Trendkivüli vélemény a visszahúzódásról

A nyugatinak becézett társadalmunk, jelenleg sok szempontból extrovertált dinamikával fut. Már nem csak az elmék nyitottak a mindenfélére ami kint van, hanem kifele nyílnak az ablakok, kihangzik a templomi ének, kiömlik a szemét, kifele rugód a budi ajtót, amikor kifutnál a világból. Kimondod, kinézed, kikéred magadnak. Kitérsz, kifejezel. Aki teljes mértékben ebbe a személyiségtípusba tartozik, annak fogalma sincsen arról, hogy egy nem kifele forduló személyiségnek milyen nehéz és megterhelő ebben a dinamikában való kötelező részvétel. Mindezt pusztán azért, hogy megértsék vagy csak elfogadják őket...hogy önmaguk lehessenek, mindenféle helyben futás nélkül. Mindenféle erőlködés nélkül. Azt mondanád, hogy nem kötelező a részvétel, nem kell taposni, nem kell vadászni az elfogadást. Ezt mondod, ha nem tudod átélni az introvertáltak azon alapvívódását miszerint bár az írány bent tart magunkban, de az alapvető emberi kényszer a kapcsolódást ugyanolyan erővel kéri másokhoz, mint az extrovertáltaknál. Csak másként, más formákat öltve, nem a fecsegésbe, nem feltűnő ruhákba öltözve. Úgy tűnik, hogy a világ a kintieknek áll, azoknak akiknek hamarabb nyílik a szája, mint a füle, sőt olyanoknak akik úgy élnek mintha nem két fülük és egy szájuk lenne, hanem pontosan fordítva. Úgy tűnik, de nem így van.  Nem így van, ugyanis a világ a maga harsonái között a hallgatóságot nagyra becsüli, márcsak azért is mert közönségre van szüksége.

A fülekre égető szükség van. A fül ugyanis figyel és a figyelem, és csakis a figyelem teszi fontossá a szájat. A sok beszédnek valahol céljához kell érnie, olyan rendszerben kell kerülnie, ahol feldolgozásra kerül. A sok szájas ember ugyan a másik szájassal szeret vitaesteket rendezni, de a fülesek értő dicséretére éhes, még akkor is ha a szájasok irígykedő pillantásai között harcolja ki a helyét a társadalomban. Vajon mit éreznének a szájasok egy olyan világban, ahol mindenki inkább befelé figyel? Ahol a harsonájuk lényük fortissimo része rögtön ellenállásba ütközik, megvető, lesajnáló, vagy egyszerűen csak közönyösséggel találkozik. Ahol felületük, ami eddig ezer ingertől simogatva állandó kirobbanásban, mutogatással átítatva csevegte a semmit, hirtelen elértéktelenedne? Ahol a világ erős belső tűzhelyőrzői lennének a példaképek, és nem a konzum ügynökei? Hogyan élnék meg azt a világot, amiben kevesebb inger venné őket körül, mikor nekik erre sokkal több szükségük lenne? Mikor hibásnak gondolnák magukat azért, akik ők valójában, mert mondjuk egyfolytában mindenkivel beszélgetni van kedvük ha kell, ha nem, de nem tehetik, mert erre a nyüzsgésre semmi igény nem volna, sőt elavult, maradi magatartás lenne, leszázalékolt viselkedés.

Milyen érzés lenne, ha nem lennének nagy társasági összejövetelek, mert nem lenne igény a felületeken való fecsegésre? Mert nem igazán lenne olyan, aki bármit is a beszéd kecsegtető sodrásában szeretne magából megmutatni.
Mi lenne ha egyszeriben a többségnek a feltöltődéshez a csend kapuiban kellene hosszan álldogálnia és a hallgatással tudna kapcsolódni a másokhoz? Mennyiben lenne ez a világ az ahová gondolatban elvisszük magunkat amikor a stresszes külvilágra a kevés énidőre panaszkodunk. Vajon valóban elvinnénk magunkat a visszahúzódás eme védelmi rendszerei mögé? Vajon mi alkotjuk a valóságunk e részét, és ha ez így van, meg tudjuk-e tisztelni magunkat a csenddel, anélkül, hogy azt visszafokozásnak élnénk meg a harsány kavalkáddal szemben....Nincs kérdőjel. A válasz a néma csend, de addig is el a kezeket a visszahúzódásainkról.