Trendkívüli vélemény az énerő kapuiról

Az élet néha közhelyek és metaforák által fedi fel magát nekünk. Egyszerre szép és szenvedés. Út és kapu. Sodródás és kapaszkodás. Erő és küzdelem. Sokféle értelmezés nyüzsög készségesen, hogy mindenféle vallásos élményhez, hitrendszerhez, filozófiákhoz odadörgölőzve az elme számára, magyarázatot kínáljon. Aztán meg visszavonul ebből a sokféle értelmezésből, hogy magában a folyamatban elrejtekezve átélhetővé tegye a létezés csodáját. Egyszere tárulkozik ki teljes pompájában és lappang titkokkal övezve. Táptalajt adva mindenféle eszmefuttatásnak dobja tovább a labdát, amikor úgy tűnik megragadtad. Mégis ha figyelünk mutatja törvényeit, jelzi létezésünk buktatóit. Egyetemesen, vagyis mindenkire érvényesen mozgat bennünket a születéstől a halálig egy fejlődési ívben. Azt a nyolc életfeladatként azonosított életszakaszt, amit a fejlődés lélektan kikalkulált ezen az útvonalon, énerő kapuk őríznek, én legalábbis így hívom most őket. Boldogságkapuk vagy démoni erők átjárói. Út segítők vagy útvesztők. Olyan erőképzők, amelyek bizonyos  életkorhoz köthetőek. Mint ahogy más a reggel fénye, mint a délutáné, más a pelusos rész adatlapja,  mint a kamaszkoré. Más a születést követő tanulási folyamat, mint a felnőtkort lezáróé. Más de a maga erejét mindegyiknek meg kell szereznie. Nagy titok, hogy teljesen másként, mint az előző szakaszban. Új erőként és nem másolatként kell beemelnie pszichéjében a következő szakasz eredményeit. 

Mivel ezek a kapuk, már nem a rítusok által szigorúan ellenőrzött átjárók, sokféle rakoncátlankodás teszi átláthatatlanná ezeknek az energiáknak a beszerveződését az életünkben. Inkább folyamatoknak tűnnek kis apró jelzőtáblákkal, mint nagy horderejű kapuval jelölt szakaszoknak.

Mégis, úgy van összerakva a belső világunk, hogy ezek a folyamatok ideiglenesen átjárokká állnak össze. Kapukká ékelődnek, néha egészen kivehető formában, mint régi korok  elcsökevényesedett rítus maradványai. Máskor köddel burkolózva, belső bizonytalanságok káoszát gerjesztik. Krízísek, amelyek jó esetben katarzisokká terebélyesednek.  Olyan katarzísokká, amit a kapun való átlépés feladatként tűz ki és a megoldással kézbesít. Ezt az erőt elvenni csak úgy, nem lehet. Pult alól beszerezni, megelőlegezetten megkaparíntani belső természetéből fakadóan nevetséges is lenne. A megkűzdés maga az ajándék. Nem lehet megsporólni, kibekkelni, lerövidíteni és felgyorsítani is csak a maga árfolyamán, a maga következményeivel. Mert nem pusztán erőt termelnek az életbemaradáshoz, hanem beszemélyesített erővé csatornáznak minden külső energiát. Énerőként nyújtják át nekünk a világban megtapasztalhatót.  Sajáttá zabolázzák a teremtés erőit. A végtelen erővászonból kiszabjuk a magunk ruháját. Másként nem hordható a világ, nem elviselhető. 

Mindezt nem egyszerre, hanem egyfajta megkerülhetetlen fokozatossággal. Kapukon keresztül zsilipelve. Ahogy a rohanó hegyi csermely, kontinenseket összekötő, hajozható óceánná sok folyón keresztül erősödik. Ahogy a tűz is akkor bátorodik, ha a munícióját megkapta, és nem éghet ha kifogy az üzemanyaga, vagy ha bárhol lefojtják, befullasztják. Ahogy a szél nem szaladhat előre, meg kell várnia a megfelelő impulzust.  Tornyosulat de csak a maga körén belül. Idegrendszerűnk finom csápjai állandó készenlétben jelzik, mi az ami már befogadható, és mi az aminek ki kell várni az idejét.

Tehát, az énerőkapuk a világ erejét a testünkön  és az érzelmeimeinken keresztül szerzik meg nekünk, mint sajátot. Az ütközés válságából csiholják ki a gyémántot. Egyik ősöm sem tudja helyettem megküzdve, esetleg szavakkal átadni nekem. Nem tudja, és ha ő maga valóban jól lépte át a kapukat, nem is akarja. A kíhívások megoldása révén nyert erők, életszakaszainkhoz tapadnak, de erejűket egész életünkben kifejtik. A megszületésünk utáni első énerő kapunál például, alapvető ellentétpárként küzdjük meg magunkban a bizalom és a bizalmatlanság párbaját. Erőként a reménynek kell megszületnie ahhoz, hogy egyáltalán életbe tudjunk maradni. Vagyis olyan helynek kell megélnünk a környezetünket, amit nem rongált meg az elhagyatottság.  Vagy csak kicsit, elbírhatóan. Az elég jó helyen vagyok élménye túllendít az apró döbbeneteken, amivel már magában a világba érkezésünk is jár. Akinek a remény a lehető legtöbb formában betöltődhetett, megnyerte a jack potot. 

Ha tökéletesen huzalozódik az idegrendszer, akkor fontos áramkörök indulnak be. Ha a hiányok pótlásai nem tartanak állandó készenlétben, megmarad az energia, amiből az élet más területén építkezhetünk. A világ nem veszélyes, a segítség ha késik is de jön. Az énhatáraink például azzal rögzülnek ahogy megéríntenek, és az érzékszerveim lejelzik a másikat. Itt rakjuk le annak a tapasztalatnak az alapjait, hogy  mi várható attól, ami már nem mi vagyunk. Itt dől el, hogy távfelügyelettel vagy vasmarokkal tartjuk távol a külvilági impulzusokat. Talán senki sincsen, aki  tökéletes energia töltéssel tud átjönni a születés és a bizalom kapuján. Olyan szenzítív ez a korai időszak, hogy  az egyensúlynak is másodpercenként kell újjászülnie önmagát bennünk. Ha a sötét napszemüveget, óvon felrakja ránk a tapasztalat, a világ sötét hely lesz, ahová be kell raknunk majd a függőségek sokféle lámpáit. Felül lehet írni ezt a programot? Nem tudom, de a babák belehalnak ha nem ölelik meg őket. Aki csak kis fénynyalábot kap, annak későbbi életében éberséget vagyis életenergiát igényel a világhoz való bármilyen kapcsolódás.

Két éves korunk környékén érkezünk meg a második énerőkapuhoz, ahol az akarat acélosodik. Próbák elé állítjuk a környezetünket és ezáltal az énerőnket is, hogy mivel tudunk hatni másokra. A legelső cél után, hogy oda tudjuk-e hívni az anyánkat, itt olyan küzdelmekkel csinálunk helyet magunknak a világban, amire most a legjobb szónak az akarat tűnik. Két dolgon keresztül tud az akarat csiszolódni. Az egyik az önkontroll, vagyis meg kell tanulnunk elhalasztani a vágyainkat. Legalábbis átalakítani őket. A másik a megfelelési vágyunk. Érdekesség, hogy önkontrollt  akkor tudunk a legjobban gyakorolni, ha meg akarunk felelni másoknak, és akkor felelünk meg a legjobban másoknak, ha gyakoroljuk az önkontrollt.  Mindkét törekvésben nagyon sok a buktató, de nagyon sok jutalom is van. A személyiségünk ezen bukdácsolva fedi fel magát, azokkal a mértékekekkel, ahogy a megfelelést vagy az érdekérvényesítést választja. Azzal, ahogy tud uralkodni egy vágya felett vagy sem. Itt dől el, hogy később ez a szenvedése lesz vagy a hajtóereje. 

 

Ez a kapu már nagyon gyorsan elvezet a harmadikhoz, ahol a tervezés és a megvalósítás énerejét kezdi el megszerezni tapasztalatként a kis ember. A szándékok kavalkádja ekkorra már más csatornákat keres a maga számára, hogy mederbe terelődve eredményt és annak jutalmaként elismerést szerezzen magának. Itt tanulunk a leglátványosabban. A világ ollóként nyílik, ha jó kézbe kerül, ha jól nyesegetnek. A sérüléseink ennél a kapunál  széles skálán mozognak, de ahonnan elmozdíthatóak különböző utólagos módszerekkel is, mert az elme már erőteljesen jelen van. Sok mindent beraktároz, amit később felül tud írni, át tud számlázni másnak. Vagy nem. 

A negyedikként meghatározott kapu énerő jutalma a kompetencia érzése. Képes vagyok, meg tudom csinálni, el tudom érni, meg tudom lépni. Ez a büszkeség kapu. A köldökcsakra ereje. Itt az intellektus próbája zajlik és a fizikai képességek tesztje.  Az egészségre törekvő énrészünk ösztönösen önmaga is próba elé állítja a meglévőnek érzett képességeit. A megmérettetések edzésben tartanak, a visszajelzésként izmot mutatnak az elme szintjén is. A társadalom önmagunk jogán  is efogad  Itt nagyon látványosan érvényessé válik az  a mondás, hogy ha valakinek a próblémáját megoldód helyette, akkor elveszed a lehetőségét attól, hogy erőhöz jusson. Minden  picike részben, amit helyetted jártak végig, meghalványultál. Hitelességedből veszítettél. Még akkor is, ha másoknak nem tűnik fel, de te tudod, a lelked kiörjöngi, jobb esetben kikönyörgi, hogy fuss neki akkor újra egy másik helyen, egy rejtettebb módon. A teljesítménnyed örökölt része folyamatos igazolásokat kér, belehajt olyan magamutogatásba, aminek időben el kell halnia saját fedezet nélkül. Itt már nem elég ha apád anyád nagyon jó, a világ téged kér magának, és bár felfekszik a megtámogatott csillogásnak, kihúzza alólad a talajt az első adandó alkalommal. 

Mivel ezek a szakaszok nem egymástól elválaszthatóak, csak egymástól értő szemmel beazonosíthatóak, elmondható, hogy ez akkor  merül le, ha elkezdődik egy látványos identitás válság, a pubertás időszaka.

A számomra is nagyon nehezen megélt kamaszkor.  Amikor fel kell lázadnunk valami evidencia ellen. Az ellen, ami már megvan. Ha megkérdeznék: mi ellen lázadsz?  őszinte válaszként  csak kérdést tehetsz fel: mid van? Bármi és annak ellenkezője ellen. Jól vagy kevésbé jól, szét kell szednünk valami eddig összerakott személyiséget és darabokra kell hullanunk, hogy újra értelmezhetődjünk mostmár nemcsak önmagunk, hanem a világ számára is. Itt minden visszajelzés felerősítve jut el hozzánk, minden  önismeretet fokozó heyzetre erőteljesebben rezonálunk. Minden rólunk közölt információnak nagyobb az értéke, attól kezdve, hogy milyen zenét hallgatunk, odáig, hogy milyen felírat van a polónkon. Mindenben önmagunk meghatározottságát formáljuk a barátoktól a kitűzőkig. Nincs esetlegessége annak a hanyagságnak sem, amit látszólag mi teremtünk a trehányul magunkra akasztott táska és a rendetlen szoba formájában. Minden üvölt valamit a maga esetlenségében. Nemcsak a magamutogatás, hanem még az elbújás is  kimondatlanságok tömkelegét öklendezi. Lecsapolná a világot önmaga számára, de még nem tud visszatölteni. Próbálkozásai minden kivülmaradással, kritikával, verssel és kézműveskedéssel azt jelzi, hogy eljött az ideje annak, hogy a világ általa több legyen, de legalábbis más. A szabadság, amit ilyenkor elemi erővel követelni kezdünk egészen elképesztő módon klikkek börtönében talál a legjobban önmagára. Úgy mártozik meg a bandázás ki sem mondott követelményeiben,  mint a kéz a szentelvízbe, amikor templomába belép. Felveszi magára a rendje ruháját és cipeli szimbolúmait. Amiért később kineveti majd magát, vagy elnézően megmosolyogja, az lesz a szentírása. Idézetek és jelszavak kötik össze rendtársaival, kortársaival. Azzal jut önismerethez, hogy önmagát teljesen odaadja valaminek, ami nem ő. Elméletileg agyrém, zsákutca.

Mégis ez vezet a következő énerő kapu kihívásához, ami felülvizsgálja és összeköti őt a többi emberrel. Méghozzá a lehető legszorosabb, legmélyebb szinten, az intimitásban. Itt az első kapunál megszerzett bizalom, vagy annak elvesztése mintegy refrénként tér vissza. Itt kiderül, hogy a bizalom helyesen rögzült, vagy akadályozva. Támogat vagy botlaszt, hogy a kötődéseidet minél változatosabb formában megalapozd? Jutalomként a szeretetet  a lehető legtágabb körben megtapasztalhatod, beszerezheted. Bespájzolhatunk örömteli élményekből. 

Másoldalról a szeretet megszerzése, sokféle szerepkörbe gyúr be bennünket, és sok olyan egyoldalú, vagy felemás kapcsolatba hajszol, ami szenvedésünkké válik. De ezt feloldva újabb énerőhöz juthatunk. Itt a tánc már társas, akkor is ha egyedül táncoljuk. A gyerekeink megszületése, a szerelmeink megjelenése kapcsán ez az időszak, ami nagyjából a középkor válságáig tart a legtermékenyebb a szó minden értelmében. A felnőttkor nagy kalandjai, és nagy válságai, erre a több mint húszévre kitágult időszakra tehetőek. Az ember az élet sava borsát itt kapja, és itt is hinti szét maga körül. Az élet gondjai itt várnak a legsürgetőbben megoldásra, itt kell szét szakadnia több szerepszemélyiségre. Néha csak vendégszereplő, vagy csak meghívott előadó a saját életében, miközben szinte kívülről szemléli a saját ámokfutását. Itt már le van fektetve minden, amire szüksége van. Itt már csak foltozgat és kapar, esetleg díszleteket cserél és részesedik. Ha az életet, mint utazási metaforát értelmezzük, akkor ez a célállomáshoz vezető utolsó szakasz és maga a cél is egyben. A magvetések utáni aratás, a betakarítás nehéz munkájával együtt, hogy legyen miből élni az öregség hosszú sötét estéin. Legyen mit felbontogatni emlékként, legyen mit kicsomagolni, legyen miből a melegséget megtartani. Itt még nagyon fontos a korszellem, de ebben az időszakban erősödnek meg a lehasadt énrészek követeléseiként az új útak, új kérdésfelvetések. A művek nagy részei mintegy lepárlásként itt nyüzsgik össze magukban a mondanivalót.  Az élet értelme már a gyakorló pályán keresi önmagára a választ, már nevetséges lesz minden felelős külső keresése ha mi magunk nem végezzük el a munka ránk eső részét. Amit nem kaphattunk meg, azt a következő generáció által reméljük megszerezni. A magokat már nem magunkba vetjük, hanem másokban. Ha lemaradtunk a továbbszaporodás nagy versenyében, akkor más dolgokből csikarjuk ki a magvetéshez szükséges alapanyagot. Az énerőt itt az elszigeteltség, az esetleges társadalmi, vagy szociális számkivetettség hervasztja és az intimitás virágoztatja fel. A szoros testi vagy lelki közösségek átélése már nemcsak a személyiség forrásának municiója, hanem maga az élet értelme, célja és végeredménye. 

Ez az intimitás nemcsak más emberekkel kapcsolatos, hanem a következő szakasz előkészítője is, ahol a hit, az élet egységének a megtartása adja az alaptónust. Ezt a stagnálás idejének mondják, de aki benne van, nagyon jól érzékelheti, hogy a másodvirágzás, az új célok keresése, a hitrendszerek felülvizsgálata legalább akkora szerepet kap, mint a megnyugvást adó, a betakarított javak élvezetét segítő eszközök, életesemények stabilizálása. Úgy tűnik mintha nem akarnánk már ebben az utolsóelőtti  szakaszában megváltani a világot, mégis feltörekvő igyekezetként, kamaszosnak tűnő erőfeszítésekkel munkát, párkapcsolatot, hobbit és hiteket is leváltunk a létezésünk e megnyugvással kecsegtető időszakában.  

Az utolsó szakasz, a nyolcvanas éveink elején kezdődik, amikor is szembe kell néznünk egyre elcseppegett életerőnk által, az élet végességével, életerőnk elfolyásának megállíthatatlan voltával. Míg életünk korábbi szakaszában ez a kérdés elodázható, itt már beérik egy elkerülhetetlen szembenézés, akkor is ha betegségek nem szántják életünk már elvirágzó talaját. Mégis ennek a kapunak az ajándéka a legbecsesebb, mert az elfogadás a bölcsességgel karöltve a boldogság titkos kamráiba vezet el. Ahol eddig egyszerűen csak azért nem járhattunk, mert mindig akartunk valamit. Mert a vágyakozásunk becsempészte a szenvedés lappangó csíráit. 

A szakaszok kifutatják ugyan az előző szakasz energiáit, de felborzolják a már régen lezárult, esetleg betokosodott szakaszokat. Sok ember válik nemcsak kamasszá hanem kisgyereki kiszolgáltatottsággal olyan öreg emberré, aki igényli nemcsak a gondoskodást vagy, hogy maga gondoskodjon, hanem újratanulja  esetleg újrafelveti élete nagy kérdéseit. Újúlt erővel tér vissza nemcsak emlékei helyszínére, hanem elfeledett kihívásokhoz is.  

Régen ezeknek az énerő kapuknak a környékén beavatások örködtek. Küszöbörként arra kényszerítették a pszichét, hogy önmaga fölé emelkedjék. Ha nem a belső hívásra, akkor valamiféle külső nyomásra. Mivel az énerőben önmagaddal kapcsolódsz, az tart meg téged, ami neked a legjobb. A problémák, amikkel a kapuknál ütközünk jelzik azt a tudatlanná vált árnyékrészt is, amit gyógyítanunk kell magunkban. Az útat, amire rá kell lépnünk, a részt amihez hozzá kell érnünk, hogy erejét a javunkra használhassunk, mielőtt traumaként felzabálna. Örök keresésünk, hogy ezeket a tudat alatti erőket a világunk javára fordítsuk, az a kaland, amiért minden reggel felkelek, amiért az úton elindulok. Amiért a következő kapun is ha eljön az ideje, örömmel átkelek.