Érlelődnek az eszméid,
összegyűlnek az erőid.
Megemelnek követőid.
Szívből űződ mesterséged,
vezetésre van esélyed.
Hitből gyűjtesz éberséget.
Kétségeid gyomja nem nő,
nem te vagy most a szenvedő.
Erőd adja a teremtő.
Formát ölt most ölelésed
termékenyül belső lényed.
Örömeit fényben méred.
Kísért, hogy a percet fogjad,
a mát holnapba raboljad.
Boldogságod bemagoljad.
Fogadd a perc ajándékát,
dobd el gyorsan maradékát.
Az átélés most a munkád.
Kinti erő belső téren
végső csatád vívód éppen.
Ne mozdulj, csak maradj résen.
Csendek kételyt operálnak,
türelmeid sorban állnak.
Add magad oda a mának.
Térj ki útjából a tettnek,
nyílj ki tisztító kezeknek.
Hidd, hogy fentről most vezetnek.
Ami indul, jó szelet kap,
messzire fut, termést arat.
Dölhetsz hátra, kocsid halad.
Nyerőre áll lapjárásod,
élénkül gyarapodásod.
Virágzik vállalkozásod.
El ne feledd a keservet,
míg aratod a győzelmet
Fektesd be ami igéret.
Ott kezdődhet töltekezés,
hol megvan az üresedés.
Helyeden nincs tülekedés.
Abban lehetsz a helyeden,
ahol nincs még történelem.
Vonulj végig életeden.
Ne tartsd képed más keretben,
ne bújj más rejtekhelyébe.
Állítsd magad csökkenésbe.
Csomót oldasz, megbocsájtva,
gubancaidat lerázva.
Nem vagy félelmekhez zárva.
Visszaléptél önmagadhoz,
felnőttél igaz szavadhoz.
Fényt engedsz be ablakodhoz.
Ne téveszd a testtel magad,
tudat épít köréd falat.
Valóságod mindig szabad.
Újra harcban állsz a léttel,
ez nem más, mint próbatétel.
Lassan birkózz a mélységgel.
Rendezd át a bensőd lényét,
formáld újra utad képét.
Értsd meg próbád nehézségét.
Most gyűjtsd erőd, fel ne adjad,
Feltételeit ne szabjad.
Mi történik, azt akarjad.
Ellentétes léterőkben
tobzódnak a viták szépen.
Ami most van, nincsen készen.
Mit megtartasz véti kárát,
amit osztasz lépi álmát.
Működj együtt, hagyd a drámát.
Tiszteld a mások másságát,
keresd kapcsok szorosságát.
Teremtsd a szeretet vágyát.
A széttartás helye hűvös,
a meghittség tere bűvös.
Tieid közt léted üdvös.
Apa adja a szó rendjét
anya a rendnek keretét.
Gyermek őrzi az erejét.
Sérelmet ne foltozz folyton,
gyötrelmeid gyógyítsd otthon.
Szeretetet keltsél oltón.
Megsebesült a világod,
árnyékaiddal zabálód.
Társat nem talál magányod.
Ne zuhanj a zuhanással,
ne vitatkozz balgasággal.
Ne ütközz a valósággal.
Ne háborogj a világra,
ne hadakozz a szabályra.
Legyél kész a változásra.
Bőrödről a múlt levedlik,
elmédbe a jövő ötlik.
Testeden a fény átömlik.
Örömök zúdulnak benned,
kikerülik zátony tested.
Felülírják minden terved.
Álljon félre minden szabály,
omoljon le minden határ.
Magadnak ne légy akadály.
Gyűlnek teremtő erőid,
szaporodnak figyelőid.
Megváltoznak segítőid.
Tervek valósággá érnek,
kitartásodról mesélnek.
Félelmet eresztnek szélnek.
Hatalmaddal csínján bánjál,
csak ami van arra vággyál.
Uralkodva csak szolgáljál.
Fékezd a meglendült lépést,
ne mondd ki a félig kérdést.
Így kerüld a félreértést.
Az ütéstől hajolj félre,
gázolástól az útszélre.
Ahol a csend, ott a béke.
Lépjél hátra, maradj csendben,
légy közömbös mindenedben.
Láthatatlan az örvényben.
A nap benned nem az égen,
sorssal mozdulsz át a léten.
Árnyak nélkül ülsz középen.
Sejtjeid kicserélődnek,
húsod dobja öregségnek.
A változást érzi végnek.
Ha hosszan futsz, folytasd tovább,
ha röviden várd a csodát.
Ha nem mozdulsz tartsd az irányt.
Sok ember kell a magányhoz,
kevés az odaadáshoz.
Menni kell a maradáshoz.
Üres szívben megvan a hely,
üres elmét tervez a fej.
Egész tested a Grál kehely.
Az üres megtermékenyülhet,
elfogadásba merülhet.
Kegyelemre felkészülhet.
Maszkod arcoddá ne süljön,
drámáidtól mentesüljön.
Ami sötét fényesüljön.
Ha üldöznek el se fussál,
megértéshez kel, hogy jussál.
Saját lángon világítsál.
Nemtudásból fakad a gond,
félelmeket sorsodba ont.
Belső tűzed legyen központ.
A víz a partot kerüli,
mélységeit mind megüli.
Körülményét elmeséli.
Szurdokában megfulladhat,
szikláival vitatkozhat.
Az idővel gátat oldhat.
A víz lehet szelíd és vad,
megfagy és újra megolvad.
Lényegében mégis szabad.
Ami volt az már elenged,
ami lesz, ott nincs a helyed.
Rendkívüli most a helyzet.
Engedd bele magad abba,
ami nem foglal szavakba.
Csak felemel a magasba.
A még nem és már nem között,
szellemed most elidőzött.
Bízzál, mert mit kell megőrzött.
Ne edd azt mivel etetnek,
ne hidd azt mivel hitetnek.
Fordítsd hátad a menetnek.
Leszel azzá mit beveszel,
Nem azzá amit kiteszel.
Ki varázsol benned, s mivel?
Rabja ne légy a szavaknak,
szükségletként becsaphatnak.
Mindig maradj önmagadnak.
Mélyben az erők fordulnak,
akarások mozgolódnak.
Magból csírák alakulnak.
Érlelődj ne akarásba,
Szívósságod tedd át másba.
Szelídülj várakozásba.
Nem értek meg körülmények,
nem adtak teret időnek.
Nincs még vége a mesének.
Tested megborzongva szorong,
Elméd szánakozva forrong.
Szíved sóvárogva borong.
Hagydd a tested megborzongni,
Elméd, szíved elborulni.
Ihletedet jönni menni.
Ha önfeledt cselekvésed,
Erőteljes keresésed.
Saját hangod megvár téged.
Most elindult újra sorsod,
lendületed újra ontod.
Erőtered tettre bontod.
Ott vagy kemény, hol eltörtek,
ott vagy erős, hol legyőztek.
Kudarcból kaptad erődet.
Mélynek mélyére ért a nap,
a fény mostmár megfordulhat.
Ami zuhant, kapaszkodhat.
Életünk energiagörbe,
három fázisban fut körbe.
Egymást folyton örökölve.
Ami egyszer keletkezett,
az időbe temetkezett.
Nemlétről megfeletkezett.
A magnak meg kell hát halni,
hogy csíra tudjon sarjadni.
Most kell a semmit akarni.
Itt és most a harmónia,
döntéseknek lágy oszlopa.
Mélységeken nincsen ruha.
A virágnak belső lénye,
belefér a szépségébe.
Az ember löttyög szerepében.
Szebbik arcunk értünk kiállt,
rövidre metsz minden vitát.
Belülre zárva a csodát.
Sok bajnak van egy gyökere,
okuk visszavezethető erre.
Szembenézve kerül helyre.
Húzd ki mérged nyílvesszejét,
szerezd meg a hit erejét.
Fejtsd a végről az elejét.
Merülj vétkek katlanába,
ott van ki lelked zabálja.
Megment küzdelmek varázsa.
Egod nem lát, csak akarja,
káprázatoknak a rabja.
Sorsodat teremtőd szabja.
Isten szeme madártávlat,
figyelmet ad a világnak.
A megértést ráadásnak.
Szellemeknek útját járod,
fentről látod a világod.
Ott keresed őshazádat.
Ideje van aratásnak,
ideje a távozásnak.
Kapott helyed, add át másnak.
Ami történt, az mind kellett,
a sors szolgálja a rendet.
Tiszta az ég felhők felett.
Szeretet nélkül nincs élet,
ami fontos újjá éled.
Tanítód megmentett téged.
Elrothadt mag csírát bontott,
fényességed árnyat ontott.
Ablakban áll minden gondod.
Bénult erők szárba szöknek,
szülő adja gyermekének.
Múltból jövők menekülnek.
Írva sorsod tenyeredbe,
átáramlik vérkörödbe.
Tiszta lappal indulj végre.
Létünk végtelen körforgásában megvan az ideje mindennek. Ideje van a szántásnak, és ideje van az aratásnak. Ideje a születésnek, ideje a halálnak. Nem kívülről nyomás által, hanem belülről, a belső tér összerendeződő erői által. Mint két körbe forgó fogaskerék, ahol az egyik a kozmikus teret spirálisan tágítja, a másik meg a személyes teret ehhez alakítja. Erőszaknak helye csak azért nem lehet, mert ez a sok személyes forgolódás úgyis addig tart, amíg meg nem történik az összehangolódás. Évek múlhatnak úgy el, hogy az ember, a kozmikus időbe görbült térhez tartózva forgatja létkerekét. Mert őrzi felmenői hagyományait. Aztán kibillen ebből. Talán betegség, talán sérelem, talán kíváncsiság által. Talán ez, talán az. Talán csak. Talán mert útnak kellett indulnia meseszerűen, hogy a tudását ehhez a hangolódáshoz személyessé tehesse. Nem tudni. Találgatással telhetnek az évek, amiben a hagyomány otthonmaradottjai rosszalanak. Bűntudatok tépáznak, és a honvágy gyötör. Pedig tudjuk, hogy szükségszerű a magunk körforgásában, a kozmikus rendhez igazodást egyedivé tenni. De ehhez el kell mozdulni abból a szögből, ahol nagymama a kezünket fogta. Egyik kézzel visszanyúlni, a másikkal a messzelátót megragadni. Ebben a gesztusban ideiglenesen a rendnek is meg kell bomlania. A hagyományt sem mindig az tartja, aki kényszerülten másolja, hanem aki magára, a mostanra tudja szabni, anélkül, hogy az lényegi elemét elveszítené. Ma hamvazószerda van. A régi dolgok meghaladásának napja. A fölöslegből ilyenkor válik kibonthatóvá a lényeg. A sokból az elég. Ma van a feltámadás alaplépése. A kályhától indulás ünnepe. A kályhától, ahol ott áll minden anyám, aki a hamuból a szappant kifőzte. A mélyben most kapja a csíra az erőt, ahhoz, hogy minden szennyet ledobjon magáról. Az összázsiai népek is innen veszik a bátorságot, hogy új évet indítsanak. Lelkünk csíráiban is véget érhet most egy álom. A lehetőség a szunnyadásban valamire rányithatja a szemét, amit a megvalósulásban látni szeretne. De csak talán. Lehetőségként. Soha nem kényszeres kötelességként. Itt a böjt, az önmeghaladás csakis önkéntes és szabad lehet.
A felismerésben történő. A felismerésben, a megértésben, hogy az élet végtelen körforgásában most van ideje a tisztulásnak. Több lehetőség közül ez az egyik, amiben az ember a teremtés természeti erőit is segítségül kaphatja. Világunk az állandó lehetőségek világa. Ahol a tudatosságban élt napjaink kitermelik a megvalósulást. Pontosan úgy ahogyan a csíra is megvalósítja a benne levő lehetőséget a természet többi részére hagyatkozva. A megvalósulásához szükséges erők, a megfelelő időben pont azzal fogják megtámogatni, amire szüksége van. Ha meg elmarad a májusi eső, akkor más lehetőségeket kap, hogy a világ minden évben az aratást megünnepelhesse. Ma ha tudsz mag lenni a földalatti energiák erejét használva, és nem a napsütötte déli szél után várakozva, akkor húsvétkor a megvalósulásod szárba szökkenhet, hogy ott újabb erők kíséretébe burkolózva a feltámadást megtalálhasd.
Rögeszméket sodor az ár
Életutad cikcakkban jár
Amit élsz arra nincs szabály
Valami elindult benned
Tágra nyitja lehunyt szemed
Harcaidban egy már veled.
Csillagodat kövesd bátran
Alkalmazkodj, de szilárdan
Sorsod ihletik most százan.