapuhoz, ahol az akarat acélosodik. Próbák elé állítjuk a környezetünket és ezáltal az énerőnket is, hogy mivel tudunk hatni másokra. A legelső cél után, hogy oda tudjuk-e hívni az anyánkat, itt olyan küzdelmekkel csinálunk helyet magunknak a világban, amire most a legjobb szónak az akarat tűnik. Két dolgon keresztül tud az akarat csiszolódni. Az egyik az önkontroll, vagyis meg kell tanulnunk elhalasztani a vágyainkat. Legalábbis átalakítani őket. A másik a megfelelési vágyunk. Érdekesség, hogy önkontrollt  akkor tudunk a legjobban gyakorolni, ha meg akarunk felelni másoknak, és akkor felelünk meg a legjobban másoknak, ha gyakoroljuk az önkontrollt.  Mindkét törekvésben nagyon sok a buktató, de nagyon sok jutalom is van. A személyiségünk ezen bukdácsolva fedi fel magát, azokkal a mértékekekkel, ahogy a megfelelést vagy az érdekérvényesítést választja. Azzal, ahogy tud uralkodni egy vágya felett vagy sem. Itt dől el, hogy később ez a szenvedése lesz vagy a hajtóereje. 

 

Ez a kapu már nagyon gyorsan elvezet a harmadikhoz, ahol a tervezés és a megvalósítás énerejét kezdi el megszerezni tapasztalatként a kis ember. A szándékok kavalkádja ekkorra már más csatornákat keres a maga számára, hogy mederbe terelődve eredményt és annak jutalmaként elismerést szerezzen magának. Itt tanulunk a leglátványosabban. A világ ollóként nyílik, ha jó kézbe kerül, ha jól nyesegetnek. A sérüléseink ennél a kapunál  széles skálán mozognak, de ahonnan elmozdíthatóak különböző utólagos módszerekkel is, mert az elme már erőteljesen jelen van. Sok mindent beraktároz, amit később felül tud írni, át tud számlázni másnak. Vagy nem. 

A negyedikként meghatározott kapu énerő jutalma a kompetencia érzése. Képes vagyok, meg tudom csinálni, el tudom érni, meg tudom lépni. Ez a büszkeség kapu. A köldökcsakra ereje. Itt az intellektus próbája zajlik és a fizikai képességek tesztje.  Az egészségre törekvő énrészünk ösztönösen önmaga is próba elé állítja a meglévőnek érzett képességeit. A megmérettetések edzésben tartanak, a visszajelzésként izmot mutatnak az elme szintjén is. A társadalom önmagunk jogán  is efogad  Itt nagyon látványosan érvényessé válik az  a mondás, hogy ha valakinek a próblémáját megoldód helyette, akkor elveszed a lehetőségét attól, hogy erőhöz jusson. Minden  picike részben, amit helyetted jártak végig, meghalványultál. Hitelességedből veszítettél. Még akkor is, ha másoknak nem tűnik fel, de te tudod, a lelked kiörjöngi, jobb esetben kikönyörgi, hogy fuss neki akkor újra egy másik helyen, egy rejtettebb módon. A teljesítménnyed örökölt része folyamatos igazolásokat kér, belehajt olyan magamutogatásba, aminek időben el kell halnia saját fedezet nélkül. Itt már nem elég ha apád anyád nagyon jó, a világ téged kér magának, és bár felfekszik a megtámogatott csillogásnak, kihúzza alólad a talajt az első adandó alkalommal. 

Mivel ezek a szakaszok nem egymástól elválaszthatóak, csak egymástól értő szemmel beazonosíthatóak, elmondható, hogy ez akkor  merül le, ha elkezdődik egy látványos identitás válság, a pubertás időszaka.

A számomra is nagyon nehezen megélt kamaszkor.  Amikor fel kell lázadnunk valami evidencia ellen. Az ellen, ami már megvan. Ha megkérdeznék: mi ellen lázadsz?  őszinte válaszként  csak kérdést tehetsz fel: mid van? Bármi és annak ellenkezője ellen. Jól vagy kevésbé jól, szét kell szednünk valami eddig összerakott személyiséget és darabokra kell hullanunk, hogy újra értelmezhetődjünk mostmár nemcsak önmagunk, hanem a világ számára is. Itt minden visszajelzés felerősítve jut el hozzánk, minden  önismeretet fokozó heyzetre erőteljesebben rezonálunk. Minden rólunk közölt információnak nagyobb az értéke, attól kezdve, hogy milyen zenét hallgatunk, odáig, hogy milyen felírat van a polónkon. Mindenben önmagunk meghatározottságát formáljuk a barátoktól a kitűzőkig. Nincs esetlegessége annak a hanyagságnak sem, amit látszólag mi teremtünk a trehányul magunkra akasztott táska és a rendetlen szoba formájában. Minden üvölt valamit a maga esetlenségében. Nemcsak a magamutogatás, hanem még az elbújás is  kimondatlanságok tömkelegét öklendezi. Lecsapolná a világot önmaga számára, de még nem tud visszatölteni. Próbálkozásai minden kivülmaradással, kritikával, verssel és kézműveskedéssel azt jelzi, hogy eljött az ideje annak, hogy a világ általa több legyen, de legalábbis más. A szabadság, amit ilyenkor elemi erővel követelni kezdünk egészen elképesztő módon klikkek börtönében talál a legjobban önmagára. Úgy mártozik meg a bandázás ki sem mondott követelményeiben,  mint a kéz a szentelvízbe, amikor templomába belép. Felveszi magára a rendje ruháját és cipeli szimbolúmait. Amiért később kineveti majd magát, vagy elnézően megmosolyogja, az lesz a szentírása. Idézetek és jelszavak kötik össze rendtársaival, kortársaival. Azzal jut önismerethez, hogy önmagát teljesen odaadja valaminek, ami nem ő. Elméletileg agyrém, zsákutca.

Mégis ez vezet a következő énerő kapu kihívásához, ami felülvizsgálja és összeköti őt a többi emberrel. Méghozzá a lehető legszorosabb, legmélyebb szinten, az intimitásban. Itt az első kapunál megszerzett bizalom, vagy annak elvesztése mintegy refrénként tér vissza. Itt kiderül, hogy a bizalom helyesen rögzült, vagy akadályozva. Támogat vagy botlaszt, hogy a kötődéseidet minél változatosabb formában megalapozd? Jutalomként a szeretetet  a lehető legtágabb körben megtapasztalhatod, beszerezheted. Bespájzolhatunk örömteli élményekből. 

Másoldalról a szeretet megszerzése, sokféle szerepkörbe gyúr be bennünket, és sok olyan egyoldalú, vagy felemás kapcsolatba hajszol, ami szenvedésünkké válik. De ezt feloldva újabb énerőhöz juthatunk. Itt a tánc már társas, akkor is ha egyedül táncoljuk. A gyerekeink megszületése, a szerelmeink megjelenése kapcsán ez az időszak, ami nagyjából a középkor válságáig tart a legtermékenyebb a szó minden értelmében. A felnőttkor nagy kalandjai, és nagy válságai, erre a több mint húszévre kitágult időszakra tehetőek. Az ember az élet sava borsát itt kapja, és itt is hinti szét maga körül. Az élet gondjai itt várnak a legsürgetőbben megoldásra, itt kell szét szakadnia több szerepszemélyiségre. Néha csak vendégszereplő, vagy csak meghívott előadó a saját életében, miközben szinte kívülről szemléli a saját ámokfutását. Itt már le van fektetve minden, amire szüksége van. Itt már csak foltozgat és kapar, esetleg díszleteket cserél és részesedik. Ha az életet, mint utazási metaforát értelmezzük, akkor ez a célállomáshoz vezető utolsó szakasz és maga a cél is egyben. A magvetések utáni aratás, a betakarítás nehéz munkájával együtt, hogy legyen miből élni az öregség hosszú sötét estéin. Legyen mit felbontogatni emlékként, legyen mit kicsomagolni, legyen miből a melegséget megtartani. Itt még nagyon fontos a korszellem, de ebben az időszakban erősödnek meg a lehasadt énrészek követeléseiként az új útak, új kérdésfelvetések. A művek nagy részei mintegy lepárlásként itt nyüzsgik össze magukban a mondanivalót.  Az élet értelme már a gyakorló pályán keresi önmagára a választ, már nevetséges lesz minden felelős külső keresése ha mi magunk nem végezzük el a munka ránk eső részét. Amit nem kaphattunk meg, azt a következő generáció által reméljük megszerezni. A magokat már nem magunkba vetjük, hanem másokban. Ha lemaradtunk a továbbszaporodás nagy versenyében, akkor más dolgokből csikarjuk ki a magvetéshez szükséges alapanyagot. Az énerőt itt az elszigeteltség, az esetleges társadalmi, vagy szociális számkivetettség hervasztja és az intimitás virágoztatja fel. A szoros testi vagy lelki közösségek átélése már nemcsak a személyiség forrásának municiója, hanem maga az élet értelme, célja és végeredménye. 

Ez az intimitás nemcsak más emberekkel kapcsolatos, hanem a következő szakasz előkészítője is, ahol a hit, az élet egységének a megtartása adja az alaptónust. Ezt a stagnálás idejének mondják, de aki benne van, nagyon jól érzékelheti, hogy a másodvirágzás, az új célok keresése, a hitrendszerek felülvizsgálata legalább akkora szerepet kap, mint a megnyugvást adó, a betakarított javak élvezetét segítő eszközök, életesemények stabilizálása. Úgy tűnik mintha nem akarnánk már ebben az utolsóelőtti  szakaszában megváltani a világot, mégis feltörekvő igyekezetként, kamaszosnak tűnő erőfeszítésekkel munkát, párkapcsolatot, hobbit és hiteket is leváltunk a létezésünk e megnyugvással kecsegtető időszakában.  

Az utolsó szakasz, a nyolcvanas éveink elején kezdődik, amikor is szembe kell néznünk egyre elcseppegett életerőnk által, az élet végességével, életerőnk elfolyásának megállíthatatlan voltával. Míg életünk korábbi szakaszában ez a kérdés elodázható, itt már beérik egy elkerülhetetlen szembenézés, akkor is ha betegségek nem szántják életünk már elvirágzó talaját. Mégis ennek a kapunak az ajándéka a legbecsesebb, mert az elfogadás a bölcsességgel karöltve a boldogság titkos kamráiba vezet el. Ahol eddig egyszerűen csak azért nem járhattunk, mert mindig akartunk valamit. Mert a vágyakozásunk becsempészte a szenvedés lappangó csíráit. 

A szakaszok kifutatják ugyan az előző szakasz energiáit, de felborzolják a már régen lezárult, esetleg betokosodott szakaszokat. Sok ember válik nemcsak kamasszá hanem kisgyereki kiszolgáltatottsággal olyan öreg emberré, aki igényli nemcsak a gondoskodást vagy, hogy maga gondoskodjon, hanem újratanulja  esetleg újrafelveti élete nagy kérdéseit. Újúlt erővel tér vissza nemcsak emlékei helyszínére, hanem elfeledett kihívásokhoz is.  

Régen ezeknek az énerő kapuknak a környékén beavatások örködtek. Küszöbörként arra kényszerítették a pszichét, hogy önmaga fölé emelkedjék. Ha nem a belső hívásra, akkor valamiféle külső nyomásra. Mivel az énerőben önmagaddal kapcsolódsz, az tart meg téged, ami neked a legjobb. A problémák, amikkel a kapuknál ütközünk jelzik azt a tudatlanná vált árnyékrészt is, amit gyógyítanunk kell magunkban. Az útat, amire rá kell lépnünk, a részt amihez hozzá kell érnünk, hogy erejét a javunkra használhassunk, mielőtt traumaként felzabálna. Örök keresésünk, hogy ezeket a tudat alatti erőket a világunk javára fordítsuk, az a kaland, amiért minden reggel felkelek, amiért az úton elindulok. Amiért a következő kapun is ha eljön az ideje, örömmel átkelek. 

Trendkivüli vélemény a visszahúzódásról

A nyugatinak becézett társadalmunk, jelenleg sok szempontból extrovertált dinamikával fut. Már nem csak az elmék nyitottak a mindenfélére ami kint van, hanem kifele nyílnak az ablakok, kihangzik a templomi ének, kiömlik a szemét, kifele rugód a budi ajtót, amikor kifutnál a világból. Kimondod, kinézed, kikéred magadnak. Kitérsz, kifejezel. Aki teljes mértékben ebbe a személyiségtípusba tartozik, annak fogalma sincsen arról, hogy egy nem kifele forduló személyiségnek milyen nehéz és megterhelő ebben a dinamikában való kötelező részvétel. Mindezt pusztán azért, hogy megértsék vagy csak elfogadják őket...hogy önmaguk lehessenek, mindenféle helyben futás nélkül. Mindenféle erőlködés nélkül. Azt mondanád, hogy nem kötelező a részvétel, nem kell taposni, nem kell vadászni az elfogadást. Ezt mondod, ha nem tudod átélni az introvertáltak azon alapvívódását miszerint bár az írány bent tart magunkban, de az alapvető emberi kényszer a kapcsolódást ugyanolyan erővel kéri másokhoz, mint az extrovertáltaknál. Csak másként, más formákat öltve, nem a fecsegésbe, nem feltűnő ruhákba öltözve. Úgy tűnik, hogy a világ a kintieknek áll, azoknak akiknek hamarabb nyílik a szája, mint a füle, sőt olyanoknak akik úgy élnek mintha nem két fülük és egy szájuk lenne, hanem pontosan fordítva. Úgy tűnik, de nem így van.  Nem így van, ugyanis a világ a maga harsonái között a hallgatóságot nagyra becsüli, márcsak azért is mert közönségre van szüksége.

A fülekre égető szükség van. A fül ugyanis figyel és a figyelem, és csakis a figyelem teszi fontossá a szájat. A sok beszédnek valahol céljához kell érnie, olyan rendszerben kell kerülnie, ahol feldolgozásra kerül. A sok szájas ember ugyan a másik szájassal szeret vitaesteket rendezni, de a fülesek értő dicséretére éhes, még akkor is ha a szájasok irígykedő pillantásai között harcolja ki a helyét a társadalomban. Vajon mit éreznének a szájasok egy olyan világban, ahol mindenki inkább befelé figyel? Ahol a harsonájuk lényük fortissimo része rögtön ellenállásba ütközik, megvető, lesajnáló, vagy egyszerűen csak közönyösséggel találkozik. Ahol felületük, ami eddig ezer ingertől simogatva állandó kirobbanásban, mutogatással átítatva csevegte a semmit, hirtelen elértéktelenedne? Ahol a világ erős belső tűzhelyőrzői lennének a példaképek, és nem a konzum ügynökei? Hogyan élnék meg azt a világot, amiben kevesebb inger venné őket körül, mikor nekik erre sokkal több szükségük lenne? Mikor hibásnak gondolnák magukat azért, akik ők valójában, mert mondjuk egyfolytában mindenkivel beszélgetni van kedvük ha kell, ha nem, de nem tehetik, mert erre a nyüzsgésre semmi igény nem volna, sőt elavult, maradi magatartás lenne, leszázalékolt viselkedés.

Milyen érzés lenne, ha nem lennének nagy társasági összejövetelek, mert nem lenne igény a felületeken való fecsegésre? Mert nem igazán lenne olyan, aki bármit is a beszéd kecsegtető sodrásában szeretne magából megmutatni.
Mi lenne ha egyszeriben a többségnek a feltöltődéshez a csend kapuiban kellene hosszan álldogálnia és a hallgatással tudna kapcsolódni a másokhoz? Mennyiben lenne ez a világ az ahová gondolatban elvisszük magunkat amikor a stresszes külvilágra a kevés énidőre panaszkodunk. Vajon valóban elvinnénk magunkat a visszahúzódás eme védelmi rendszerei mögé? Vajon mi alkotjuk a valóságunk e részét, és ha ez így van, meg tudjuk-e tisztelni magunkat a csenddel, anélkül, hogy azt visszafokozásnak élnénk meg a harsány kavalkáddal szemben....Nincs kérdőjel. A válasz a néma csend, de addig is el a kezeket a visszahúzódásainkról. 

Trendkívüli vélemény a hisztériáról

Bár már 1886-ban, Freud előadást tartott a férfiak hisztériájáról, még mindig tartja magát az az előítélet, hogy a hisztéria a nők betegsége. Mit betegség?  A hisztéria maga a női természet alaphangja. Alapvetően, e téma szempontjából, a női világot is két részre lehet osztani. Olyan nőkre, akik hisztisek és annak is látszanak, és nőkre akik nem látszanak annak. Ez utóbbinál kérdés, hogy azért-e mert nem is azok? A hisztéria nem női tulajdonság, hanem tömegjelenség. Olyan bélyeg, ami alól, minden nő és férfi szeretné kivonni magát. Mit ne mondjak, a férfiaknak sikerült. Még ha nem is teljesen, de a toporzékoló nyafogást elhagyva, a férfi hisztéria inkább csak jogos, vagy jogtalan méltatlankodás. Kis vagy nagy kiakadás. Dühöngés vagy csendes mélabú, a lefagyott érzékszervek fogságában. Ők nem az ellenőrizetlen kalimpálást választják elterelő hadműveletnek. A férfiak pótszere egészen más az önkifejezés futószalagán. A nők, az azonnali reakciókat részesítik előnybe. Kevésbé tudnak időzíteni érzelmeket, ezért ebben a legfőbb stigmatizáltak. A nemiség nem determinál, de a női nemhez szorosabban kötődő hiszteroid alkat már igen. Tény, hogy mindannyiunkban ott rejtekezik a sérült érzelmi túlreagáltság. A hisztérikus alkat. Az ember ilyenkor képtelen a valóság talajára állni. Legfőbb pszichés tünete a nagyfokú ingerlékenység, ami a legegyszerűbb probléma kapcsán is bekapcsolhat. A szélsőséges hangulati ingadozás, olyanokat is utolérhet, akik a helyzet magaslatán addig nyugodtan szemlélődtek. Ebben a tömegjelenségben az a kivétel, aki a legtöbb felmerülő problémát, a megoldás szemszögéből tudja látni. Aki a traumát azonnal a helyén tudja kezelni, és a negatív töltésétől rövid időn belül, ha lehet azonnal meg tud szabadulni. Maradékok nélkül. A hiszti a sérülékeny részek bepólyálása. Ilyenkor a magamutogató önérvényesítés, gyerekké változtat. A nagymértékű fegyelmezetlen idegesség, gyengeségeinket bástyázza. Az önuralom hiánya, tovább fokozza bizonytalanságunkat. A mohó kapkodás, túlzó, színészkedő érzelmi kitörések eltávolítanak a szembenézéstől. Időt és energiát nyernek nekünk. A törés-zúzással járó jelenetrendezések egyik célja pedig éppen az értő közönség keresése. Merthogy ehhez  ez is annyira szükséges, mint az éhezőnek a falat kenyér.A hisztéria szinte kivétel nélkül nem létezik egymagában. Egyedül nem lehet produkálni. Úgy müködik, mint egy társasjáték. Makacs és kétségbeesett reakció a hatalom nélküliség vagy a logika hatalma ellen. Míg a 19. században a nőket tömegesen tekintették hisztérikusnak és hordták pszichiáterhez, ma a hisztéria mint betegség már nem is létezik. Ennek eltűnése mögött azonban nem a gyógymódok fejlődése, hanem mélyreható szociokulturális változás áll. Maga a szó, a hystera görög szóból ered, ami anyaméhet jelent. Ez sokáig a nők boszorkányos képességét jelentette arra, hogy testi tüneteket produkálva boszorkánykodjanak. Vagyis elérjék céljaikat. A szaknyelven hisztrionikus, konverziós  és disszociatív zavaroknak becézett tünetegyüttes hirtelen kezdődik, gyors lefolyású, érzékszervi kieséssel megfűszerezett neurológiai folyamat. A köznyelvben pedig minden olyan jelenség lefedésére vonatkozik, amelyben valaki tehetetlenségtől sújtva szóban, cselekedetben

eltúlzóan juttat kifejezésre bizonyos érzéseket, véleményt. Olyannak tűnik ez a jelenség, mint egy személyiségzavar, amely az érzelmek folytonos túlfűtöttségével, azok viharos változásával és állandó figyelemfelkeltési törekvéssel jár. Van, akit a tetszeni vágyás és a népszerűség lehetősége hajt. Ennek eléréséhez nem riad vissza a provokatív és szexuálisan kihívó viselkedéstől sem.Van, akinek egyszerűen ez a leghatékonyabb kommunikációs csatornája. Freud arra a következtetésre jutott, hogy a hisztisek az emlékeiktől szenvednek. Ez az emlék minden esetben traumatikus, vagyis fájdalmasan rögzült emlék. Ez a kiindulási pont, de nem elégséges, hiszen ennek az emléknek patogénnek, vagyis betegségkeltőnek is kell válnia. Legtöbbször ez azért sikerülhet, mert nem halványul el, de nem is lehet róla beszélni. Erővé válik, minél titkosabb, annál hatalmasabb. Aktív erőként minden olyasmire hat, ami megnyilvánulhat, így például a viselkedésére. A dolog szépségpontja az, hogy mindez nem tudatos. Freud óta már többször bebizonyosodott, hogy soha nem  a traumával van baj, hanem azzal, hogy a traumatizált személy elnyomja azt. Így démonizálodik. Elidegenedett részként leválik. Az érzelmekkel megterhelt emlék kiszorításához, egy elfojtó mechanizmusra van szükség, ami a lelki működés nem tudatos szintjén zajlik. Az elfojtott érzelmi energia vagy fizikai tünetekre vált át, azokra a szervekre hatva, amelyek gyengébbek, vagy pszichés tüneteket produkál, például hisztériát. A legtöbb hiszti, csak kishúga a hisztériának nevezett kórtűnetnek, de minden felcsattanás hátterében elfojtások, ki nem fejezett érzések lapulnak. A hiszti beszéd a vakvágányon. Félresiklott kísérlet arra, hogy megértessünk valamit, ami rohamszerűen felszabadul bennünk. Legtöbbször nem azt akarja mondani, amiről beszél, ezért nehéz megtalálni és kibogozni a valódi közlendőt. Jung nyomán a hisztit úgy határozuk meg, mint a valódi konfliktus elfedőjét. Ha ezt szó szerint is vennénk, egy szimbólumot találnánk. A fedő szimbólumát. Alatta fortyognak a tudat alá szorult erők. A fedő hatékony, addig amíg megpuhulnak alatta az érzelmek, hogy emészthetőbbé váljanak. E titokzatos folyamat után fel kell emelnünk a fedelet, hogy szembesüljünk mindazzal, ami alatta van. A hisztire a leghatékonyabb gyógyszer a tudatosság. A türelmes lépésről lépésre haladás. Az őszinte belső párbeszéd. Ha valaki más türelmére is számíthatunk, az csak ráadás. Ha valaki esetleg, valami csoda folytán nem tudja, hogy milyen a hiszti, vagy nem egészen világos neki a kibontakozásának fázisai, annak szívesen megmutatom.

Trendkívüli vélemény a nemzeti öntudatról

A nemzetség amiben beleszülettünk, nem választható, de az ezzel járó öntudat nagyon is. Több szinten hevernek identitásaink. Van testi, nemi, vallási, szellemi és van nemzeti. Minden szinten ajándék lehet megélni önmagunkat. Felfedezni, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Testben, élőlény vagyok és ember. Nemben, nő vagy férfi. A nemzeti öntudat, a tudatosulás egy olyan lépcsőfoka, amit ki lehet hagyni, de én nem hagytam ki. Mert nem hagyhattam ki. Elmesélem miért. Magyarországon élek, magyarul beszélek, de nemzetségem székely. Utoljára, ezt a mondatot a dédszüleim mondhatták el magukról. A közelebbi felmenőimet, körbeékelte határokkal a történelem. Ha Magyarországon hangsúly esik a székelységemre, egyszere érzek lelkes örömet, büszkeséggel megtupírozva, és remegő térdet, a máshonnan jöttek szégyenével. Enyhe arcpírnak mondanám. Olyan emberek érzései kavarognak bennem, akiknek magyarázkodniuk kell a saját hazájukban, és emiatt egyszerre éreznek szégyent és makacsságot, dühöt  és mély fáradtságot. Mondhatnám egyszerűen magyarnak magamat. De nem. Messziről jöttem. Nem pusztán kilométerben mérve. Nem feltétlenül nyelvi, politikai, nemzetiségi, kulturális értelemben.  Nem tagadással mondom ezt, csak tényként, a messzeség miatt, amit érzek magamban ha a nemzeti öntudat szóba kerül. Sok mindenben hasonlóan jajgatjuk meg a történelmet és fájdítjuk magunkban az ezernyi vészt. Hallhatóan egy nyelvet beszélünk. Persze, van akik szerint csak a szavak ugyanazok. Messziről jöttem. A messziről jövés, inkább hozzáállásbeli különbségek gyűjtőszava lehetne. Hozzáállások, amelyek kora gyermekkorom óta szerves alakítói a gondolataimnak. Nem felnőtt koromban szereztem a nemzeti öntudatom. Nem azok rovására, akik körülöttem más nemzetként éltek. Nem, mert ezt nem is tehettem volna meg. Kisebbségben éltem a szülőföldemen. A románok történelmében, nem szerepel az  erdélyi betelepítésük. Miközben folytak a rólunk, elmagyarosodott románokról szóló történelem órák, olyan szavak foglalták aranykeretbe nemzeti öntudatom, mint az Anyaország, Összetartozás, Bem apó. Gyászkeretünk is volt: Trianon, Határátkelés, Kisebbség. Ezek befészkelték magukat agyam azon szegletébe, ami a titoknak van fenntartva. Az élet zajlott kint a buletinnel, és belül egy másfajta személyigazolvánnyal. Apám mindennap tanított valamit arról, hogy lehet nem feladni azt aki vagy, csak azért, hogy az lehess, aki szeretnél. Olyan kifejezések, mint a határon túli magyar, lófő székely, családfa, magyarok istene nem azért voltak naponta terítéken, hogy mellvértté váljanak, hanem, hogy identitásom ne kerülhessen szélviharba a román óceán közepén. A szükség nagyúr, ezért minden alkalmat megragadtak a szüleim, hogy megértessék velem az alkalmazkodás és az elhatárolódás egyidőben történő trükkjeit. Miközben felelős munkakörben dolgoztak és románul tökéletesen megtanítottak, titokban szentmisére jártak, székelyruhába  öltöztettek, politizáltak, illegális összejövetelekre jártak, leveleztek és énekelték a székelyhimnusz után a "nem megyünk mi innen el"-t. A     szükségben, ajándékok  lehetnek. Mint a nyomás alatt levő kagylóban, igazgyöngyé válik a homok. Az elnyomás, a megalázó háttérbe szorítások kitermelték a maguk lelki gyöngyszemeit. Mi gyerekek soha sem váltunk szüleink árulójává,  bár bizton állíthatom, hogy megvoltak a módszerek, hogy erre bennünket rávegyenek. Eszünkbe sem jutott, úgy szerezni előnyt, hogy abban alku tárgyaként a nemzeti érzésünk kerüljön. A családunk tagjainak románra lefordíthatatlan neve van. Nagyanyám székelyruhát szőtt a legsötétebb időkben. Nagyapám furulyálta  a Trianon előtti dalokat, és a Szabad Európát hallgatta. Megjárta magyar katonaként a hadifogságot. Szavalta a Nemzeti dalt. Annak légkörében nőttem fel, hogy székelynek lenni nagyon jó, csak most nem ildomos. Identitás felfüggesztve. Persze nem mindenki érezte így, volt akinek az alkalmazkodás a teljes beolvadást jelentette, és a rendszerváltás után magyarosította vissza a nevét. De legtöbbünket a körülmények csak megerősítettek. Megtaláltuk a magunk kiskapuit pünkösdkor a somlyói hegyen, vagy a kisszámú magyarórákon figyelve. A külső nyomás miatt, belül teljesen átélhettem az az érzést, amit mára szélső jobbosnak értékelhetnék. Ismeretlen volt előttem a szégyenkezés afelett, hogy hogy lelkesedem október 23 vagy március 15 megünnepléséért. Mert valódi ünnep volt összegyűlni a falu főterén, magyar szalagot szorongatva a belső zsebünkben. Némán. Azt hittem, ha egyszer ezt majd szabadon lehet, mindenki nagy örömmel fogja majd megtenni anélkül, hogy párthűnek kellene lennie, egyik vagy másik oldalon. Sok történetet hallottam a népemről, és az őseimről. Egy idő után, én is mint micimackó, aki önmagáról szeret mesét hallani, újra és újra családom hőstörténeteit hallgattam. A helytállások és a megmaradás történeteit ötvenhatról, a menekülésről, a kitelepítésről, a kollektivizálásról, a románosításról, a bújkálásról, a kulákságról. Néha azt éreztem, hogy az összes felmenőmnek becsületrendet kellene adni. Kitüntetést a meg nem alkuvásért, a nehéz időkben tovább álmodott álmokért, a tettekért amikben  összeroskadtak a fájdalomtól. Aztán persze világosodott az elmém, de a legenda még mindig él. Ők tudatában voltak annak, hogy mit kell megőrizni, mit kell továbbadni, mi ellen kell némán tiltakozni. Olyan érzések lengték be nemzeti identitásukat, amit legjobban egy szóval tudnék meghatározni, és ez  a vágyakozás. Vágyakozás az után, ami a miénk. A vágyakozásnak ez a formája sohasem dühödt, sohasem elégedetlen, sohasem sírós, inkább szelíd kivárás.  Mint aki tudja, hogy úgyis eljön ennek az ideje. Vártunk, mint akik jogos büntetésüket ülik, vagy a jogtalant, amiről nemsokára úgyis kiderül. Vártunk, mint a gyerekek, akiket elhagyott az anyjuk. Megtagadott, messziről integet és biztat, hogy tartsunk ki, de amint alkalma nyílik, hogy a kebelére öleljen, addigra megnövünk. Megerősödünk az elfogadásban. Persze, láttam apámat néha ökölbe szorított kézzel, ha hovatartozásuk egy két fórumáról hazaérkezett. De aztán rám nézett, vagy lehet, hogy csak elrévedt a tekintete, és kilazult a csuklója. "A dolgok elrendeződnek....előbb gondolkodj aztán cselekedj.... a korpával ne vegyülj össze mert megesznek a disznók". E három bölcsesség tükrözte túlélési stratégiánk alapját. A napi bölcsességek tárházában, mindig ott virult a nemzeti érzés. Nem volt leszakadt rész, nem volt idegen, nyirkos, beposhadt, ciki és vállalhatatlan, hanem élt. Amikor nagyapám, régi történelem könyve felett hajolva, felolvasta  Szent István intelmeit Imre fiához, majd fehér abroszba csavarva felmutatta a magyarországi születési bizonyítványát, úgy gondoltam ilyen lehet a beavatás. Időszakonként, főleg amikor téli estéken a villanyt is elvették, apám a nemzeti öntudat beavató nagymesterévé lépett elő. Szertartásosan bontogatta a régi pesti hírlapok megsárgult lapjait, és simogatva őket felolvasott belőlük. A titkos szoba ereklyéi is ekkor kerültek elő: piros vitézkötéses mundlicska, Orbán Balázs fotók, piros fehér zöld szalag, nagyszüleim magyar házasságlevele. Ezek a titkos szeánszok meghatározták vágyakozásom célját, és megadták annak az erőfeszítésnek az értelmét, hogy mindent megtanuljak népemről, amit akkor és ott lehetett. És még többet. Megértem ha valakinek nem számít semmit az, hogy magyar-e vagy román, zsidó, vagy szerb, vagy angol. Megértem mert a lét sokféle síkján ez a kérdés nem lényeges, esetleg zavaró, esetleg akadály, eseteleg ellenség. Megértem, mert azt a varázslatos világot, amiben egy közösség része vagy, nem mindenki élheti át nemzetisége kapcsán. Egyszerűen azért, mert nem lehet, mert nem tudja, mert más az útja a megértésben. Lehet ezt az érzést lehatárolónak, kirekesztőnek is megélni, eszköznek ahhoz, hogy másokat magad alá gyűrjél.

Mégis. A toleranciát más népekkel szemben az ember valós időben úgy tudja megtanulni, ha miközben másokkal együtt él, a sajátját fel nem adja. Ugyan nyelveket beszél, átveszi a számára bölcsnek bizonyuló szokást, magatartást, esetleg hitrendszert, de a sajátja megismerésére temérdek időt fordít. Sokkal többet, mint a másokéra, nem azért mert az övé a legjobb. Nem azért mert székelynek, magyarnak, románnak lenni a világ legjobb dolga, hanem mert önmagamnak lenni a világ legjobb dolga.

Trendkivüli vélemény a boldogságról

Mint mindenkinek, akinek vállára már egyszer odarepült a boldogság kékmadara, nekem is van egy olyan kényszerképzetem, hogy tudom, hogyan lehetnénk boldogok. Tudom az önismeret tapasztalataival, hogy mi kell hozzá, mi nem kell hozzá, ki kell hozzá, ki nem kell hozzá. Tudom, a tanulmányaim kapcsán, hogy milyen génkifejeződési programot hogyan aktiválhatok. Tudom ezt a boldogságot ilyen-olyan hellyel-közzel, apróságokban és nagyságokban, mert nyomon követhetőnek látom a zsigereimben, a hangulataimban..... Vagy mégsem?...Hiszen, bármennyire is tudom a módjait, mikéntjét, mindez csak a fej alkalmassága a boldogság feltérképezésére. És ahogy ezeket leírtam, el is követtem az összes hibát. Bizony, mert a boldogság nem a fejé, és mégcsak nem is a testé.  Mindkettőé úgy, hogy egyiké sem külön külön. Valamiféle átéltség a kettő felett, között, amit viszont nem lehet elérni, megszerezni. Amit megszerezni lehet a fej és a test részére azt én sok minden másnak hívom, de nem boldogságnak. Nem, nem  barátom, aki szembeülsz velem a tükör előtt. A boldogság nem móka kacagás, de lehet móka kacagás természetű. Leginkább a Most és az Út szavakkal  körbefogható. Merthogy ez egy szigorúan jelenidőben átélhető, kör természetű jelenség. Mivel nem vezet hozzá út, ő maga az út. Nincs múltja, nincs elhalasztható változata, ilyenképpen a Most gyengéd karjai között feküdhet csupán. Nem fordulhat elő olyan, hogy boldog voltam, de már nem vagyok az, mert a boldogság ragadványnév, ha megszerezted rajtad marad. Nem lehet a jövőben sem, mert nincsenek olyan tényezői, amelyek megszerzésre szorulnak. Feltétele csupán a jelenlét. Itt és most. Kérdései: Ha nem most, akkor mikor? Ha nem azzal aki éppen ott van, akkor kivel? Ha nem azzal, amid van, akkor mivel? A boldogság az elégedettség szobatiszta formája. Az elégnél, nincsen elegebb. Az elégben nincsenek kétes felhangok, tisztázatlanságok, maradékokkal élt életek. Az elégben, az van ami van, és annak ami Van, fény természete van. Mindent megvilágító, megvilágosító. A boldogság tehát az, amikor megszabadulok, attól a sötétségtől, amit én halmoztam fel. Most, hogy mindenkor.

Trendkívüli vélemény a csoportszellemről

Magatartásomat, rajtam kívül álló dolgok jelentősen meghatározzák. Több szempontból, külső függvények hálójában élek. Ez sok élménnyel megerősített tapasztalat magamról. Igazából túl sok szempontból. Másképpen viselkedem ugyanis ha a helyzet úgy kívánja. Másképpen ha az alkalom. De akkor is, ha a közösség, ahová éppen tartozom. A közösség lehet pillanat közösség, és lehet mirelit, lehet baráti és idegen, mindig valamiféle hirtelen felállított diagnózis alapján alkalmazkodom a szellemhez, ami a csoportot  belengi. Mert kétségkívül, egy csoport sem tagadhatja le csoportszellemét. Van neki. Valami összeadódik, kivonódik, szorzódik és osztódik ilyenkor. Az alapműveletek egyfajta aurát képeznek, és valahonnan a tudat mögötti helyekről kijön a végeredmény. Amit aztán senki nem tud megfogni, és főleg számszerűsíteni, de tény, hogy van. Befolyásol, meghatároz. Engem nagyon is. Alakítja a mondandómat, löki a lépéseimet. Formázza a mondatott a számban. Még a köhintésemet is képes lennék ehhez igazítani. Nem tudom, hogy csak nekem van-e ilyen lesújtó tapasztalatom a saját behódolásaimról, vagy mások is így vannak vele, de tény, hogy mindig hozzáigazodom a csapathoz. De ha nem mindig, akkor sokszor. Nagyon sokszor.

Zárt közösségben születtem. Olyan helyen, ahol támogatták a saját gondolatot, de közben elvárták a közös hanghoz való feltétlen igazodást. Hagytak rügyezni, majd a megfelelés metszőollójával körbenyesegettek. Bár, e messzi évek árnyékait már felitatta az idő, mégis okoz bennem némi nemű ambivalenciát ez az elvárás. Későbbi éveim közösségeiben, már dicséret járt az önálló gondolatért, de büntetés az olyan cselekedetért, ami ezt megakarta valósítani. A kiemelkedő teljesítménynél, a metszőolló ugyan ritkábban csattogott,de ami a közösségben nem talált gyökerekre, nem torkolhatott cselekvésbe. Példa erre, hogy egy kamaszkori nyáron kitaláltam, hogy a faluban létrehozok egy nyári óvodát. A parlagon heverő gyerekeknek. Olyanoknak, akiknek a szülei a mezőn végig dolgozzák a nyarat. Az ötlet meg is valósult. Az elején mindenki támogatta, és én győzedelmesen vonultam végig a falun kis csapatommal. Berendezkedtünk egy régi iskola termében, amit a plébánostól kaptam. A gyerekek el voltak ragadtatva, és este amikor hazatértek részletesen ecsetelték engedékeny játszadozásaikat, amihez én voltam az ötletadó. Hogy lehetett krétával a padlóra írni. Hogy a nagy tölgyről milyen messzire lehet ellátni. Nem kell mondanom, hogy pályafutásom, mint Maria Montessori hamar véget ért. A szülők nem a gyereküket féltették egy esetleges fáról leeséstől, hanem megijedtek a gyerek lelkes és feltétlen kötetlenségétől. Az új gondolatoktól, az új szemlélettől. Amit majd nem lehet visszafogni. Amivel majd gondjuk lehet, ha megkezdődik az óvoda és iskola. A gyerek túl jól érezte magát. Nem volt tudatos a módszerem, nem is tudtam, hogy van ilyen, csak tettem amit jónak láttam, figyelve és engedve. A szülők végül meggyőzték egymást, hogy a gyereknek jobb, ha nem játszik annyit, mert később nem lehet majd a munkába belenevelni. Ezt meg is mondták nekem. A csoport szellem bedarálta ezt a kezdeményezést. A közösség lázadó, újító szavaimat egekbe emelte, megvalósításuktól viszont mindenki elhatárolódott. Így nagyon korán megtanultam, hogy beszéd és cselekvés más más ítélet alá esik. Később sikerült olyan helyekre vetődnöm, ahol a nem szokványos viselkedés parttalan áramlatai betüremkedtek addigi szárnyletöréseim mögé, és felemeltek. Már éppen elfogadtam, hogy bele kell nyugodnom, amikor megingattak alkalmazkodási kényszeremben. Ők az önálló gondolkodással bíró, nem birka emberek a csoportszellem új dimenzióit tárták fel előttem. Itt lehetett furának lenni. Sőt ez szinte elvárássá sűrűsödött. 
Hangsúly feküdt, minden olyan cselekedeten, ami kiemelt a tömegből. Értékes cselekvéssé vált mindaz, ami előjelekből nem volt kivehető. A szokatlan. Ha a csoporthoz való hozzátartozásomat gyengülni láttam, nagy biztonsággal dobhattam be egy hirtelen szócsavart, cselekvéssort, neki vetkőzést, vagy írhattam egy verset. Felnövésre buzdító idők voltak ezek ahol bátran vetkőzhettem azzá, akinek akkor gondoltam magam. Bevallom, én nem csodálkozom az olyasmin, hogy csoportos garázdaság, és csoportos nemi erőszak. Én főleg az egyénileg elkövetett erőszak felett gondolkodnék. Mert a csoport, a langy meleg, a birkaság elveszi az embertől az arcát. Eltűnik a személyisége, és a meg nem élt életét, kificamodott lelkületét a csoport mögé behelyezheti. Maszkja kiéli gazdája csonkaságait. Megfeszíti Krisztust. Máglyát rak Salemben. Lefejezi a burzsoázia diszkrét bájait. Hitlerért üvölt 135 fokos kéztartással. Vagy Sztálinért. Majd bárkiért. Bármiért.Végül akármiért. Mert csoportban lenni, ősrégi igényt elégít ki. Erőt, és védelmet jelent. Az egyén, mint egy szál vessző könnyen megtörhető. De kötegben nem lehet eltörni, először szét kell szedni. Azért alkotunk csoportokat, és életünk során nem is egyet, mert ez tart bennünket alapvető szükségleteink megszerzése felett.  Ha ettél, ittál, nem vagy lekötözve és és eleget aludtál, mindig odaakarsz fordulni valakihez. Ezért az emberi élet legnagyobb drámája nem a fájdalom és nem a halál, hanem a magány. A magány nem pusztán egyedüllét hanem félresikerült kapcsolat a külvilággal. Számtalan formában. A csoport feledteti magányunkat. Sokféle ürügyünk lehet a csoportosulásra, de mindegyik mögött a megosztás, elismerés utáni vágy, vagy a magánytól való félelem munkál. Pszichológiai értelemben azok a személyek képeznek csoportot, akik egymás viselkedését kölcsönösen szabályozni tudják. Állítólag nincs kivétel. Aki nem tud dinamikát kelteni, az kilép, vagy kiesik. Természetesen ebben a dinamikában nem kell feltétlenül aktívnak lenni, hiszen sokszor a csapatot csak az tartja össze, hogy egy beszél, a többi hallgat. Viszont, ilyenkor is érvényes, hogy egy csoporttag cselekedete, amelyet mások magatartása is irányít, minden más csoporttag viselkedését befolyásolja. Nincsen olyan, hogy hatástalan maradhatsz egy csoportra. Hatással vagy még akkor is,ha a háttérben ülve meg sem mozdulsz. A közös szorzásban úgy is részt veszel. Már csak azért is, mert a csoportban értékek, és normák vannak használatban, amihez akár hallgatólagosan is, de te is hozzáteszel a puszta jelenléteddel. A magatartásunk összessége megadja ugyanis azt a légkört, amiben végül nem véletlenül hangzik el az ami elhangzik, és nem véletlenül történik meg az, ami megtörténik. Az attitűdök adják a csoport motivációját is arra, hogy csoport maradhasson. Van amikor ehhez felszabadultnak és optimistának kell lennünk, de van amikor a nyomott és pesszimista légkör adja a közös tevékenység értelmét. Az önzőség alapjain szerveződött csoportszellem szinte követeli a panaszos hangvételek összeadottságát. Igényli a szorongás sok fajtájának jelenlétét, a "kikérem magamnak" jajkiáltásait. A szerető, és felszabadult jelenlétre nem minden csoportban van szükség. Gondolnánk, hogy minden csoportnak jól jön egy kis humor és vidámság, pedig nem. A halott siratás, politikai elemzések simán tudják ezt a megnyilvánulást nélkülözni. Ami tehát a csoportban történik vagy arra hat, a csoportot sajátos motivációs állapotba hozza. Nyilván a csoportlégkör kialakulásában nagy szerepe van a vezetői stílusnak is. A hangadó személyiségének, mondanivalójának és motivációjának. Aki a legtöbbször szóhoz, vagy cselekvéshez jut nagyban meghatározhatja a tagok pszichés közérzetét. Viszont azt is tapasztalhatod, hogy ha beszélni kezdesz, akkor mondandódat befolyásolja a hallgatóságod. Azt érezheted, hogy nem tudod elmondani amit szeretnél, nem úgy mondod, vagy azt is elmondod, amit nem is akartál. Aki előtudja vezetni az eszméit úgy is, hogy nem érdekli az azonnali visszajelzés semmilyen formája, az vagy tiszteletet érdemel, és nem is keveset, vagy egészen örült. Igen. Fürdünk vagy fuldoklunk a visszajelzésektől. Mivel bennünket embereket, erősen befolyásolnak mások gondolatai, tettei, ezért rendszerint kialakítunk olyan gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódokat, amelyeket a csoportban mindenki helyesnek és követendőnek tart. Általában, valahová minden ember csatlakozik. Kényszerből, meggyőződésből vagy behódolásból. Nem akarunk, de nem is tudunk kívülállók lenni. A normákhoz való csatlakozás annál intenzívebb, minél zártabb egy csoport, és minél többre tartják az emberek a csoporttagságukat. Minél zártabb közösségben vagyunk, minél több interakcióba keveredünk a csoportunkkal, annál hasonlóbbá válnak az érzéseink, vélekedéseink, viselkedéseink a többiekével. Ez odáig mehet, hogy egyenesen kivetközhetünk magunkból. Minél összetartóbb és zártabb egy csoport, annál inkább hajlamosak vagyunk szélsőséges döntéseket hozni és szélsőségesen cselekedni, anélkül, hogy ez ténylegesen tudatosulna. Attól, hogy mindenki ugyanúgy cselekszik, az adott pillanatban még a legbrutálisabb tetteknek is kisebbnek tűnik a súlya.Nem akarom a stanfordi börtönkísérlet példáját részelteiben elemezni, de tény, hogy átlagos egyetemisták öt nap alatt végzetes kínzásokra lettek volna képesek, csak azért mert a kísérletvezetők levették a vállukról a felelősség terhét.Ez a személytelenség anonimmá tesz bennünket a csoportban. Ha valaki nem felismerhető, ha nem egy különálló egyén, ha beleolvad a csoportba, akkor sokkal szélsőségesebben viselkedik, mint egyébként tenné.

Az ember ilyenkor kis lépésekben, vagy éppen nagyokban úgy lép az saját értékrendje alá, hogy azt a csoport közös indokaival támogatja, magyarázza és értékeli. Elég csak passzívan tolerálni, mindazt amihez arcunkat soha nem adnánk. A csoportszellem szerencsére nemcsak dehumanizál, hanem jelentősen meg is emelheti a tudatszintünket. Karizmatikus erőket mozgósíthat, ahol erőnkön felül  teljesíthetünk, és a semmiből is jelentőset alkothatunk. A csoportot mi alkotjuk. Mi adjuk hozzá az összetevőket. Van, hogy mi vagyunk az alapanyag. A brokkoli levesben maga a brokkoli. Vagy csak egy összetevő, mondjuk a hagyma. De van, hogy mi a só vagyunk, és ezért a csipet is elég belőlünk.Vagy úgy veszünk részt a csoportban, hogy elpárolgunk ott láthatatlanul, mint a fedő alatt a víz. Nincs olyan, hogy a csoport hibás, és az egyén ártatlan maradhat. Ezért igaz a fordított állításban az a gondolat is, hogy olyan lesz a csoport, amilyen mi vagyunk. A dolgok alulról szerveződnek, alulról romlanak, és alulról épülnek újjá. Az egyén legkisebb köreiből indulnak. A mai kor ezt szépen mutatja, hiszen segítséget lehet szervezni a kilakoltatás ellen, és választást nyerni a facebook-on. Elindul belőled egy csoport, és ha van táptalaja, országos megoldássá nőheti ki magát. Ha nincsen mágnese, elhull hamvaiban, vagy valahol útközben. A csoportszellem nemcsak antropológiai, politikai, szociológiai és pszichológiai kategória, hanem egyben tükör is. Tükre a kornak amiben élünk, de főleg az alapvető motivációknak, ami bennünket embereket mozgat. Szeretem hinni, hogy e szellem minden szempontból tökéletesedésre hajlik, még ha zsákutcákat kell is megjárnia. Szeretem hinni, hogy olyan csoportszellemeket támogatok, amelyek megfordítanak a zsákutcában. Szeretem hinni, de aztán ki tudja? Aki tudja, az mindenképpen szóljon nekem is, a csoportszellem nevében.