Számomra példás életet élt:George Sand irónő

Egy férfi írói álnéven publikáló nő, akiről idővel kiderül, hogy kora minden partiképes, híres férfijával közeli viszonyba keveredett hosszabb-rövidebb időre.George eredeti neve Amandine Aurore Lucile Dupin, és 1804. július elsején született Párizsban. Édesapja katona volt, Maurice Dupin, akinek felmenői között több kékvérű arisztokrata, sőt király is volt. Édesanyja, Sophie-Victoire Delaborde egyszerű családból származott. Mivel édesapja korán meghalt, a kislány gyermekkora jelentős részét nagyszüleinél töltötte a csodaszép francia kastélyban Nohantban, ahol mindenki azon fáradozott, hogy a lányból méltó örököst faragjon. Későbbi műveiben előszeretettel használta ezeket a vidéki éveket, emlékeket, a tájat, az embereket.Neveltetése fontos állomásaként 13-16 éves kora között jó nevű, híres kolostorba küldték Párizsba, ami szintén nagy hatással volt későbbi munkásságára. Eleinte ódzkodott a gondolattól, hogy apácák között éljen, később viszont nagyon megszerette a kolostori életet, teljesen elmerült a vallásos hitben és ő is apáca szeretett volna lenni. Azonban nagyanyja erről hallani sem akart, ő más utat szánt a lánynak: egy jól jövedelmező házasságot mondjuk, mert hát mégis csak ez volt egy kisasszony dolga akkoriban, lássuk be. Akarata hamarosan teljesült, bár ezt a nagymama már nem élhette meg. Sand szépségének és jó taníttatásának köszönhetően hamarjában férjhez ment. Hitvese Casimir

Dudevant báró volt, akivel Nohantba költöztek, hogy ott kezdjék meg közös életüket. A házasságból két gyermek is született: egy fiú 1823-ban, Maurice és egy lány, Solange 1828-ban. Gyerekek ide vagy oda, a családi élet nem volt mindig idillikus, sőt idővel teljesen megromlott a viszony a báró és neje között. 1831-ben a házaspár közös döntése alapján szétváltak. George lányával együtt Párizsba költözött, míg volt férje és fia Nohantban maradtak. Mivel hivatalosan csak négy évvel később váltak el, a nő párizsi tartózkodása amolyan bűnös romantikus vándorlásnak minősült eleinte. Ki is élvezte a dolgot alaposan!Párizs mindig is a művészek kedvelt helye volt, egy olyan város, ahol mindenki megtalálhatta mindazt, amit keresett: ihletet, pezsgő életet, intellektuális közösséget, testi örömöket. Főhősnőnk is imádta a várost, amihez teljesen új stílust választott magának: a szabad, önálló, szexualitásában nem gátolt nő képét. Férfiruhába bújt, csizmát húzott, szivarozott. Rengeteg híres és ígéretes költővel, íróval ismerkedett meg, többek között Jules Sandeau-val, akivel

azon túl, hogy szerelmi viszonyt folytattak, egy közös regény írásába is fogtak. Nem tudom pontosan, hogy működik a társírás, nekem elég furának tűnik, hogy egy ilyen személyes munkát, mint az írás, ketten is lehet csinálni, de úgy fest, nekik sikerült. Elkészült a Rose et Blanche című regényük, ami közös álnév, Jules Sand alatt jelent meg. Innen jött egyébként később a George Sand írói álnév is. Amint megvetette a lábát Párizsban mint író egyre több más művésszel is megismerkedett, számos közülük szeretője, szerelme, élettársa is lett. Valaki csak napokra, valaki évekre. Rövid liezonjai közül íme néhány: Prosper Mérimée drámaíró, Louis Blanc politikus, Louis-Chrystosome Michel, Pierre-François Bocage, Félicien Mallefille író, Balzac, hosszabb kapcsolatai között pedig olyan hírességek is feltűntek, mint Alfred de Musset író, költő vagy Frédéric Chopin zeneszerző, akivel nyolc évig alkottak egy párt. És a sornak még nincs vége, csak az érdekesebbeket említettem.Többek között szoros baráti viszonyt ápolt Marie Dorval színésznővel is, így a rossz pletykák szerint nem csupán a férfiak iránt érzett vonzódást, hanem leszbikus kalandokba is keveredett. Sok-sok szerelme mellett egyébként számtalan híres barátja is volt, Liszt Ferenc például, de Balzackal is jóban voltak, ahogy élete végén Gustave Flaubert-rel is. Amint sikeres és ismert író lett, egész Párizs rá szegezte tekintetét, ő azonban fittyet hányt mindenkire és élte az életét, hol a szerelem magaslatain, hol a pokol kínjai között. A végletek nője volt, szeszélyes életéből pedig rengeteget merített munkáiban. Nyilván, aki megismer minden lehetséges emberi viszonyt, kapcsolatot, érzést, az könnyen kerek történetté tudja formálni azokat. Szabadon élt, szabadon szeretett, mindent megtapasztalt, amit lehetett. A világ pedig tátott szájjal figyelte, hogy már megint mit csinál, miért és mi lesz belőle. Nem volt olyan pletyka Párizsban, ami ne úgy kezdődött volna, hogy George Sand már megint...Pletykák és anekdoták kedvelt tárgya volt. Öltözködéseiről és szokásairól ugyanúgy adták szájról szájra, országról országra a szokatlanságokat, mint szerelmi életének változatosságáról. Magába a férfinembe volt szerelmes. Vérbeli elődei közt hol törvényes, hol törvénytelen módon akadt király is, olcsó pénzért kapható utcalány is, katonatisztek is, piaci árusok is. Akárcsak a politikában, a szerelemben is azonosulni tudott minden társadalmi osztállyal. De egyikkel sem ellenségesen, a békét és az egyetértést hirdette urak és szolgák, gazdagok és szegények, egymást ellenségnek tekintő csoportok között. A legfőbb értéknek pedig a szerelmet tudta. Magamagát példaadónak tekintette közéleti kérdésekben is, nászágyban is. Egy időben távoli országokban is észben tartották, feljegyezték, ki mindenki volt a szeretője. Még vetélkedtek is, ki tud többet felsorolni ama leghíresebb férfiak közül, akik hosszabb vagy rövidebb ideig voltak a férfinevű igéző asszony ágyastársai. Mint ahogy azt is mulatság tárgya volt felsorolni, miféle férfiszokásokkal hökkenti meg bámulóit is, szidalmazóit is. Vicclapok karikatúrákat közöltek róla férfiruhában, leginkább frakkban, sétabottal, szájában vagy ujjai közt vastag szivarral. Néha szeme előtt monoklival. Rendkívül impulzív magánélete mellett remekül tudott dolgozni. Az irodalom területén valami teljesen újat, frisset, függetlent alkotott, könnyen és gyorsan írt, a szavak csak úgy peregtek az ujjai alatt, ami meglehetősen jó anyagi forrásnak bizonyult a későbbiekben. Első saját maga írt könyve az Indiana volt, ami már George Sand álnév alatt jelent meg és hozta meg számára a sikert, az anyagi biztonságot. Könyvét nem csupán a közönség imádta, de a kritikusokat is meggyőzte, Sand pedig ünnepelt, elismert és gazdag lett. Ezután már nem volt megállás, sorra írta a jobbnál jobb romantikus regényeket, történeteket. Legjobb regényeit őszinte vallomásai teszik fontos emberi dokumentumokká. A témáiban, stílusában romantikus íróművész saját múltjának őszinte feltárásában hiteles realista. De legreálisabb valóságtükrözéseiben is hangsúlyozza a szélsőségeket, a szokatlanságokat, vagyis romantikusan realista.1849-ben megelégelte a párizsi levegőt, valami új inspiráció után kutatva vidékre költözött a családi kastélyba, amit nagymamája halála után ő örökölt. A váltás jó hatással volt munkásságára is, egyszerű vidéki történeteket, elbeszéléseket kezdett írni, aminek szintén nagy sikere lett. Ünnepelt íróként élte le élete hátralevő részét, szinte minden évben kiadott egy újabb könyvet, amit szakadatlan lelkesedéssel olvastak az emberek. 72 éves korában Nohantban halt meg 1876. június 8-án, több napi szenvedés után. Franciaország egyik legnagyobb írójaként gyászolta. Bátorság kell ahhoz, hogy úgy éljük az életünket, hogy ne foglalkozzunk vele, mit mondanak rólunk. Hogy ne bántsanak a pletykák, hogy el tudjuk engedni a gondolatot: meg kell felelni másoknak. George Sand eldöntötte, hogy belőle nem lesz jól nevelt feleség. Fogta magát és - bár nem valami példamutató, ahogy egyik hírességről a másikra szállt - írni kezdett, sikeres lett, szeretője volt, ha úgy tartotta kedve, szenvedett, örült, bánkódott és nevetett. Egy szóval szerette az életet, amiből mindig jó nagy kanállal merített.

Számomra példás életet élt: Pina Bausch táncművész

Philippine „Pina” Bausch 1940. július 27-én született a Düsseldorfhoz közeli Solingenben.
Bausch az egyik legbefolyásosabb egyénisége a kortárs táncnak az elmúlt harminc évben. Táncot Essenben, majd a neves New York-i Juillard Schoolban tanult, itt ismerkedett meg az akkor még szárnyukat bontogató, ma már tánctörténeti jelentőségű technikákkal, többek között José Limón, Anthony Tudor, Paul Taylor munkájával. Ezeket a technikákat ötvözte később a saját elképzeléseivel. A Metropolitan Opera balettkarában táncolt, nem kevés sikerrel, de ez egyre inkább nem elégítette ki. Visszatért hát szülőhazájába, hogy egykori tanára, Kurt Joos esseni társulatában szólótáncos legyen. 28 évesen Bartók Béla zenéjére készítette el első koreográfiáját, 29 évesen átvette mestere helyét az igazgatói székben, és 32 éves volt, amikor saját társulatot alapított, ebből lett a világhírű Wuppertali Táncszínház. 1983-ban, 43 évesen annak a karnak lett az igazgatója az esseni főiskolában, ahol ő maga is végezte tanulmányait annak idején. Egyesítette a táncot a radikális színházzal, a szürreális művészettel, a szexuális drámával, és a tánccal kifejezett testbeszéddel, amelyet Tanztheater néven ismerünk.Ő volt a modern tánc veszélyes varázslója, aki  úgy használta a táncot mint színházi eszközt és újrarajzolta a színházi művészetek térképét. A táncszínház vegyes műfajának úttörője volt, akinek személye megihlette Federico Fellinit és Pedro Almodóvart is. A férfi-női kapcsolat egy visszatérő téma munkáiban, ami ihletett adott-és nagy közönségsikert aratott- a "Beszélj hozzá" c. Almadovár filmhez is. Aki látta a filmet, az bizonyára emlékszik a fura színházi előadásra, ami a film egy betét darabja, és meghatározza a film egész hangulatát, alátámasztja  szavakkal az elmondhatatlant.
A darabjai rövid dialógusokra és mozgásokra épülnek fel, legtöbbször szürreális jellegűek, megdöbbenést okoznak, elgondolkodtatnak. Egyszerű mozdulatok tökéletes kivitelezésben. Ötletes helyszínek, mint amilyen egy függő vasúti fülke, vagy egy pusztán székekkel berendezett színpad, egy park, egy erdőrész. Az ismétlés nagyon fontos szerkezeti tényező. A multimédiás óriásprodukcióiban meghatározó díszletet és zenét használt. Idős táncosokkal dolgozott, olyanokkal akik már nem kaphatnának más előadásokban szerepeket. Bausch az öregség és az érettség témakörére építette több darabja hangulatát is. Táncosai negyven év feletti táncosok, akiknek hajlékonysága ha nem is a régi, de mindenképpen figyelemre méltó, kifejező erejük viszont egészen kivételes.

Férje a Wuppertali Táncszínház jelmez- és díszlettervezője, a holland származású Rolf Borzik volt. Sokat dolgoztak együtt. Férje látásmódja a kezdetektől fogva erősen meghatározta a színház vizuális világát egészen 1980-ban történt haláláig. Nem sokkal utána Pina Bausch megismerkedett a chilei egyetemen irodalmat és esztétikát oktató Ronald Kay költővel, egy évvel később született meg közös fiuk, Rolf Salomon, aki előző férjéről kapta a nevét.

"Táncoljatok, táncoljatok, különben elvesztek." - Pina Bausch ars poetica-ja. Ő maga élte is ezt a mondatot, hiszen egész életét a színház, tánc töltötte ki és az e körüli teendők. Ő maga volt a rendezője, kitalálója és korreográfusa azoknak a daraboknak amelyekben rendszeresen ő maga is fontos szerepeket táncolt végig. A legendás német táncosnő és koreográfus élete, tánca, kivételes tehetsége, egyedisége, nagysága ihlette Wim Wenders német filmrendezőt arra, hogy egy sajátos hangvételű dokumentum filmet, filmesszét, táncfilmet forgasson legendás alakjáról. A film ízig-vérig Wim Wenders-i alkotás. Még csak arra sem tesz kísérletet, hogy időrendben elmesélje Pina Bausch életét, hogy dokumentálja vagy netán elemezze munkásságát. Olyan a film, mint amilyen maga Bausch: ötletes és megfoghatatlanul egyedi. Wenders nekrológot forgatott egy nőről, akit zsenialitásáért tisztelt, és mint már évekkel korábban, a Berlin felett az égben tette, főhősét ezúttal is angyallá változtatta. A két órás film vége felé Pina Bausch szólót táncol, a szóló végén pedig mintha messziről integetne. A film nyitó jelenete máris egy  idegen valóságba repíti a nézőt. Sztravinszkij Tavaszi áldozatának Bausch-féle feldolgozásából látjuk az első perceket. Szinte megsuhint bennünket az anyag, amely kézzel fogható közelségben lebeg előttünk. A táncosokkal együtt mi is betáncolunk a holtak mesterséges birodalmába, a hideg semmibe, amelyben a táncosok közvetlen közel hozzánk, mégis érinthetetlenül távolian táncolnak az életükért. A vörös ruha például, amit azért ölt magára a táncosnő, hogy az áldozat szerepébe bújjon, a földön heverve először mesterségesen világító objektumként hat. Pina Bausch a rák egy meghatározatlan formájában halt meg, öt nappal a diagnózis után, 2009-ben még a róla szóló film befejezése előtt.

Számomra példás életet élt:Hamvas Béla író

"Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország. A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli."