Trendkívüli vélemény a bátorságról

Amikor filozófia szakra jelentkeztem, körbejárt egy történet, miszerint egyszer  felvételi téma volt a bátorság. Mi a bátorság, kérdezték és valaki csak ennyit írt a kérdés alá: Ez. Se többet, se kevesebbet, csak ennyit: Ez. Imádtam ezt a történetet, főleg hogy a fáma szerint elsőnek vették fel az egyetemre. A világom akkor még jól körülírható hely volt, aminek biztonsága még ilyen kis apró hőstettekből állt össze. Értéke volt annak, ha valakinek volt ereje nem magyarázni. Csak megmutatni. Ezzel együtt borzasztó nagyot kockáztatni. Kitenni magát valaminek, aminek hosszútávú rizikója van. Vagy bejön, vagy te jó ég, nem. A történet régi, talán nem is igaz, hiszen egy filozófus aspiráns elméleti embernek tűnik, nem feltétlenül gyakorlatinak. Inkább kifejti, mint megcselekszi. Bocs Szókrátesz. 

Ennek árnyékában, én csak helyben futottam a szánalmas magolással. Elvont fogalom volt minden a filozófiában. Nem sejtettem, hogy az élet maszatos kezét is megláthatom rajta, és majd pont az lesz a lényeg benne. Akkoriban siralmasan tepertem, hogy megvessem a lábam valami elvont egyetemi zugban, ahol békén hagy az élet, vagy legalább választ ad arra, hogy miért nem hagy békén. Nem sok saját gondolatnak mertem teret engedni. Idézetekből éltem, de azoknak is csak a körvonalaiból. Lehet nem is volt saját gondolat, lehet nem is tudtam, hogy lehet. A hormonokból készült érzelmek felzabálták a gondolataimat. Legalábbis felkavarták. Szerettem volna bölcs lenni, de egyből. Hirtelen feltörni, mint a gejzír, teljes testi és lelki pompámban, hogy ettől minden kétség megpukkanjon. Csattanni, mint az ostor vége, hogy örökre megbánják, akik nem hittek bennem. Tiszteljék merész egyéniségem. A bátorság itt még hőbörgések formájában csillant fel, amiket gyáván keresztbe vert az éhség vagy valami egyéb piti vágyakozás. Úgy szerettem volna ébredni, hogy már megcselekedtem azt, aminek dicsőségéből mostmár eléldegélhetek. Szerencsére ennél nagyobb kihívás a valóság.

Más egy elgondolásról beszélni és más megcselekedni. Nem is más, hanem egyszerűen nem is lehet elmondani a különbséget, és pont nem is kell. Hamar kiderült a számomra, hogy nekem inkább a duma langymelege a személyre szabott. Szavakkal cselekszem. Betűkből formázok biztatást.  Főleg magamnak, számonkérhetetlen formában. Kimagyarázhatóan. A dolog bátor kiállásnak látszon, de ne üssem meg magam általa. Sok energia ám ezt a látszatot fenntartani, ki is voltam merülve ebben a nagy bátorkodásban rendesen. Lázadónak tűntem, de  közben erősen szorítottam a nagy semmit.  Kisminkeltem a gyávaságaimat, és izgalmas történetekké gyúrtam össze őket a valóság peremén. Most olyan mintha nem is a bátorságról értekeznék, hanem a gyávaságot rehabilitálnám, hoznám egészen barátságos emberközelben, de muszáj ide hátralépnem, hogy megragadhassam a lényegét.  Azért is, mert a bátorság ritkán egyszemélyes. Általában sokakat érintő cselekmény.

Amikor a gyerekkoromban a bátor elhagyta fékezett habzású életterét és  disszidált, az itt maradt hozzátartozóin csattant a merészsége. Amikor beszólt a rendszernek, és lecsukták, a családja beszorult egy még szűkebb keretrenszerben, mint ami a többieket fojtogatta.  A bátor kulák gyerekei nem járhattak gimnáziumba. Gyermekein keresztül megzsarolták a gondolkodót. Átírták neki a bátorságot az ellenkezőjébe. Jobb ha ül a seggén, jobb ha nem húzza ki a gyufát, jobb ha nem pattog. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Egy helyett nem kell kettőt ugrani. Addig jár a korsó a kútra, amig el nem törik. Akkor is ha a saját életénél bátrabb, megkarcolhatja a másokét. A bátorság ekkor maga volt a szemek villanása, a szamizdat félmosoly. Egy dalfoszlány, egy elejtett papírgalacsin. Mégis a  helyzetek esztelensége néha megbátorította a gyávát is, és csak hogy kiegyenlítsen, kivéreztette a bátrat. Szétzüllesztett családok, bevérezett barátságok maradtak az egyenes gerinc mögött. Így, aki kiszólt a rendszerből, annak lelkiismeretén nem csak a saját  hanem mások lelkiismerete is oda lett teregetve száradni. 

Sok ilyen történetet hordozott a  gyerekkorom, ezért a  bátorságot az én fejemben mások cselekedték. Leginkább férfiak. A nők bátorsága csak csatolt fájlként jutott el hozzám, amiben a fővonalon férfiak rázták a béklyót. A  nők csak megámulták őket és a legjobbak feleségül mehettek hozzájuk. A nők bátorsága számomra az volt, hogy mertek ehhez csatlakozni. Oda mellékelni az életüket. Az, hogy nőként nem nekem kell vinni a terhet, hanem csak besegítek, elég volt nekem. A gondolat kifejezésének a szabadságán, a megcselekedés lehetőségén túl, nem kívántam a bátorság kötelezettségét. Természetesnek tartottam hogy az a férfié.  Anyám szerencséjének tartottam apámat, aki óvatosan volt bátor. Figyelt lépett, figyelt hátralépett. A világ ekkor dörzsölt gyávákra, eltűnt bátrakra és okos semlegesekre oszlott. Úgy állt nekem akkor még ez a képlet, hogy voltak akik bután csinálták a bátorságot, voltak akik okosan.  Körültekintően, hogy legalább másoknak nem fájjon. Egyébbként a hétköznapok történései  mindig megszűrték a bátorságot, és vigyázni kellett, hogy ne erjesszék megalkuvássá, de ne forralják robbanófejjé sem. Feltűnt, hogy mindenkiben másképpen buzognak az elvek, és  mindenki más más felmentést ad a saját megalkuvásaira. Sokak szókimondása nem kóborolt olyan eszmék között, amit nem értett, olyan cselekvések között, amihez nem volt belső ereje. Volt aki átgondoltan szárnyalt, nem mint a vadlegyek. Volt aki kihagyta a lehetőséget a vakmerőségre, azért, hogy a háttérből összerakhassa a következő lépést. Mint az apám. Körülötte számomra a biztonság rezdült. Nagyon finom egyensúlyokat kellett összedolgoznia önmagában. Egészen közelről megfigyelhettem a küzdelmeit. Sok összetevőt kellett figyelembe vennie, hogy felépíthesse nekem a világot védelmi bástyákkal, de nem kiskapukkal. Mostanra azt gondolom, hogy ez az alkumentes hátralépés a legnehezebb. Csendben, de mégis biztatóan képviselni azt, amiben meggyőződtél. Oldalra lépni mint az aikidóban. Kitérni, elhajolni úgy, hogy a gerinced megmarad. Nem nyüzsögni a cselekvésben, de nem maradni mégsem távol. Felismerni a  nem cselekvés, és a cselekvés napjait. A bátorságot ebbe a felismerésbe rakni. 

Szerettem volna bátor lenni, ezért kihelyeztem  példaképekbe a bátorságot. Az én bátraim mindig minden helyzetben mindent kimondtak, mai szóval olyan elképesztően önazonosak voltak, hogy ragyogott a ruhájuk és csillogott a kedvük. Igazából pisilni se jártak, hogy nehogy elvesztegessék bátor perceiket hülyeségekre. Miközben a világ szenved és a nyomorult gyávák átlag felnőttek képében lapulnak, ők lendületben vannak, mint a hinta. Állandó sürgös elintéznivalóval terheltek, nem érnek rá a hétköznapokon fanyalogni. Ja és csak a gyáváknak vannak munkahelyeik, meg kölykeik, meg átlag életkoruk, átlag ötletekkel. A bátrak kalandok által tenyésztik tovább az emberiséget és nyilván mindenki ott kujtorog körülöttük, hogy legalább ruhájuk megérintésével részesüljön az erejükből. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

Lassan, sok esemény által bontakozott ki a bátorság képlet a számomra. Rájöttem, hogy a bátorság sok erőforrás megmozgatása arra, amiben hiszel. Semmi másra, csak arra amivel meggyőződéses viszonyban állsz.  Cselekvés még akkor is ha csak a szavak terepét használhatja, cselekvés még akkor is ha pont, hogy nem cselekszik meg valamit. A bátorságról mindenki tud magában. Pontosan érzi, hogy a belső mérce szerint ezzel viszonyba tud-e lépni önmagában, vagy ettől messzire sodródott.Tudja a zsigereiben, vagy inkább érzi, mert egész testében születik meg nem csak a végtagjaiban, amivel megcselekszi. A bátorság hordó, amiben Diogeneszként élünk, máglya ahová vádlottként lépünk, kard és toll és puszta kéz. Szóval bármi, ami akkor és ott kell. A bátorság maga a teljes jelenlét. Beleadni magad a pillanat bármilyen jellegű kihívásában teljes szívvel. De leginkább maga az eszköztelen szívkitárás. Az őszinteség csendes búvopataka, ahol megpróbáljuk megfogalmazni másoknak és magunknak a legbensőbb megéléseinket. Ahol legyőzzük a szégyenünket. Ahol próbálkozunk és ha az elbukás után nem állunk fel azt nem rejtegetjük még magunk elől sem. A bátorság hozzáállás, ahhoz ami van. Néha az elindulás, de néha a leállás. A bátorság az egyetlen projekt, amihez minden erőforrásunkra egy nagy levegővételként szükségünk van. 

Mostanra már nekem is sokféleképpen meg kellett mozgatnom magamban ezt a bátorságképletet. Az élet gondoskodott arról, hogy gyakorlatozzak. Sokszor gondolkodás vagy tét nélkül kellett oda adnom magam a pillanatnak. Zsigeri bátorságot kért tőlem az életútam. Arra eröltetett vagy lökött, hogy tornáztassam a bátortalanságaimat. Izmot formáljak.  Ne magyarázzam és ne szenvedjem, csak alkalmazkodjak felemelt fejjel, ahhoz ami van. Ne omoljak megszemlélve az erőtlenségeimet, hanem hozzam ki a helyzetből a legjobbat. Meglássam a bátorságot ott is, ahol nem is látszik, és meg is cselekedjem. Megérezzem, hogy ezzel minden ember küszködik. Mindennap újraprogramozó erőként ér utól és hal el bennünk. Erőként, ami mindenkiben egyetemesen ott van, mégis reagálásaiban teljesen személyreszabott. Átéljem, hogy mi emberek még a kis semmiségeinkben is milyen erőteljesen egyek vagyunk. Kortársak a megúszásban és a bátorságpróbákban. Még akkor is, ha más történelmi korok átutazói vagyunk. Azt figyeltem meg, hogy a történelem minden vesztesége és nyeresége a bátorságon múlik. Emberi sorsok gyülekeznek abban, ahogy meg merűnk tenni dolgokat. A létezés minden síkján ebből az erőből szaggatjuk ki a történelmet. Minden kor, kaszt és nép ebből gyúrja a mesehőseit, ebből készíti a hiedelmeit és ehhez méri erkölcsi részvételét a dolgok nagyvilági előadásában.  Azt érzékelem, hogy a vallások is, alapjáraton ezt az erőt ébresztgetik a rítusaikkal, ezt fűzik össze felsőbb hatalmakkal. Talán ez az erő képezi le a testbe magát a szellemet is.

Az viszont biztos, hogy aki bajban van ezen az erőn keresztül próbál kapcsolódni, ezt akarja megerősíteni. Ha elbukik ezzel zuhan a mélyben, és ennek darabkáiból építi újabb álom és valóság határait. A bátorságon keresztül áramlik minden munka, amit eddig a világban elvégeztek, és az ő hiányából fakad minden eltékozolt mulasztás. Nemcsak az emberiség nagy alkotásai és fejlődési íve mérhető le benne, hanem a személy minden boldogsága és megküzdése is. Merthogy a boldogságunk  úgy tűnik szorosan kapcsolódik a bátorsághoz. A megküzdés, a tapasztalat szerzés  bátorságához. Aki mer az nyer, és ha nem is azt amire akarata irányította, de tapasztalatot mindenképp. A bátorság a bölcsesség egyik lábfeje, nélküle nem indul semmi, ami a fejlődés motorját forgatja. Semmi, ami a boldogságot fenntartja. Semmi, ami a szenvedés kerekéből kipörget. 

Trendkívüli vélemény az énerő kapuiról

Az élet néha közhelyek és metaforák által fedi fel magát nekünk. Egyszerre szép és szenvedés. Út és kapu. Sodródás és kapaszkodás. Erő és küzdelem. Sokféle értelmezés nyüzsög készségesen, hogy mindenféle vallásos élményhez, hitrendszerhez, filozófiákhoz odadörgölőzve az elme számára, magyarázatot kínáljon. Aztán meg visszavonul ebből a sokféle értelmezésből, hogy magában a folyamatban elrejtekezve átélhetővé tegye a létezés csodáját. Egyszere tárulkozik ki teljes pompájában és lappang titkokkal övezve. Táptalajt adva mindenféle eszmefuttatásnak dobja tovább a labdát, amikor úgy tűnik megragadtad. Mégis ha figyelünk mutatja törvényeit, jelzi létezésünk buktatóit. Egyetemesen, vagyis mindenkire érvényesen mozgat bennünket a születéstől a halálig egy fejlődési ívben. Azt a nyolc életfeladatként azonosított életszakaszt, amit a fejlődés lélektan kikalkulált ezen az útvonalon, énerő kapuk őríznek, én legalábbis így hívom most őket. Boldogságkapuk vagy démoni erők átjárói. Út segítők vagy útvesztők. Olyan erőképzők, amelyek bizonyos  életkorhoz köthetőek. Mint ahogy más a reggel fénye, mint a délutáné, más a pelusos rész adatlapja,  mint a kamaszkoré. Más a születést követő tanulási folyamat, mint a felnőtkort lezáróé. Más de a maga erejét mindegyiknek meg kell szereznie. Nagy titok, hogy teljesen másként, mint az előző szakaszban. Új erőként és nem másolatként kell beemelnie pszichéjében a következő szakasz eredményeit. 

Mivel ezek a kapuk, már nem a rítusok által szigorúan ellenőrzött átjárók, sokféle rakoncátlankodás teszi átláthatatlanná ezeknek az energiáknak a beszerveződését az életünkben. Inkább folyamatoknak tűnnek kis apró jelzőtáblákkal, mint nagy horderejű kapuval jelölt szakaszoknak.

Mégis, úgy van összerakva a belső világunk, hogy ezek a folyamatok ideiglenesen átjárokká állnak össze. Kapukká ékelődnek, néha egészen kivehető formában, mint régi korok  elcsökevényesedett rítus maradványai. Máskor köddel burkolózva, belső bizonytalanságok káoszát gerjesztik. Krízísek, amelyek jó esetben katarzisokká terebélyesednek.  Olyan katarzísokká, amit a kapun való átlépés feladatként tűz ki és a megoldással kézbesít. Ezt az erőt elvenni csak úgy, nem lehet. Pult alól beszerezni, megelőlegezetten megkaparíntani belső természetéből fakadóan nevetséges is lenne. A megkűzdés maga az ajándék. Nem lehet megsporólni, kibekkelni, lerövidíteni és felgyorsítani is csak a maga árfolyamán, a maga következményeivel. Mert nem pusztán erőt termelnek az életbemaradáshoz, hanem beszemélyesített erővé csatornáznak minden külső energiát. Énerőként nyújtják át nekünk a világban megtapasztalhatót.  Sajáttá zabolázzák a teremtés erőit. A végtelen erővászonból kiszabjuk a magunk ruháját. Másként nem hordható a világ, nem elviselhető. 

Mindezt nem egyszerre, hanem egyfajta megkerülhetetlen fokozatossággal. Kapukon keresztül zsilipelve. Ahogy a rohanó hegyi csermely, kontinenseket összekötő, hajozható óceánná sok folyón keresztül erősödik. Ahogy a tűz is akkor bátorodik, ha a munícióját megkapta, és nem éghet ha kifogy az üzemanyaga, vagy ha bárhol lefojtják, befullasztják. Ahogy a szél nem szaladhat előre, meg kell várnia a megfelelő impulzust.  Tornyosulat de csak a maga körén belül. Idegrendszerűnk finom csápjai állandó készenlétben jelzik, mi az ami már befogadható, és mi az aminek ki kell várni az idejét.

Tehát, az énerőkapuk a világ erejét a testünkön  és az érzelmeimeinken keresztül szerzik meg nekünk, mint sajátot. Az ütközés válságából csiholják ki a gyémántot. Egyik ősöm sem tudja helyettem megküzdve, esetleg szavakkal átadni nekem. Nem tudja, és ha ő maga valóban jól lépte át a kapukat, nem is akarja. A kíhívások megoldása révén nyert erők, életszakaszainkhoz tapadnak, de erejűket egész életünkben kifejtik. A megszületésünk utáni első énerő kapunál például, alapvető ellentétpárként küzdjük meg magunkban a bizalom és a bizalmatlanság párbaját. Erőként a reménynek kell megszületnie ahhoz, hogy egyáltalán életbe tudjunk maradni. Vagyis olyan helynek kell megélnünk a környezetünket, amit nem rongált meg az elhagyatottság.  Vagy csak kicsit, elbírhatóan. Az elég jó helyen vagyok élménye túllendít az apró döbbeneteken, amivel már magában a világba érkezésünk is jár. Akinek a remény a lehető legtöbb formában betöltődhetett, megnyerte a jack potot. 

Ha tökéletesen huzalozódik az idegrendszer, akkor fontos áramkörök indulnak be. Ha a hiányok pótlásai nem tartanak állandó készenlétben, megmarad az energia, amiből az élet más területén építkezhetünk. A világ nem veszélyes, a segítség ha késik is de jön. Az énhatáraink például azzal rögzülnek ahogy megéríntenek, és az érzékszerveim lejelzik a másikat. Itt rakjuk le annak a tapasztalatnak az alapjait, hogy  mi várható attól, ami már nem mi vagyunk. Itt dől el, hogy távfelügyelettel vagy vasmarokkal tartjuk távol a külvilági impulzusokat. Talán senki sincsen, aki  tökéletes energia töltéssel tud átjönni a születés és a bizalom kapuján. Olyan szenzítív ez a korai időszak, hogy  az egyensúlynak is másodpercenként kell újjászülnie önmagát bennünk. Ha a sötét napszemüveget, óvon felrakja ránk a tapasztalat, a világ sötét hely lesz, ahová be kell raknunk majd a függőségek sokféle lámpáit. Felül lehet írni ezt a programot? Nem tudom, de a babák belehalnak ha nem ölelik meg őket. Aki csak kis fénynyalábot kap, annak későbbi életében éberséget vagyis életenergiát igényel a világhoz való bármilyen kapcsolódás.

Két éves korunk környékén érkezünk meg a második énerőkapuhoz, ahol az akarat acélosodik. Próbák elé állítjuk a környezetünket és ezáltal az énerőnket is, hogy mivel tudunk hatni másokra. A legelső cél után, hogy oda tudjuk-e hívni az anyánkat, itt olyan küzdelmekkel csinálunk helyet magunknak a világban, amire most a legjobb szónak az akarat tűnik. Két dolgon keresztül tud az akarat csiszolódni. Az egyik az önkontroll, vagyis meg kell tanulnunk elhalasztani a vágyainkat. Legalábbis átalakítani őket. A másik a megfelelési vágyunk. Érdekesség, hogy önkontrollt  akkor tudunk a legjobban gyakorolni, ha meg akarunk felelni másoknak, és akkor felelünk meg a legjobban másoknak, ha gyakoroljuk az önkontrollt.  Mindkét törekvésben nagyon sok a buktató, de nagyon sok jutalom is van. A személyiségünk ezen bukdácsolva fedi fel magát, azokkal a mértékekekkel, ahogy a megfelelést vagy az érdekérvényesítést választja. Azzal, ahogy tud uralkodni egy vágya felett vagy sem. Itt dől el, hogy később ez a szenvedése lesz vagy a hajtóereje. 

 

Ez a kapu már nagyon gyorsan elvezet a harmadikhoz, ahol a tervezés és a megvalósítás énerejét kezdi el megszerezni tapasztalatként a kis ember. A szándékok kavalkádja ekkorra már más csatornákat keres a maga számára, hogy mederbe terelődve eredményt és annak jutalmaként elismerést szerezzen magának. Itt tanulunk a leglátványosabban. A világ ollóként nyílik, ha jó kézbe kerül, ha jól nyesegetnek. A sérüléseink ennél a kapunál  széles skálán mozognak, de ahonnan elmozdíthatóak különböző utólagos módszerekkel is, mert az elme már erőteljesen jelen van. Sok mindent beraktároz, amit később felül tud írni, át tud számlázni másnak. Vagy nem. 

A negyedikként meghatározott kapu énerő jutalma a kompetencia érzése. Képes vagyok, meg tudom csinálni, el tudom érni, meg tudom lépni. Ez a büszkeség kapu. A köldökcsakra ereje. Itt az intellektus próbája zajlik és a fizikai képességek tesztje.  Az egészségre törekvő énrészünk ösztönösen önmaga is próba elé állítja a meglévőnek érzett képességeit. A megmérettetések edzésben tartanak, a visszajelzésként izmot mutatnak az elme szintjén is. A társadalom önmagunk jogán  is efogad  Itt nagyon látványosan érvényessé válik az  a mondás, hogy ha valakinek a próblémáját megoldód helyette, akkor elveszed a lehetőségét attól, hogy erőhöz jusson. Minden  picike részben, amit helyetted jártak végig, meghalványultál. Hitelességedből veszítettél. Még akkor is, ha másoknak nem tűnik fel, de te tudod, a lelked kiörjöngi, jobb esetben kikönyörgi, hogy fuss neki akkor újra egy másik helyen, egy rejtettebb módon. A teljesítménnyed örökölt része folyamatos igazolásokat kér, belehajt olyan magamutogatásba, aminek időben el kell halnia saját fedezet nélkül. Itt már nem elég ha apád anyád nagyon jó, a világ téged kér magának, és bár felfekszik a megtámogatott csillogásnak, kihúzza alólad a talajt az első adandó alkalommal. 

Mivel ezek a szakaszok nem egymástól elválaszthatóak, csak egymástól értő szemmel beazonosíthatóak, elmondható, hogy ez akkor  merül le, ha elkezdődik egy látványos identitás válság, a pubertás időszaka.

A számomra is nagyon nehezen megélt kamaszkor.  Amikor fel kell lázadnunk valami evidencia ellen. Az ellen, ami már megvan. Ha megkérdeznék: mi ellen lázadsz?  őszinte válaszként  csak kérdést tehetsz fel: mid van? Bármi és annak ellenkezője ellen. Jól vagy kevésbé jól, szét kell szednünk valami eddig összerakott személyiséget és darabokra kell hullanunk, hogy újra értelmezhetődjünk mostmár nemcsak önmagunk, hanem a világ számára is. Itt minden visszajelzés felerősítve jut el hozzánk, minden  önismeretet fokozó heyzetre erőteljesebben rezonálunk. Minden rólunk közölt információnak nagyobb az értéke, attól kezdve, hogy milyen zenét hallgatunk, odáig, hogy milyen felírat van a polónkon. Mindenben önmagunk meghatározottságát formáljuk a barátoktól a kitűzőkig. Nincs esetlegessége annak a hanyagságnak sem, amit látszólag mi teremtünk a trehányul magunkra akasztott táska és a rendetlen szoba formájában. Minden üvölt valamit a maga esetlenségében. Nemcsak a magamutogatás, hanem még az elbújás is  kimondatlanságok tömkelegét öklendezi. Lecsapolná a világot önmaga számára, de még nem tud visszatölteni. Próbálkozásai minden kivülmaradással, kritikával, verssel és kézműveskedéssel azt jelzi, hogy eljött az ideje annak, hogy a világ általa több legyen, de legalábbis más. A szabadság, amit ilyenkor elemi erővel követelni kezdünk egészen elképesztő módon klikkek börtönében talál a legjobban önmagára. Úgy mártozik meg a bandázás ki sem mondott követelményeiben,  mint a kéz a szentelvízbe, amikor templomába belép. Felveszi magára a rendje ruháját és cipeli szimbolúmait. Amiért később kineveti majd magát, vagy elnézően megmosolyogja, az lesz a szentírása. Idézetek és jelszavak kötik össze rendtársaival, kortársaival. Azzal jut önismerethez, hogy önmagát teljesen odaadja valaminek, ami nem ő. Elméletileg agyrém, zsákutca.

Mégis ez vezet a következő énerő kapu kihívásához, ami felülvizsgálja és összeköti őt a többi emberrel. Méghozzá a lehető legszorosabb, legmélyebb szinten, az intimitásban. Itt az első kapunál megszerzett bizalom, vagy annak elvesztése mintegy refrénként tér vissza. Itt kiderül, hogy a bizalom helyesen rögzült, vagy akadályozva. Támogat vagy botlaszt, hogy a kötődéseidet minél változatosabb formában megalapozd? Jutalomként a szeretetet  a lehető legtágabb körben megtapasztalhatod, beszerezheted. Bespájzolhatunk örömteli élményekből. 

Másoldalról a szeretet megszerzése, sokféle szerepkörbe gyúr be bennünket, és sok olyan egyoldalú, vagy felemás kapcsolatba hajszol, ami szenvedésünkké válik. De ezt feloldva újabb énerőhöz juthatunk. Itt a tánc már társas, akkor is ha egyedül táncoljuk. A gyerekeink megszületése, a szerelmeink megjelenése kapcsán ez az időszak, ami nagyjából a középkor válságáig tart a legtermékenyebb a szó minden értelmében. A felnőttkor nagy kalandjai, és nagy válságai, erre a több mint húszévre kitágult időszakra tehetőek. Az ember az élet sava borsát itt kapja, és itt is hinti szét maga körül. Az élet gondjai itt várnak a legsürgetőbben megoldásra, itt kell szét szakadnia több szerepszemélyiségre. Néha csak vendégszereplő, vagy csak meghívott előadó a saját életében, miközben szinte kívülről szemléli a saját ámokfutását. Itt már le van fektetve minden, amire szüksége van. Itt már csak foltozgat és kapar, esetleg díszleteket cserél és részesedik. Ha az életet, mint utazási metaforát értelmezzük, akkor ez a célállomáshoz vezető utolsó szakasz és maga a cél is egyben. A magvetések utáni aratás, a betakarítás nehéz munkájával együtt, hogy legyen miből élni az öregség hosszú sötét estéin. Legyen mit felbontogatni emlékként, legyen mit kicsomagolni, legyen miből a melegséget megtartani. Itt még nagyon fontos a korszellem, de ebben az időszakban erősödnek meg a lehasadt énrészek követeléseiként az új útak, új kérdésfelvetések. A művek nagy részei mintegy lepárlásként itt nyüzsgik össze magukban a mondanivalót.  Az élet értelme már a gyakorló pályán keresi önmagára a választ, már nevetséges lesz minden felelős külső keresése ha mi magunk nem végezzük el a munka ránk eső részét. Amit nem kaphattunk meg, azt a következő generáció által reméljük megszerezni. A magokat már nem magunkba vetjük, hanem másokban. Ha lemaradtunk a továbbszaporodás nagy versenyében, akkor más dolgokből csikarjuk ki a magvetéshez szükséges alapanyagot. Az énerőt itt az elszigeteltség, az esetleges társadalmi, vagy szociális számkivetettség hervasztja és az intimitás virágoztatja fel. A szoros testi vagy lelki közösségek átélése már nemcsak a személyiség forrásának municiója, hanem maga az élet értelme, célja és végeredménye. 

Ez az intimitás nemcsak más emberekkel kapcsolatos, hanem a következő szakasz előkészítője is, ahol a hit, az élet egységének a megtartása adja az alaptónust. Ezt a stagnálás idejének mondják, de aki benne van, nagyon jól érzékelheti, hogy a másodvirágzás, az új célok keresése, a hitrendszerek felülvizsgálata legalább akkora szerepet kap, mint a megnyugvást adó, a betakarított javak élvezetét segítő eszközök, életesemények stabilizálása. Úgy tűnik mintha nem akarnánk már ebben az utolsóelőtti  szakaszában megváltani a világot, mégis feltörekvő igyekezetként, kamaszosnak tűnő erőfeszítésekkel munkát, párkapcsolatot, hobbit és hiteket is leváltunk a létezésünk e megnyugvással kecsegtető időszakában.  

Az utolsó szakasz, a nyolcvanas éveink elején kezdődik, amikor is szembe kell néznünk egyre elcseppegett életerőnk által, az élet végességével, életerőnk elfolyásának megállíthatatlan voltával. Míg életünk korábbi szakaszában ez a kérdés elodázható, itt már beérik egy elkerülhetetlen szembenézés, akkor is ha betegségek nem szántják életünk már elvirágzó talaját. Mégis ennek a kapunak az ajándéka a legbecsesebb, mert az elfogadás a bölcsességgel karöltve a boldogság titkos kamráiba vezet el. Ahol eddig egyszerűen csak azért nem járhattunk, mert mindig akartunk valamit. Mert a vágyakozásunk becsempészte a szenvedés lappangó csíráit. 

A szakaszok kifutatják ugyan az előző szakasz energiáit, de felborzolják a már régen lezárult, esetleg betokosodott szakaszokat. Sok ember válik nemcsak kamasszá hanem kisgyereki kiszolgáltatottsággal olyan öreg emberré, aki igényli nemcsak a gondoskodást vagy, hogy maga gondoskodjon, hanem újratanulja  esetleg újrafelveti élete nagy kérdéseit. Újúlt erővel tér vissza nemcsak emlékei helyszínére, hanem elfeledett kihívásokhoz is.  

Régen ezeknek az énerő kapuknak a környékén beavatások örködtek. Küszöbörként arra kényszerítették a pszichét, hogy önmaga fölé emelkedjék. Ha nem a belső hívásra, akkor valamiféle külső nyomásra. Mivel az énerőben önmagaddal kapcsolódsz, az tart meg téged, ami neked a legjobb. A problémák, amikkel a kapuknál ütközünk jelzik azt a tudatlanná vált árnyékrészt is, amit gyógyítanunk kell magunkban. Az útat, amire rá kell lépnünk, a részt amihez hozzá kell érnünk, hogy erejét a javunkra használhassunk, mielőtt traumaként felzabálna. Örök keresésünk, hogy ezeket a tudat alatti erőket a világunk javára fordítsuk, az a kaland, amiért minden reggel felkelek, amiért az úton elindulok. Amiért a következő kapun is ha eljön az ideje, örömmel átkelek. 

Trendkivüli vélemény a visszahúzódásról

A nyugatinak becézett társadalmunk, jelenleg sok szempontból extrovertált dinamikával fut. Már nem csak az elmék nyitottak a mindenfélére ami kint van, hanem kifele nyílnak az ablakok, kihangzik a templomi ének, kiömlik a szemét, kifele rugód a budi ajtót, amikor kifutnál a világból. Kimondod, kinézed, kikéred magadnak. Kitérsz, kifejezel. Aki teljes mértékben ebbe a személyiségtípusba tartozik, annak fogalma sincsen arról, hogy egy nem kifele forduló személyiségnek milyen nehéz és megterhelő ebben a dinamikában való kötelező részvétel. Mindezt pusztán azért, hogy megértsék vagy csak elfogadják őket...hogy önmaguk lehessenek, mindenféle helyben futás nélkül. Mindenféle erőlködés nélkül. Azt mondanád, hogy nem kötelező a részvétel, nem kell taposni, nem kell vadászni az elfogadást. Ezt mondod, ha nem tudod átélni az introvertáltak azon alapvívódását miszerint bár az írány bent tart magunkban, de az alapvető emberi kényszer a kapcsolódást ugyanolyan erővel kéri másokhoz, mint az extrovertáltaknál. Csak másként, más formákat öltve, nem a fecsegésbe, nem feltűnő ruhákba öltözve. Úgy tűnik, hogy a világ a kintieknek áll, azoknak akiknek hamarabb nyílik a szája, mint a füle, sőt olyanoknak akik úgy élnek mintha nem két fülük és egy szájuk lenne, hanem pontosan fordítva. Úgy tűnik, de nem így van.  Nem így van, ugyanis a világ a maga harsonái között a hallgatóságot nagyra becsüli, márcsak azért is mert közönségre van szüksége.

A fülekre égető szükség van. A fül ugyanis figyel és a figyelem, és csakis a figyelem teszi fontossá a szájat. A sok beszédnek valahol céljához kell érnie, olyan rendszerben kell kerülnie, ahol feldolgozásra kerül. A sok szájas ember ugyan a másik szájassal szeret vitaesteket rendezni, de a fülesek értő dicséretére éhes, még akkor is ha a szájasok irígykedő pillantásai között harcolja ki a helyét a társadalomban. Vajon mit éreznének a szájasok egy olyan világban, ahol mindenki inkább befelé figyel? Ahol a harsonájuk lényük fortissimo része rögtön ellenállásba ütközik, megvető, lesajnáló, vagy egyszerűen csak közönyösséggel találkozik. Ahol felületük, ami eddig ezer ingertől simogatva állandó kirobbanásban, mutogatással átítatva csevegte a semmit, hirtelen elértéktelenedne? Ahol a világ erős belső tűzhelyőrzői lennének a példaképek, és nem a konzum ügynökei? Hogyan élnék meg azt a világot, amiben kevesebb inger venné őket körül, mikor nekik erre sokkal több szükségük lenne? Mikor hibásnak gondolnák magukat azért, akik ők valójában, mert mondjuk egyfolytában mindenkivel beszélgetni van kedvük ha kell, ha nem, de nem tehetik, mert erre a nyüzsgésre semmi igény nem volna, sőt elavult, maradi magatartás lenne, leszázalékolt viselkedés.

Milyen érzés lenne, ha nem lennének nagy társasági összejövetelek, mert nem lenne igény a felületeken való fecsegésre? Mert nem igazán lenne olyan, aki bármit is a beszéd kecsegtető sodrásában szeretne magából megmutatni.
Mi lenne ha egyszeriben a többségnek a feltöltődéshez a csend kapuiban kellene hosszan álldogálnia és a hallgatással tudna kapcsolódni a másokhoz? Mennyiben lenne ez a világ az ahová gondolatban elvisszük magunkat amikor a stresszes külvilágra a kevés énidőre panaszkodunk. Vajon valóban elvinnénk magunkat a visszahúzódás eme védelmi rendszerei mögé? Vajon mi alkotjuk a valóságunk e részét, és ha ez így van, meg tudjuk-e tisztelni magunkat a csenddel, anélkül, hogy azt visszafokozásnak élnénk meg a harsány kavalkáddal szemben....Nincs kérdőjel. A válasz a néma csend, de addig is el a kezeket a visszahúzódásainkról. 

Anyám éppen hetven

 

Van ma ez a nap, amikor anyám éppen hetven. Miközben lazítja őt az ünnepi köszöntések sora, szorítja a szívét a hiány. Egyszerre és váltakozva. Mert nélkülem van. Szorít valahol engem is, de nem csak a szívemben, hanem mindenhol, ahol mozdítható vagyok. Akármilyen kereknek is tűnik ez a szám, mégsem gördül, mert számára most nincsen odaadható ajándékom. Nincs flincflanc, a szeretlek anyu kísérőkártyával és a jaj Juditka nem kellett volna fogadókártyával. Nincs az "anyu nem tudtam neked mit venni de szeretlek" sem, amiben ott nyüzsög széttárt karokkal a jelenlétem. Van most ez a nap, és én úgy érzem mintha kiejtettem volna anyámat a kezeim közül. Sohasem tartottam egészen jól, de most tényleg figyelmetlen voltam és elejtettem. Magára hagytam. Nem tudtam adni. Semmit. Azt sem, aki vagyok. Azt sem, aki nem vagyok. Csak nézem a képernyőn őt ma és bíztatom, hogy jó az élet és helyesen élni a legtöbb ami megtehető, és ő ezt meg is teszi. Vigasztalom és nevettetem. Mutogatom neki a fermentált céklát a skypeon, és a pepcos tepsit, amit rá gondolva vettem meg. Aztán szétcsatlakozunk, mert van ez az élet, amit nem lehet folyton együtt élni. Nem lehet képernyő alagutakba beszuszakolódva ismerni a másik minden lépését. Nem lehet virtuális simogatásért mindennap kuncsorogni, akkor sem ha más nincs. Nem lehet mondani az elmondhatatlant, mert nem arra van a beszéd. Próbálkozunk, hogy élményáramlásban maradjunk, de elbukunk. Mindig helyesen akarunk szólni, és bukdácsolnak a szavak. A szétcsatlakozás után, előtt és közben is kitérünk a félelem elől, ami a másik életét roncsolná. Aggódjuk magunkban a másik bajait. Aztán elgondolkodom az anyámmal való beszélgetésen. A tepsit, a mutogatott drága vastag falút nem is én vettem.

Gondolat párbeszédemben tovább szövögetem a társalgást anyámmal, majd magammal az anyám hangján. Majd csak úgy, mint a normális másik emberek, lehetséges forgatókönyveket készítek. Szidom magamat: férjed, vette te smucig csaj, azt a tepsit.  Kifizette, amikor  azt ecsetelted,  milyen jó lenne ez majd anyunak a hetvenedik születésnapjához. Amikor te fogsz főzni. Amikor megfogod a két vállánál fogva ezt a hatvan éve konyhatündérkedésért még ki nem tüntetett nőszemélyt, aki az anyádnak mondja magát, és leülteted a székre. Lábát felrakod, két kezét szigorúan az ölében tartva elraksz a környékéről mindenféle fűszerfélét. Ha lehet bekapcsolod a recsegős rádiót, odagömbölyíted a macskát, kiemeled a fejét a lisztnyomatós köténykéből és megsütödfőzöd neki azt a receptet, amit még soha nem mert magának csak úgy, mert: "nincsenek hozzávalók, és amúgy apád nem is szereti, minek magamnak."...Érdekes, hogy annyi mondanivaló között, ami évek óta lezajlott köztünk, soha nem merült fel, hogy volna egyáltalán egy ilyen recept. De érzem, hogy van. Abban az ízekkel, és illatokkal kipárnázott konyhában még egy olyan köténykoszoló titkosvágy receptnek lennie kell, amit csak én főzhetek meg neki. Az is lehet, hogy anyám nagyot nevet ügyetlen törekvésemen, és titokban letörli a konyharuhával az ablakpárkányról a port, hogy az idő addig se menjen hiába, míg a színdarabomat nézi. Így a nem létező konyhai gyakorlatomat lehetséges, hogy át kell gondolnom, amikor belenézek sajnálkozó arcába. Hangtalan kérést küld ezzel felém, hogy törekvésemet ne a konyhapultnál kamatoztassam. 

Ekkor előveszem a nem adom fel arcomat, és áttérek a B tervre. A kölyök majmok rugalmasságával átvezetem  őt a fürdőbe. Vonakodik ugyan és útközben mintha a molylepkék után kapkodna, de felvilágosítom, hogy jó lesz neki és ezt akarja. Akarni fogja. Itt úgyanis másfajta odafigyelőként igényelhet engem. Elkészítem a gyógyiszapos sós fürdőt, amibe cseppekként kell adagolni a titkos esszenciát. Gyertyák, rózsaszirmok. Amíg elmerül a meleg párák között, felolvasom neki a virágszedés lélektanát, majd a Jávorka történetét, aki  a templomban feltartott kézzel jelentkezett, hogy kijavítsa a pap által felolvasott bibliai passzust. "Jaj Juditka  kiázott teljesen a kezem, ne beszélj ilyeneket a papokról, leszedhetnéd inkább a szárítóról a ruhát". De én, ezzel a nem adom fel arccal, félre söpröm az úszkáló gyógynövényszárakat és kimosom a hajából a ragadós iszapszigeteket. Jó szárazra súrolom a hátát, átmasszírozva a begörcsölt meridiánokat fejétől a talpáig. Biztosra megyek, most ezzel a tenyeres talpas B tervvel, mert anyám szeretetnyelve a masszázs. "Jaj Juditka na ezt végre jól csinálod. A kicsi ügyes kezeiddel, olyan jól.....megmostad a körmödet egyáltalán?" Nekem lenne továbbra is ez a soha nem adom fel arc, miközben elhagynánk a fürdőt és bemennénk a nappaliba.

Elhaladnánk a nagy tükör előtt, ahol esküszöm most már nem hangzana el az a mondat, hogy: "nem értem Juditka, hogy akinek ilyen szép arca van, miért nem sminkel soha." Nem hangzana el, mert rajtam lenne végre az a smink és rajtam az a nem trehány ruha, ami "kiemelné (anyavidámító) alakomat". Mosoly arccal fésülném a haját, amit még soha nem fésültem, csak szidtam, hogy miért ilyen közhelyesen rövid. Most kifésülném a szomorkás lemondással együtt. Lemondás, ami rögtön azután következik, hogy a monológja a nem létező unokákig sodródik. Innen már laza mozdulattal és homlokcsókkal apu gondjaira bíznám, aki mindig is a legjobban tudott vigasztalni. Szóval még nem tudom, hogy utána milyen C és D tervvel hova jutnánk. Mit bolygatnánk meg, egymásnak nekifeszülve, egymásnak nagyon jót akarva. Nem tudom. Talán már nem is akarom. Inkább már csak elakarom vinni anyámat a legvédettebb helyre magamban. Oda, ahol én sem bánthatom....

Amúgy is már nem tudom tovább gondolni, hogy mit nem teszek meg ma, így, hogy anyám hetven és közöttünk a kilométer hétszáz. 

Karácsonyi levél szeretett szüleimnek

Gondolom, azok után, hogy nem akarok hazautazni karácsonyra, nehéz elhinnetek, hogy nagyon hiányoztok. Egy gazembernek érzem magam, ha belegondolok, hogy az idén először tényleg nem tart vissza semmi, és mégsem. Mégsem veszem a fáradtságot. Igazából nem is a fáradtság. Nem is a hosszú út. Az okok azt hiszem mélyebben keresendők, a lelkemnek azon a mélyén, ahol a félelmeim vannak. Félelem attól a régi énemtől, aki végig veszekedte a kamasz és fiatal felnőttkora karácsonyait. Félelem attól a közelségtől veletek, ami ezt kiváltja. Aminek ti nem okozói vagytok, de katalizátorai. Félelmem attól, hogy nem vagyok normális, hiszen csak a gazemberek nem mennek haza karácsonyra a szüleikhez. Főleg ha módjuk van rá, mégha rohanva is. Főleg, ha a szülők ilyen aranyosak, és repesve várják őket, mint ahogyan ezt ti teszitek. Szívetek minden szeretetével, nekem drukkolva. Magatokat zárójelbe rakva, nappal és éjszaka is a jólétemen gondolkodva. Értem aggódva. Jaj. Jaj, hogy húsomba vág ez az aggodalom, ez a szeretet, ez a vigyázás és az a sok jó történet, amit veletek együtt élek. Gazemberségem itt hág még magasabb csúcsokra, itt világlik ki igazán, és borul virágjába a hálátlansággal karöltve. De mi is most ez a karácsonyi találkozásunk? Csak egy a sok lehetőség közül a szeretetben való megéríntődésre. A lelki és fizikai egymásra hangolódó töltekezésre. Csak egy. Még ha mégoly kitüntetett időszak is ez a Nap útjának mélypontján, a kinti sötétségben.

Nem kell nektek felemlegetni, sem külön lediktálni, hogy karácsony lehet minden perc, amit a szeretetben töltünk. Tudjátok ti ezt. Innen ez a nagy közös zavarodottság is ilyenkor. Tudjátok, hogy így van, csak hát a" Mindenkimás" ezt ekkor így ünnepli. Nehéz bekorlátozódni ebben az időszakban a kötelező ünneplésre. Nehéz, mert az ember már belelát az életbe. Be mer nézni a fátylak mögé, ahol a szeretetnek apró gesztusai tartják a lélek templomait oszlopként, és nem a nagy egymásra halmozott csomagok. Érzi, hogy a hiányra fókuszáltság mennyi bánatot okoz. Érzi, hogy hálásnak kellene lennie azért, ami van. Pont úgy ahogy van. Pont úgy és nem a vágyak ködképén át, a "de jó lenné"-ben mások biodíszleteként. Elfogadva azt, ahogyan a másik hozzád tartozni akar. Nem erőltetve, odaszorítva mindahhoz, amit gondol az együttlétről. A másikat nem letarolva, hanem a háttérből megáldva az útján, bármi is legyen az. Bármi is legyen az.

" Gyere, te vagy az ajándék nekünk" hívogattok szívszórítóan. De nem vagyok. Egy időzített bomba van a csomagolásom alatt. Valós és vélt összetörtségeim között szégyenkezem ezen, miközben fájom a szomorú elhagyatottságotokat. Értem is, hiszen ti a "Mindenkimás" viszonyítási pontjában éltek és ott magatokra vagytok hagyva. A "Mindenkimás" számára, egy család összetartó ereje a nagy gesztusok árnyékából látszik meg. Kár. Kár, hogy a "Mindenkimás" bármikor meggyötörhet. Talán ilyenkor a legjobban. Reménykedem, hogy a sok összehangoló figyelemből, amit apránként összeraktunk, védelem van a számotokra a "Mindenkimás" ellen. Tény, hogy sokak szemében a gyerekek szeretete csak azzal világodhat meg, hogy ha ilyenkor meglátogat. Ha megy, akkor egyértelmű bizonyíték, hogy meg vagytok becsülve és meg vagytok szeretve, ha nem akkor diszkréten elhallgatnak, hiszen ez az ellenkezőjére a bizonyíték. Főleg, ha még lehetősége is van. Fájdalmas ennek megfelelni és nem meg felelni is. Nagy kényszer, mert lapulni kell benne. Ugyanis, ha nem most akarunk szeretetet ünnepelni, akkor az fájni fog. Ilyenkor a "Mindenki máséknál" nagy a koccintás, és minél hangosabban koccan, annál jobban érződik nálunk a csend. A karácsonyozásban meglapulnak a félelmeim, de tudom, hogy a tieitek is, hogy vajon jól neveltetek-e. Számtalan kérdés között, amit az életnek feltesztek, ott van az is, hogy vajon hol rontottátok el. Fájdalom, hogy elrontottnak látszom, de ha mégis így lenne, megnyugtatlak, nem a ti hibátokból. Legyen ez a levél is bizonyíték, hogy megtettétek a tőletek telhetőt.

A szeretetet én is ünneplem, de a külsőségeit még a kötelező családlátogatás szintjén is megkérdőjelezem. Megkérdőjelezem, hogy mélyebbé tehessem, vagy elvessem ha csak karácsonyi dísz. Karácsony idején a látogatásoknak nagy a súlya, de kevés a belső erőtere. Erősen ragaszkodunk a karácsonyra lefoglalt szeretetadagunkhoz, néha észre sem véve, hogy sokaknak a karácsony az évkör legnehezebb időszaka. Vagy azért, mert megroskadnak az elvárások terheitől, vagy mert egyedül szorongatják a csillagszórót, mielőtt a fejükre húznák a paplant. Tudom, hogy nehéz ilyenkor. Közös dobverés lett a karácsonyból. Hipnotizáltság, amit tovább gyűrűzve mi magunk is keltünk. Ez a nagy hazagyurakodás, sokszor csak pótszer. Pótszer hogy jó gyereknek tűnjünk, és ami kimaradt egész évben azt bepótoljuk. Pótoljuk, hogy a szüleink érzéseivel, fájdalmaival csak a felületes csitítás szintjén törődtünk. A magunk köreit futjuk egyébként a rutin kerekein.

Úgy érzékeltem, hogy mi nem futjuk ezeket a köröket. Pont a távolság miatt jobban odafigyeltünk minden apróságra, amivel a másik megéríntődött. Őszinteségre ítéltettünk egymás iránt. Ezért is méltatlan most magyarázkodnom. Mégis. Mégis, hogy magamnak is megfogalmazzam: Minden nap van lehetőség a szeretetben való megéríntődésre. Akkor is ha telefonon, skypeon beszélünk. Lehetőség mindez, hogy átöleljelek benneteket nagy magányotokban, amit a messzire költözésem okoz. Igen messzire költöztem és elég korán ahhoz, hogy ne az az ember maradjak, aki voltam. Elég zsengén ahhoz, hogy más impulzusok itassanak át, mint amire otthon lett volna alkalmam. De ha maradtam volna, akkor lélekben folyton máshol kutakodnék. Ti ezt éreztétek, ezért hagytátok, engedtétek és még támogattátok is ezeket a kilométereket. Sejtettétek, tapasztaltátok, megéreztétek, hogy a közelség megmérgezz, de jobb esetben befullaszt, míg a messzeség meg tud őrizni engem. Nem nektek őriz meg ugyan, de nekünk, és főleg magamnak. Annak, akinek távolság szükségeltetik a nyugalmához, a lelkesedéséhez, a valósága feltérképezéséhez.

Tudom, hogy nektek ugyanaz vagyok, mert a szeretett gyermek kegyelemteli állapotában őriztek engem, de nagy utakat jártam. Utakat valami olyan helyeken, ahová nem kísérhettetek a legnagyobb jószándékkal sem. Ahol sorsok találkoznak és a krízist remélhetőleg katarzis követi, ha elég nagyra nyitható a fájdalom. Mégis, bár nem jöhettetek velem ezen az úton, nem láthattátok, mégis talán pont ezért voltatok ennyire erősen velem. Mert máshogy kellett vinnem benneteket. A gesztusaimban, életérzésemben, az élet alapvető igazságaiban, amit azóta sem tudtam közhelyek apró pénzeire cserélni. Megfejteni valók és vonatkoztatási pontok lettetek az idegenségben. Idegenségben, ami a valóságommá szelídült azóta. Nem tudok hazaérni még hozzátok, még fájom a régi önmagamban, azt aki feldúl mindent maga körül, mint egy kamasz. Itt már felnőttem, de veletek még mindig kamaszodom. Tudom sokat beszélünk mindezekről, és úgy tűnik kijavítottunk már mindent, mégis. Mégis folyton megfájdítalak. Mégis látom azt aki veletek lehetnék, és érzem, hogy nem vagyok. Annyira félek, hogy meghaltok mielőtt ez megtörténne. Annyira kellene hagynom ezt az egészet a fenébe és egyszerűen csak betoppanni közétek, minden régi bolondságot magamban és bennetek átölelve. Annyira ezt kellene. Mégis bocsássátok meg, hogy nem ezt teszem. Bocsássátok meg, hogy gazemberül kihagylak ebből az ölelésből, már csak azért is, mert közben szívem minden szeretetével titeket ölellek végig ezen a karácsonyi órán a valóság egy valódibb dimenziójában, ahol a lélek nemcsak a diós bejglit eszi, és csomagot bont, hanem valóban megbecsül benneteket. Tudom, hogy nehéz kitapintani, de veletek vagyok. Veletek azzal a hálával is, hogy megértetek és elfogadtok. Teret engedtek. Helyet biztosítotok így is nekem a szívetekben. Ez most az a hely, ahová utazok Karácsonykor, édes kedveseim a teremtésben.