Március 27: A színház világnapja

Nekem  üresnek tűnik ennek a napnak a jelentősége, mint színházi világnap. Ugyanis annak emlékére tartják, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Nemzetek Színházának évadnyitója Párizsban. Valahogy az esne jól, ha ezt a napot egy Brecht, Grotowski vagy Sztanyiszlavszkijhoz kötődő esemény szignózná. Ahhoz, hogy súlya és jelentősége lehessen bennem, erőteljesebb eseményre volna szükségem. De ha nem, hát nem. A tények is szubjektívek. Inkább örüljünk. A színházak évadnyítóját tekintsük alibinek, és beszéljünk a színházról, mint önismereti módszerről. Mivel sok évvel ezelőtt színészként  kerestem a kennyérre valót, megtapasztaltam a színházat a kuliszák mögött is. Ebben az időben elhívással pattantam a pódiumra, majd omlottam egy-egy karakter jelmezébe, először Grotowski majd Sztanyiszlavszkij módszerével átíttatva. Több kevesebb sikerrel. Igyekezetem mindig több volt, mint a tehetségem. Elkerült a saját hang színpadrengető ereje is. Nem tudtam a cigifüst mögé varázsolt világban, helyre találni. Csak álldingáltam a színpadon egy pár évig, alig várva, hogy a kuliszák mögé beszaladhassak. Persze mostanra már megvan ennek is az értelme. A

színház, kamaszkorom végén és fiatal női életem elején, a párbeszédre  fordította a figyelmemet. Önmagammal és másokkal. Megtanultam megfogalmazni és megélni, felismerni és kifejezni. Míg Grotowski elve az volt, hogy a tudatlatti mélyén kell elkezdeni a feltárást, és az ott tapasztaltakat csatornázottan kell kitárni mások előtt, addig Sztanyiszlavszkijnál a színészeknek együtt kell azonosulásulni a megformált karakterrel, de ezzel együtt függetleníteni is magukat a szereptől, hogy azt alárendelhessék a darabnak. Mindkettőnél a próbák alatti folyamatok a valódi lehetőségek, a valódi erőpróbák. Mindkét folyamat valódi érzéseket mozgat, valódi helyzeteket indukál. Engem ezek a csatornázások, feltárások, háttérmunkálatok hoztak lázba.  Így az én életemben  a próbák voltak a valóságosak, a fontosak. Az előadások álomképként kusznak elém, szorongásokban vagy éppen örömökben csomagolva. A bemutató csak álomkapu. Kideríti, hogy mire juthattunk. Kideríti, hogy mi az ami megmutatható abból, amit magunkban megtapasztaltunk. A tehetségnek nevezett képesség, ami a színházak környékén oly nagy jelentőséggel bír, a próbák alatt lehetőségből akadály lehet. A megmutatkozás öröme és lehetősége, kifordítja az ember belsejét, mint egy bundás kabátot. Egyszeriben, ami bent volt láthatóvá válik. A színház felajánlja az eszközeit ahhoz, hogy ez a folyamat beavatás lehessen. Ezért, amit biztosnak érzel elveszíthető, ami könnyed az elnehezülhet. Az igazság szolgálatából a megmutatható elveszi a megmutathatatlan részeket, de a látható világban láthatatlan erők vannak kifeszítve. A tehetségnek csak egy jogosultsága lehet, hogy a láthatót a láthatatlannal minél jobban megközelítse. Nekem a színház  az önismeret és a fájdalmak feltárásának helyszíne. Sokkal inkább bekapcsolódás, mint kikapcsolódás. Mivel nincs meg bennem a kivülálló szeme, együtt játszom a szereplőkkel. Együtt örlöm magam a nehézségeikkel. Tulajdonképpen örökre elvesztem mint néző. Bontakoztatom a magam történetét velük együtt. Írom, játszom, rendezem. Ezen a napon, a templom és vásárcsarnok e különös házában, az önmagamon elvégzett belső munkát világnapolom.