Amikor félig üres a poharam, akkor már mindjárt negyvenéves leszek. Nincs se gyerekem, se karrierem. A szüleimmel alig találkozom. Szenvedek a ragaszkodásuktól, teher a szeretetük. Elhanyagolom a barátaimat. A véleményüket elengedem a fülem mellett. A nyavalyáikat legyintem, kinevetem, felnagyítom, majd lekicsinylem. Aztt látom, hogy öregszem. A térdem és könyököm körül megroggyant a bőröm. Szemem körül a szarkalábak repdesnek, ha elnevetem magam. Versenyt futok az idővel, és csókolómmal köszönnek már a felnőtt lányok is. Ha lehajolok, bal oldalamon fáj a derekam. Ropog a térdem, a nyakam. Hajam kúsza, semmilyenszínű és eddig csak egy nyáron sikerült rendesen lebarnulnom. Nem értem el semmit amit éljenezni lehetne. Karrierem, mint a hajam. Az állásom, inkább ülésem. Nevetséges és kevés pénzt jelent. A felhalmozott diplomáim nem érlelik a lehetőségeket, hanem csak a szánakozást erősítik. A tudásomból, nem élek meg. Az ismereteket folyton újítanom kellene, de én olyan könnyen hajlok a jól bevált régi receptjeim felé. Mindennap kérdezgetem: mivel is foglalkozom, mihez is értek, kinek a hasznára élek? Mindennap mentegetőzőm magam előtt. Az elásott tallérjaimról új meséket próbálok kitalálni. Ígérgetem az új regényemet. Naponta takarítok, mégis felvesz a szutyok. A kutyának tartalmasabb ételt főzök, mint magamnak. Még mindig a vakvágányaim közt őrlődök, ha hajnalban felébredek. Reggeltől reggelig kamaszkorom sérüléseit, veszteségeit dolgozom fel. Fázosan álldingálok, sejtésem szerint nem a helyemen. Imától imáig élek.
Amikor félig teli a poharam, akkor egy jó harmincas nő vagyok. Mit jó? Egyenesen jójó. Ha tükörbe nézek, egy nőies nő néz vissza, mosolyráncokkal a szája körül. Egészségesen élek. Jógázom, és a napomat, frissen csavart zöldséglével kezdem. Folytatás következik a bio, organikus, magyar és helyi termék, glutén és adalékmentes kategóriákban. Minden porcikámban lüktet az erő és a tettre készség. Nem mindig volt ez így, úgyhogy ez mostanra különleges öröm. Boldogan kelek, és csodálom végig a rakpartot a villamosból mielőtt az országom házában besétálnék, ahol dolgozom. Dokumentumfilm, versantológia, szőnyegkiállítás és egy könyv is hírdeti, hogy van mit megosztanom másokkal. Van egy férfi, aki hűséggel szeret és elfogad, akár lesz közös gyerekünk, akár nem. Az őszinteség szárnyalásait nevetve dobáljuk egymásnak. Sok barátom van, akikre számíthatok, akik mellettem állnak oly sok mindenben, hogy most egy másodpercre meg is illetődtem. Nem okoz gondot új emberekkel megismerkednem, és akár percek alatt összebarátkoznom. Nem csinálok ügyeket sérelmekből és elutasításokból. Világomban a dolgok állása a kelet és nyugat közötti finom egyensúly. Kényszerek és megkötések teljes hiányát élvezhetem. Abból élhetek, amit szeretek. A megszerzett tudásomat szintézisben oszthatom, és analízisben alkalmazhatom. Szabadságom kreatív és bátor. Ruhákat varrok. Fonalak és szövött faliképek mesélik megéléseim. Tárgyaim megbecsülnek, és segítenek, hogy az öröm látókörében maradhassak. A szüleim folyamatosan bíztatnak és szeretnek,értékelik törekvéseimet, emelnek elnehezüléseimben. A húgom a legjobb
barátom, nagylelkű bölcseségével melengetem a botladozásaim. 
Különösebb nehézség nélkül tudok jelen lenni mindabban, amivel éppen foglalkozom.
Mindennap új törekvéseket valósíthatok meg, vagy érlelek be.
Szívemben sok a hála. A helyemen nem áll senki,
ha úgy gondolom bármikor oda állhatok....esetleg odébb állhatok.
Nekem üresnek tűnik ennek a napnak a jelentősége, mint színházi világnap. Ugyanis annak
emlékére tartják, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Nemzetek
Színházának évadnyitója Párizsban. Valahogy az esne jól, ha ezt a napot egy Brecht, Grotowski vagy Sztanyiszlavszkijhoz kötődő esemény szignózná. Ahhoz, hogy súlya és jelentősége lehessen bennem, erőteljesebb eseményre volna szükségem. De ha nem, hát nem. A tények is szubjektívek. Inkább örüljünk. A színházak évadnyítóját tekintsük alibinek, és beszéljünk a színházról, mint önismereti módszerről. Mivel sok évvel ezelőtt színészként kerestem a kennyérre valót, megtapasztaltam a színházat a kuliszák mögött is. Ebben az időben elhívással pattantam a pódiumra, majd omlottam egy-egy karakter jelmezébe, először Grotowski majd Sztanyiszlavszkij módszerével átíttatva. Több kevesebb sikerrel. Igyekezetem mindig több volt, mint a tehetségem. Elkerült a saját hang színpadrengető ereje is. Nem tudtam a cigifüst mögé varázsolt világban, helyre találni. Csak álldingáltam a színpadon egy pár évig, alig várva, hogy a kuliszák mögé beszaladhassak. Persze mostanra már megvan ennek is az értelme. A
színház, kamaszkorom végén és fiatal női életem elején, a párbeszédre fordította a figyelmemet. Önmagammal és másokkal. Megtanultam megfogalmazni és megélni, felismerni és kifejezni. Míg Grotowski elve az volt, hogy a tudatlatti mélyén kell elkezdeni a feltárást, és az ott tapasztaltakat csatornázottan kell kitárni mások előtt, addig Sztanyiszlavszkijnál a színészeknek együtt kell azonosulásulni a megformált karakterrel, de ezzel együtt függetleníteni
is magukat a szereptől, hogy azt alárendelhessék a darabnak. Mindkettőnél a próbák alatti folyamatok a valódi lehetőségek, a valódi erőpróbák. Mindkét folyamat valódi érzéseket mozgat, valódi helyzeteket indukál. Engem ezek a csatornázások, feltárások, háttérmunkálatok hoztak lázba. Így az én életemben a próbák voltak a valóságosak, a fontosak. Az előadások álomképként kusznak elém, szorongásokban vagy éppen örömökben csomagolva. A bemutató csak álomkapu. Kideríti, hogy mire juthattunk. Kideríti, hogy mi az ami megmutatható abból, amit magunkban megtapasztaltunk. A tehetségnek nevezett képesség, ami a színházak környékén oly nagy jelentőséggel bír, a próbák alatt lehetőségből akadály lehet. A megmutatkozás öröme és lehetősége, kifordítja az ember belsejét, mint egy bundás kabátot. Egyszeriben, ami bent volt láthatóvá válik. 
A színház felajánlja az eszközeit ahhoz, hogy ez a folyamat beavatás lehessen. Ezért, amit biztosnak érzel elveszíthető, ami könnyed az elnehezülhet. Az igazság szolgálatából a megmutatható elveszi a megmutathatatlan részeket, de a látható világban láthatatlan erők vannak kifeszítve. A tehetségnek csak egy jogosultsága lehet, hogy a láthatót a láthatatlannal minél jobban megközelítse. Nekem a színház az önismeret és a fájdalmak feltárásának helyszíne. Sokkal inkább bekapcsolódás, mint kikapcsolódás. Mivel nincs meg bennem a kivülálló szeme, együtt játszom a szereplőkkel. Együtt örlöm magam a nehézségeikkel. Tulajdonképpen örökre elvesztem mint néző. Bontakoztatom a magam történetét velük együtt. Írom, játszom, rendezem. Ezen a napon, a templom és vásárcsarnok e különös házában, az önmagamon elvégzett belső munkát világnapolom.
Két pont között rövid az út,
ha az köztük egyenest fut.
Házak alkotják a falut.
Emberek baráttá válnak,
ideje a hangolásnak.
Ki későn jön kezdjen másnak.
Aki önként vállal téged,
az hozhatja üdvösséged.
Áldozatod érlel téged.
Magatartásomat, rajtam kívül álló dolgok jelentősen meghatározzák. Több szempontból, külső függvények hálójában élek. Ez sok élménnyel megerősített tapasztalat magamról. Igazából túl sok szempontból. Másképpen viselkedem ugyanis ha a helyzet úgy kívánja. Másképpen ha az alkalom. De akkor is, ha a közösség, ahová éppen tartozom. A közösség lehet pillanat közösség, és lehet mirelit, lehet baráti és idegen, mindig valamiféle hirtelen felállított diagnózis alapján alkalmazkodom a szellemhez, ami a csoportot belengi. Mert kétségkívül, egy csoport sem tagadhatja le csoportszellemét. Van neki. Valami összeadódik, kivonódik, szorzódik és osztódik ilyenkor. Az alapműveletek egyfajta aurát képeznek, és valahonnan a tudat mögötti helyekről kijön a végeredmény. Amit aztán senki nem tud megfogni, és főleg számszerűsíteni, de tény, hogy van. Befolyásol, meghatároz. Engem nagyon is. Alakítja a mondandómat, löki a lépéseimet. Formázza a mondatott a számban. Még a köhintésemet is képes lennék ehhez igazítani. Nem tudom, hogy csak nekem van-e ilyen lesújtó tapasztalatom a saját behódolásaimról, vagy mások is így vannak vele, de tény, hogy mindig hozzáigazodom a csapathoz. De ha nem mindig, akkor sokszor. Nagyon sokszor.
Zárt közösségben születtem. Olyan helyen, ahol támogatták a saját gondolatot, de közben elvárták a közös hanghoz való feltétlen igazodást. Hagytak rügyezni, majd a megfelelés metszőollójával körbenyesegettek. Bár, e messzi évek árnyékait már felitatta az idő, mégis okoz bennem némi nemű ambivalenciát ez az elvárás. Későbbi éveim közösségeiben, már dicséret járt az önálló gondolatért, de büntetés az olyan cselekedetért, ami ezt megakarta valósítani. A kiemelkedő teljesítménynél, a metszőolló ugyan ritkábban csattogott,de ami a közösségben nem talált gyökerekre, nem torkolhatott cselekvésbe. Példa erre, hogy egy kamaszkori nyáron kitaláltam, hogy a faluban létrehozok egy nyári óvodát. A parlagon heverő gyerekeknek. Olyanoknak, akiknek a szülei a mezőn végig dolgozzák a nyarat. Az ötlet meg is valósult. Az elején mindenki támogatta, és én győzedelmesen vonultam végig a falun kis csapatommal. Berendezkedtünk egy régi iskola termében, amit a plébánostól kaptam. A gyerekek el voltak ragadtatva, és este amikor hazatértek részletesen ecsetelték engedékeny játszadozásaikat, amihez én voltam az ötletadó. Hogy lehetett krétával a padlóra írni. Hogy a nagy tölgyről milyen messzire lehet ellátni. Nem kell mondanom, hogy pályafutásom, mint Maria Montessori 
hamar véget ért. A szülők nem a gyereküket féltették egy esetleges fáról leeséstől, hanem megijedtek a gyerek lelkes és feltétlen kötetlenségétől. Az új gondolatoktól, az új szemlélettől. Amit majd nem lehet visszafogni. Amivel majd gondjuk lehet, ha megkezdődik az óvoda és iskola. A gyerek túl jól érezte magát. Nem volt tudatos a módszerem, nem is tudtam, hogy van ilyen, csak tettem amit jónak láttam, figyelve és engedve. A szülők végül meggyőzték egymást, hogy a gyereknek jobb, ha nem játszik annyit, mert később nem lehet majd a munkába belenevelni. Ezt meg is mondták nekem. A csoport szellem bedarálta ezt a kezdeményezést. A közösség lázadó, újító szavaimat egekbe emelte, megvalósításuktól viszont mindenki elhatárolódott. Így nagyon korán megtanultam, hogy beszéd és cselekvés más más ítélet alá esik. Később sikerült olyan helyekre vetődnöm, ahol a nem szokványos viselkedés parttalan áramlatai betüremkedtek addigi szárnyletöréseim mögé, és felemeltek. Már éppen elfogadtam, hogy bele kell nyugodnom,
amikor megingattak alkalmazkodási kényszeremben. Ők az önálló gondolkodással bíró, nem birka emberek a csoportszellem új dimenzióit tárták fel előttem. Itt lehetett furának lenni. Sőt ez szinte elvárássá sűrűsödött.
Hangsúly feküdt, minden olyan cselekedeten, ami kiemelt a tömegből. Értékes cselekvéssé vált mindaz, ami előjelekből nem volt kivehető. A szokatlan. Ha a csoporthoz való hozzátartozásomat gyengülni láttam, nagy biztonsággal dobhattam be egy hirtelen szócsavart, cselekvéssort, neki vetkőzést, vagy írhattam egy verset. Felnövésre buzdító idők voltak ezek ahol bátran vetkőzhettem azzá, akinek akkor gondoltam magam. Bevallom, én nem csodálkozom az olyasmin, hogy csoportos garázdaság, és csoportos nemi erőszak. Én főleg az egyénileg elkövetett erőszak felett gondolkodnék. Mert a csoport, a langy meleg, a birkaság elveszi az embertől az arcát. Eltűnik a személyisége, és a meg nem élt életét, kificamodott lelkületét a csoport mögé behelyezheti. Maszkja kiéli gazdája csonkaságait. Megfeszíti Krisztust. Máglyát rak Salemben. Lefejezi a burzsoázia diszkrét bájait. Hitlerért üvölt 135 fokos kéztartással. Vagy Sztálinért. Majd bárkiért. Bármiért.Végül akármiért. Mert csoportban lenni, ősrégi igényt elégít ki. Erőt, és védelmet jelent. Az egyén, mint egy szál vessző könnyen megtörhető. De kötegben nem lehet eltörni, először szét kell szedni. Azért alkotunk csoportokat, és életünk során nem is egyet, mert ez tart bennünket alapvető szükségleteink 
megszerzése felett. Ha ettél, ittál, nem vagy lekötözve és és eleget aludtál, mindig odaakarsz fordulni valakihez. Ezért az emberi élet legnagyobb drámája nem a fájdalom és nem a halál, hanem a magány. A magány nem pusztán egyedüllét hanem félresikerült kapcsolat a külvilággal. Számtalan formában. A csoport feledteti magányunkat. Sokféle ürügyünk lehet a csoportosulásra, de mindegyik mögött a megosztás, elismerés utáni vágy, vagy a magánytól való félelem munkál. Pszichológiai értelemben azok a személyek képeznek csoportot, akik egymás
viselkedését kölcsönösen szabályozni tudják. Állítólag nincs kivétel. Aki nem tud dinamikát kelteni, az kilép, vagy kiesik. Természetesen ebben a dinamikában nem kell feltétlenül aktívnak lenni, hiszen sokszor a csapatot csak az tartja össze, hogy egy beszél, a többi hallgat. Viszont, ilyenkor is érvényes, hogy egy csoporttag cselekedete, amelyet mások magatartása is
irányít, minden más csoporttag viselkedését befolyásolja. Nincsen olyan, hogy hatástalan maradhatsz egy csoportra. Hatással vagy még akkor is,ha a háttérben ülve meg sem mozdulsz. A közös szorzásban úgy is részt veszel. Már csak azért is, mert a csoportban értékek, és normák vannak használatban, amihez akár hallgatólagosan is, de te is hozzáteszel a puszta jelenléteddel. A magatartásunk összessége megadja ugyanis azt a légkört, amiben végül nem véletlenül hangzik el az ami elhangzik, és nem véletlenül történik meg az, ami megtörténik. Az attitűdök adják a csoport motivációját is arra, hogy csoport maradhasson. Van amikor ehhez felszabadultnak és optimistának kell lennünk, de van amikor a nyomott és pesszimista légkör adja a közös tevékenység értelmét. Az önzőség alapjain szerveződött csoportszellem szinte követeli a panaszos hangvételek összeadottságát. Igényli a szorongás sok fajtájának jelenlétét, a "kikérem magamnak" jajkiáltásait. A
szerető, és felszabadult jelenlétre nem minden csoportban van szükség.
Gondolnánk, hogy minden csoportnak jól jön egy kis humor és vidámság, pedig nem. A halott siratás, politikai elemzések simán tudják ezt a megnyilvánulást nélkülözni. Ami tehát a csoportban történik vagy arra hat, a csoportot sajátos
motivációs állapotba hozza. Nyilván a csoportlégkör
kialakulásában nagy szerepe van a vezetői stílusnak is. A hangadó személyiségének, mondanivalójának és motivációjának. Aki a legtöbbször szóhoz, vagy cselekvéshez jut nagyban meghatározhatja a tagok pszichés közérzetét. Viszont azt is tapasztalhatod, hogy ha beszélni kezdesz, akkor mondandódat befolyásolja a hallgatóságod. Azt érezheted, hogy nem tudod elmondani amit szeretnél, nem úgy mondod, vagy azt is elmondod, amit nem is akartál. Aki előtudja vezetni az eszméit úgy is, hogy nem érdekli az azonnali visszajelzés semmilyen formája, az vagy tiszteletet érdemel, és nem is keveset, vagy egészen örült. Igen. Fürdünk vagy fuldoklunk a visszajelzésektől. Mivel bennünket embereket, erősen befolyásolnak mások gondolatai, tettei, ezért rendszerint kialakítunk olyan
gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódokat, amelyeket a csoportban mindenki
helyesnek és követendőnek tart. Általában, valahová minden ember csatlakozik. Kényszerből,
meggyőződésből vagy behódolásból. Nem akarunk, de nem is tudunk kívülállók lenni. A
normákhoz való csatlakozás annál intenzívebb, minél zártabb egy csoport,
és minél többre tartják az emberek a csoporttagságukat. Minél zártabb
közösségben vagyunk, minél több interakcióba keveredünk a csoportunkkal,
annál hasonlóbbá válnak az érzéseink, vélekedéseink, viselkedéseink a
többiekével. Ez odáig mehet, hogy egyenesen kivetközhetünk magunkból. Minél összetartóbb
és zártabb egy csoport, annál
inkább hajlamosak vagyunk szélsőséges döntéseket
hozni és szélsőségesen cselekedni, anélkül, hogy ez ténylegesen
tudatosulna. Attól, hogy mindenki ugyanúgy cselekszik,
az adott pillanatban még a legbrutálisabb tetteknek is kisebbnek tűnik a
súlya.Nem akarom a stanfordi börtönkísérlet példáját részelteiben elemezni, de tény, hogy átlagos egyetemisták öt nap alatt végzetes kínzásokra lettek volna képesek, csak azért mert a kísérletvezetők levették a vállukról a felelősség terhét.Ez a személytelenség anonimmá tesz bennünket a csoportban. Ha valaki nem
felismerhető, ha nem egy különálló egyén, ha beleolvad a csoportba,
akkor sokkal szélsőségesebben viselkedik, mint egyébként tenné.
Az ember ilyenkor kis lépésekben, vagy éppen nagyokban úgy lép az saját értékrendje alá, hogy azt a csoport közös indokaival támogatja, magyarázza és értékeli. Elég csak passzívan tolerálni, mindazt amihez arcunkat soha nem adnánk. A csoportszellem szerencsére nemcsak dehumanizál, hanem jelentősen meg is emelheti a tudatszintünket. Karizmatikus erőket mozgósíthat, ahol erőnkön felül teljesíthetünk, és a semmiből is jelentőset alkothatunk. A csoportot mi alkotjuk. Mi adjuk hozzá az összetevőket. Van, hogy mi vagyunk az alapanyag. A brokkoli levesben maga a brokkoli. Vagy csak egy összetevő, mondjuk a hagyma. De van, hogy mi a só vagyunk, és ezért a csipet is elég belőlünk.Vagy úgy veszünk részt a csoportban, hogy elpárolgunk ott láthatatlanul, mint a fedő alatt a víz. Nincs olyan, hogy a csoport hibás, és az egyén ártatlan maradhat. Ezért igaz a fordított állításban az a gondolat is, hogy olyan lesz a csoport, amilyen mi vagyunk. A dolgok alulról szerveződnek, alulról romlanak, és alulról épülnek újjá. Az egyén legkisebb köreiből indulnak. A mai kor ezt szépen mutatja, hiszen segítséget lehet szervezni a 
kilakoltatás ellen, és választást nyerni a facebook-on. Elindul belőled egy csoport, és ha van táptalaja, országos megoldássá nőheti ki magát. Ha nincsen mágnese, elhull hamvaiban, vagy valahol útközben. A csoportszellem nemcsak antropológiai, politikai, szociológiai és pszichológiai kategória, hanem egyben tükör is. Tükre a kornak amiben élünk, de főleg az alapvető motivációknak, ami bennünket embereket mozgat. Szeretem hinni, hogy e szellem minden szempontból tökéletesedésre hajlik, még ha zsákutcákat kell is megjárnia. Szeretem hinni, hogy olyan csoportszellemeket támogatok, amelyek megfordítanak a zsákutcában. Szeretem hinni, de aztán ki tudja? Aki tudja, az mindenképpen szóljon nekem is, a csoportszellem nevében.
A mai nap úgy híresült el, mint international hug a librarian day, vagyis ölelj meg egy könyvtárost nemzetközi világnap. Mivel beírhatom az önéletrajzomban, hogy dolgoztam az országgyűlési könyvtárban, tippelgetem e nap jelentőségét. Jobban mondva a cselekvés sorét, amire felszólít ez a nap. Nem jutna eszembe megölelni egy könyvtárost. Ez persze igazságtalan, hiszen megölelnénk a szülészorvosunkat, a pizza futárt, a számítógép szervizelőt, a lakberendezőnket, a lefolyószerelőt, a pszichológusunkat, a nyugdíjt hozó postást. Mindenkit a jó munkavégzés végén, de akkor rögtön. Kisebb nagyobb vehemenciával és megvalósulási rátával, de ölelésre készen állunk bizonyos szakmavégzések eredményessége láttán. De valahogy a könyvtáros nem jut az eszünkben. Mert ő amolyan kiszolgáló személyzetnek tűnik. Személytelen és láthatatlan embernek. Nem olyannak, akinek fontos gyakorlati szaktudása van. Hiszen mit is kell tennie? Különböző szám és betűsorok alapján eligazítani az agy információra éhes részét, majd az elbarangolt könyveket a polcra visszapakolni. Most, hogy már az információk kattintásra vannak, a könyvtáros amolyan régimódi könyvtári kelléknek tűnik. Ahogy a pult mögött bóbiskol, vagy kis kerekeken a félbevágott polcot tolja, inkább tűnik vintage darabnak, mint korszerűnek. Pedig a könyvtáros, ha nem is korszerű, de korhű, hiszen napi rendszerességgel kell követnie korának irodalmi eseményeit. Persze ettől még nem tűnik nélkülözhetetlennek. Kreatívnak, bájosnak is ritkán. Inkább komor, szakszerű és szolga. A komorat, a szakszerűt és a szolgát az ember nem ölelgeti. Ölelje őt a bánat, és a könyvtár szellemfrissítő csendje. Szóval ezzel a gondolatmenettel máris zsákutcába fordultam. Nem mintha, a kultúraközvetítő szerepét, a legváltozatosabb formában és a legnagyobb gyakorisággal nem ajánlanám elismerésre, de az öleléshez mégiscsak kell egy alapérzelem. Egy legalább a hat alapérzelem közül. Vagy öröm, vagy bánat, vagy düh, vagy meglepődés. Talán a félelem és az undort most hanyagolhatjuk, mint olyan érzelmet, ami ölelés után ritkán kiállt. Nyilván ha az alapérzelmek valamelyike pont a könyvtárban utolér, akkor egye fene jó lesz egy ölelésre a könyvtáros is. Annál is inkább, mert ölelni jó. Karolni, felkarolni a kultúrszolgát még inkább. Annál is inkább mert a könyvtáros Hamvas Béla szerint :"úgy nyúl a könyvhöz, oly csendesen és
lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz,
földhöz". Itt van tehát egy képesség az érintettségre. Lehet, hogy nincsen erő és idő ezt az érintettséget beteljesíteni, de ez ott ölelhető meg benne. Hát tegyétek és vigyétek. Hátha.
