Trendkívüli vélemény a bátorságról

Amikor filozófia szakra jelentkeztem, körbejárt egy történet, miszerint egyszer  felvételi téma volt a bátorság. Mi a bátorság, kérdezték és valaki csak ennyit írt a kérdés alá: Ez. Se többet, se kevesebbet, csak ennyit: Ez. Imádtam ezt a történetet, főleg hogy a fáma szerint elsőnek vették fel az egyetemre. A világom akkor még jól körülírható hely volt, aminek biztonsága még ilyen kis apró hőstettekből állt össze. Értéke volt annak, ha valakinek volt ereje nem magyarázni. Csak megmutatni. Ezzel együtt borzasztó nagyot kockáztatni. Kitenni magát valaminek, aminek hosszútávú rizikója van. Vagy bejön, vagy te jó ég, nem. A történet régi, talán nem is igaz, hiszen egy filozófus aspiráns elméleti embernek tűnik, nem feltétlenül gyakorlatinak. Inkább kifejti, mint megcselekszi. Bocs Szókrátesz. 

Ennek árnyékában, én csak helyben futottam a szánalmas magolással. Elvont fogalom volt minden a filozófiában. Nem sejtettem, hogy az élet maszatos kezét is megláthatom rajta, és majd pont az lesz a lényeg benne. Akkoriban siralmasan tepertem, hogy megvessem a lábam valami elvont egyetemi zugban, ahol békén hagy az élet, vagy legalább választ ad arra, hogy miért nem hagy békén. Nem sok saját gondolatnak mertem teret engedni. Idézetekből éltem, de azoknak is csak a körvonalaiból. Lehet nem is volt saját gondolat, lehet nem is tudtam, hogy lehet. A hormonokból készült érzelmek felzabálták a gondolataimat. Legalábbis felkavarták. Szerettem volna bölcs lenni, de egyből. Hirtelen feltörni, mint a gejzír, teljes testi és lelki pompámban, hogy ettől minden kétség megpukkanjon. Csattanni, mint az ostor vége, hogy örökre megbánják, akik nem hittek bennem. Tiszteljék merész egyéniségem. A bátorság itt még hőbörgések formájában csillant fel, amiket gyáván keresztbe vert az éhség vagy valami egyéb piti vágyakozás. Úgy szerettem volna ébredni, hogy már megcselekedtem azt, aminek dicsőségéből mostmár eléldegélhetek. Szerencsére ennél nagyobb kihívás a valóság.

Más egy elgondolásról beszélni és más megcselekedni. Nem is más, hanem egyszerűen nem is lehet elmondani a különbséget, és pont nem is kell. Hamar kiderült a számomra, hogy nekem inkább a duma langymelege a személyre szabott. Szavakkal cselekszem. Betűkből formázok biztatást.  Főleg magamnak, számonkérhetetlen formában. Kimagyarázhatóan. A dolog bátor kiállásnak látszon, de ne üssem meg magam általa. Sok energia ám ezt a látszatot fenntartani, ki is voltam merülve ebben a nagy bátorkodásban rendesen. Lázadónak tűntem, de  közben erősen szorítottam a nagy semmit.  Kisminkeltem a gyávaságaimat, és izgalmas történetekké gyúrtam össze őket a valóság peremén. Most olyan mintha nem is a bátorságról értekeznék, hanem a gyávaságot rehabilitálnám, hoznám egészen barátságos emberközelben, de muszáj ide hátralépnem, hogy megragadhassam a lényegét.  Azért is, mert a bátorság ritkán egyszemélyes. Általában sokakat érintő cselekmény.

Amikor a gyerekkoromban a bátor elhagyta fékezett habzású életterét és  disszidált, az itt maradt hozzátartozóin csattant a merészsége. Amikor beszólt a rendszernek, és lecsukták, a családja beszorult egy még szűkebb keretrenszerben, mint ami a többieket fojtogatta.  A bátor kulák gyerekei nem járhattak gimnáziumba. Gyermekein keresztül megzsarolták a gondolkodót. Átírták neki a bátorságot az ellenkezőjébe. Jobb ha ül a seggén, jobb ha nem húzza ki a gyufát, jobb ha nem pattog. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Egy helyett nem kell kettőt ugrani. Addig jár a korsó a kútra, amig el nem törik. Akkor is ha a saját életénél bátrabb, megkarcolhatja a másokét. A bátorság ekkor maga volt a szemek villanása, a szamizdat félmosoly. Egy dalfoszlány, egy elejtett papírgalacsin. Mégis a  helyzetek esztelensége néha megbátorította a gyávát is, és csak hogy kiegyenlítsen, kivéreztette a bátrat. Szétzüllesztett családok, bevérezett barátságok maradtak az egyenes gerinc mögött. Így, aki kiszólt a rendszerből, annak lelkiismeretén nem csak a saját  hanem mások lelkiismerete is oda lett teregetve száradni. 

Sok ilyen történetet hordozott a  gyerekkorom, ezért a  bátorságot az én fejemben mások cselekedték. Leginkább férfiak. A nők bátorsága csak csatolt fájlként jutott el hozzám, amiben a fővonalon férfiak rázták a béklyót. A  nők csak megámulták őket és a legjobbak feleségül mehettek hozzájuk. A nők bátorsága számomra az volt, hogy mertek ehhez csatlakozni. Oda mellékelni az életüket. Az, hogy nőként nem nekem kell vinni a terhet, hanem csak besegítek, elég volt nekem. A gondolat kifejezésének a szabadságán, a megcselekedés lehetőségén túl, nem kívántam a bátorság kötelezettségét. Természetesnek tartottam hogy az a férfié.  Anyám szerencséjének tartottam apámat, aki óvatosan volt bátor. Figyelt lépett, figyelt hátralépett. A világ ekkor dörzsölt gyávákra, eltűnt bátrakra és okos semlegesekre oszlott. Úgy állt nekem akkor még ez a képlet, hogy voltak akik bután csinálták a bátorságot, voltak akik okosan.  Körültekintően, hogy legalább másoknak nem fájjon. Egyébbként a hétköznapok történései  mindig megszűrték a bátorságot, és vigyázni kellett, hogy ne erjesszék megalkuvássá, de ne forralják robbanófejjé sem. Feltűnt, hogy mindenkiben másképpen buzognak az elvek, és  mindenki más más felmentést ad a saját megalkuvásaira. Sokak szókimondása nem kóborolt olyan eszmék között, amit nem értett, olyan cselekvések között, amihez nem volt belső ereje. Volt aki átgondoltan szárnyalt, nem mint a vadlegyek. Volt aki kihagyta a lehetőséget a vakmerőségre, azért, hogy a háttérből összerakhassa a következő lépést. Mint az apám. Körülötte számomra a biztonság rezdült. Nagyon finom egyensúlyokat kellett összedolgoznia önmagában. Egészen közelről megfigyelhettem a küzdelmeit. Sok összetevőt kellett figyelembe vennie, hogy felépíthesse nekem a világot védelmi bástyákkal, de nem kiskapukkal. Mostanra azt gondolom, hogy ez az alkumentes hátralépés a legnehezebb. Csendben, de mégis biztatóan képviselni azt, amiben meggyőződtél. Oldalra lépni mint az aikidóban. Kitérni, elhajolni úgy, hogy a gerinced megmarad. Nem nyüzsögni a cselekvésben, de nem maradni mégsem távol. Felismerni a  nem cselekvés, és a cselekvés napjait. A bátorságot ebbe a felismerésbe rakni. 

Szerettem volna bátor lenni, ezért kihelyeztem  példaképekbe a bátorságot. Az én bátraim mindig minden helyzetben mindent kimondtak, mai szóval olyan elképesztően önazonosak voltak, hogy ragyogott a ruhájuk és csillogott a kedvük. Igazából pisilni se jártak, hogy nehogy elvesztegessék bátor perceiket hülyeségekre. Miközben a világ szenved és a nyomorult gyávák átlag felnőttek képében lapulnak, ők lendületben vannak, mint a hinta. Állandó sürgös elintéznivalóval terheltek, nem érnek rá a hétköznapokon fanyalogni. Ja és csak a gyáváknak vannak munkahelyeik, meg kölykeik, meg átlag életkoruk, átlag ötletekkel. A bátrak kalandok által tenyésztik tovább az emberiséget és nyilván mindenki ott kujtorog körülöttük, hogy legalább ruhájuk megérintésével részesüljön az erejükből. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

Lassan, sok esemény által bontakozott ki a bátorság képlet a számomra. Rájöttem, hogy a bátorság sok erőforrás megmozgatása arra, amiben hiszel. Semmi másra, csak arra amivel meggyőződéses viszonyban állsz.  Cselekvés még akkor is ha csak a szavak terepét használhatja, cselekvés még akkor is ha pont, hogy nem cselekszik meg valamit. A bátorságról mindenki tud magában. Pontosan érzi, hogy a belső mérce szerint ezzel viszonyba tud-e lépni önmagában, vagy ettől messzire sodródott.Tudja a zsigereiben, vagy inkább érzi, mert egész testében születik meg nem csak a végtagjaiban, amivel megcselekszi. A bátorság hordó, amiben Diogeneszként élünk, máglya ahová vádlottként lépünk, kard és toll és puszta kéz. Szóval bármi, ami akkor és ott kell. A bátorság maga a teljes jelenlét. Beleadni magad a pillanat bármilyen jellegű kihívásában teljes szívvel. De leginkább maga az eszköztelen szívkitárás. Az őszinteség csendes búvopataka, ahol megpróbáljuk megfogalmazni másoknak és magunknak a legbensőbb megéléseinket. Ahol legyőzzük a szégyenünket. Ahol próbálkozunk és ha az elbukás után nem állunk fel azt nem rejtegetjük még magunk elől sem. A bátorság hozzáállás, ahhoz ami van. Néha az elindulás, de néha a leállás. A bátorság az egyetlen projekt, amihez minden erőforrásunkra egy nagy levegővételként szükségünk van. 

Mostanra már nekem is sokféleképpen meg kellett mozgatnom magamban ezt a bátorságképletet. Az élet gondoskodott arról, hogy gyakorlatozzak. Sokszor gondolkodás vagy tét nélkül kellett oda adnom magam a pillanatnak. Zsigeri bátorságot kért tőlem az életútam. Arra eröltetett vagy lökött, hogy tornáztassam a bátortalanságaimat. Izmot formáljak.  Ne magyarázzam és ne szenvedjem, csak alkalmazkodjak felemelt fejjel, ahhoz ami van. Ne omoljak megszemlélve az erőtlenségeimet, hanem hozzam ki a helyzetből a legjobbat. Meglássam a bátorságot ott is, ahol nem is látszik, és meg is cselekedjem. Megérezzem, hogy ezzel minden ember küszködik. Mindennap újraprogramozó erőként ér utól és hal el bennünk. Erőként, ami mindenkiben egyetemesen ott van, mégis reagálásaiban teljesen személyreszabott. Átéljem, hogy mi emberek még a kis semmiségeinkben is milyen erőteljesen egyek vagyunk. Kortársak a megúszásban és a bátorságpróbákban. Még akkor is, ha más történelmi korok átutazói vagyunk. Azt figyeltem meg, hogy a történelem minden vesztesége és nyeresége a bátorságon múlik. Emberi sorsok gyülekeznek abban, ahogy meg merűnk tenni dolgokat. A létezés minden síkján ebből az erőből szaggatjuk ki a történelmet. Minden kor, kaszt és nép ebből gyúrja a mesehőseit, ebből készíti a hiedelmeit és ehhez méri erkölcsi részvételét a dolgok nagyvilági előadásában.  Azt érzékelem, hogy a vallások is, alapjáraton ezt az erőt ébresztgetik a rítusaikkal, ezt fűzik össze felsőbb hatalmakkal. Talán ez az erő képezi le a testbe magát a szellemet is.

Az viszont biztos, hogy aki bajban van ezen az erőn keresztül próbál kapcsolódni, ezt akarja megerősíteni. Ha elbukik ezzel zuhan a mélyben, és ennek darabkáiból építi újabb álom és valóság határait. A bátorságon keresztül áramlik minden munka, amit eddig a világban elvégeztek, és az ő hiányából fakad minden eltékozolt mulasztás. Nemcsak az emberiség nagy alkotásai és fejlődési íve mérhető le benne, hanem a személy minden boldogsága és megküzdése is. Merthogy a boldogságunk  úgy tűnik szorosan kapcsolódik a bátorsághoz. A megküzdés, a tapasztalat szerzés  bátorságához. Aki mer az nyer, és ha nem is azt amire akarata irányította, de tapasztalatot mindenképp. A bátorság a bölcsesség egyik lábfeje, nélküle nem indul semmi, ami a fejlődés motorját forgatja. Semmi, ami a boldogságot fenntartja. Semmi, ami a szenvedés kerekéből kipörget.