Schopenhauer a nőkről

Schopenhauer szerint életfeladatunk szoros összefüggésben van adottságainkkal. A természet, sorsunkkal legösszeillő alkattal lát el bennünket. Olyannal, amivel a ránk mért feladatot a lehető legjobban tudjuk megoldani. Ha nincs meg egy adottság, akkor nincsen ott feladat sem. Mivel a nő gyenge alkatában hordozza gyenge képességeit, komoly szellemi munkára alkalmatlan. Agyának térfogata is kisebb, ezért egyéb tulajdonságokra van szüksége az életbe maradáshoz. Olyanra, amivel buzdítani  tudja a férfit, hogy az hajlandó legyen róla gondoskodni. Itt, olyan nőnek a képe bontakozik ki, akinek egész lénye a gyengeségét palástoló mesterkedésre épül. Csábít, kacarászik, fortélyokat talál ki. A férfi természetesen nem buta, látja ezeket, és megengedi neki, cserében azért, hogy a nőt lekötelezettnek tudja. Mert igen is, a nő, a férfi adósa. Ezt az adósságot, csak szenvedéssel egyenlítheti ki. Neki kell szülnie, és minden cselekedetét a férfinak alárendelnie.

Ha a férfinak, csak értelmi alapon adatna meg, hogy átgondolja a házasságot, és nem befolyásolnák az érzelmei, akkor a nőt nemhogy feleségül sem venné, de a megtermékenyítés után rögtön le is lépne. Ezért a nők legfontosabb mesterkedése a szépségük ápolása. A szépséggel álcázott csábítás ezer fortélya segíti, hogy megszerezze magának az eltartóját. A nő azért érik meg hamar, mert szűkre mért az értelmi képessége. Ami tartalmas az hosszabb időt igényel. Igazából ezzel a csökkent együgyűséggel magyarázza, a nő erőteljes vonzódását a tánchoz, ruhákhoz, apróságokhoz, amelyeket aztán, mint a hódítás kellékeit használja. Az értelem, ami az embert képessé teszi a dolgok átlátására, arra, hogy ne csak a jelennek éljen, a nőknél erőteljesen hiányos, ezért történhet meg az, hogy a nő a jelenhez tapad, és mindig a legközvetlenebbet látja. A közvetlenül gyakorlati érdekli, és nem tud mit kezdeni elvont gondolatokkal. Nem tud határozott célt kitűzni maga elé, hacsak az nem valaminek vagy valakinek a megszerzésére irányul. Szellemi rövidlátással vádolja a nőt. Úgy gondolja, hogy a pazarlásra való hajlama is ebből ered, hiszen a szűk látókörűség a távolabbi dolgokat, a távlatokat nem foglalja magába. Ezt a jelenre koncentráltságot, úgy látja nem érdemes a férfinak is felhasználnia, ha nagy terveket fontolgat. A nők más színben tüntethetnek fel dolgokat, azáltal, hogy a célhoz vezető rövidebb utat, és általában a kézenfekvő dolgokat látják leginkább maguk előtt. Állítja, hogy a nők bizonyos helyzetekben józanabbak, nem látnak többet bele a dolgokban, mint amilyenek azok valójában, azért is, mert ők nem tudnak eszméktől úgy belelkesedni, mint egy férfi, mert mint tudjuk a nőnek „a legnagyobb szenvedésekben, örömökben és a legnagyobb erőfeszítésekben nincsen része". A nő, persze az anyagiak megszerzését a férfira bízza, és különböző eszközöket használ fel arra, hogy a zsebéből kicsalja a pénzt, de úgy, hogy az kötelességének érezze oda is adni.

A nők, mint a fajfenntartás hordozói, akadályozzák, hogy az akarat az értelemnek alávetődjön. Csábításukkal belekötik a férfit a létbe. A kielégített vágy másikat szül, és rögtön végelláthatatlanná válik, és rögzül a szenvedés a földön.

A nőknél megvan az, ami a jellemességhez alapként szükséges, hiszen emberszeretők, és a szerencsétlenekkel szemben együtt érzőek, csak nem tudnak lelkiismeretesek és mindenhelyzetben igazságosak lenni. A női jellem alaphibájának tartja az igazságtalanságot. Mindezt azzal magyarázza, hogy nem erősek, ezért kénytelenek cselhez folyamodni, ahhoz, hogy elérjék a céljaikat. Innen eredezteti hazudozásukat, amit alattomossággal társít. Megjátszás, trükközés, elfátyolozás. Kiirthatatlan hajlamából fakad, hogy mindenhol „felkavarja a vizet” ahol megjelenik. A színlelés éveken keresztül csiszolódhat, és a nők egymástól tanulva, tovább tökéletesítik. Sajátsága ez az adomány nemcsak a buta nőknek, hiszen ebből a szempontból, minden nő butának számít. Egy nő, nem tud olyan okos lenni, hogy a színlelés alól teljesen mentes lehessen. Mindazt, amit a férfi testi erőben és értelemben kapott, azt a nőnek kerülő úton kell megszereznie. Persze mindeközben úgy érzi, hogy csak a jógait gyakorolja. A nők, azért értékelik nagyra a jellemes, erős és fiatal férfiakat, akiknek szilárd az akarata, mert a kor és erő törvénye minden mást megelőz, és ők ezt öntudatlanul is tudják. A faj mindenek előtt, erről szól a szenvedély is, ami a nőket a férfiak felé tereli, és fordítva. Ez a nőknél viszont, nem elvontan jelentkezik, hanem kézzelfoghatóan, és ezt cselekvésük mikéntjével kifejezésre is hozzák. Ebbe a lelkiismeretük kevésbé szól bele, mert a nők szívük legmélyén tudják a fajuk fennmaradásának íratlan szabályait.

„Minthogy alapjában véve a nők kizárólag azért léteznek, hogy neműket népszerűsítsék, és feladatuk ezzel ki is merül- sokkal inkább a fajban, mint az egyénben élnek. A nők szívük mélyén komolyabban veszik a faj ügyeit, mint az egyénekét. Ezáltal egész lényük és ténykedésük bizonyos fokig könnyelművé válik, általában a férfiak ténykedésétől alapjában eltérő irányt kap, s ebből származnak a házasélet gyakori és szinte törvényszerű ellentétei.”

A férfiak és nők közötti erőteljes jellembeli különbözőségeket, az is jól mutatja, hogy míg a férfiak egymással szemben közönyösek első látásra, addig a nők között „természetes ellenségeskedés uralkodik”. A férfiak szakmailag irigykedhetnek, de az irigység a nőknél az egész nemet felöleli „minthogy valamennyien egy szakmához tartoznak”. A nők egymást méregetik, és úgy kezelik a másikat, mintha ősellenségek lennének. Erőlködnek és képmutatásban élnek, mert folyton összehasonlítgatják magukat a másikkal. Nevetségesnek tartja azokat a bókokat, amiket nők mondanak egymásnak, hiszen csak azért teszik, hogy elrejtsék valódi érzéseiket. További különbség az is, hogy a férfiak a náluk alacsonyabb rangú emberekkel is emberségesek, míg a nők büszkén viselkednek, ha előkelőbbek. A nőknél minden rangkülönbség sokkal élesebb, és könnyebben változhat, sőt meg is szűnhet. Úgy gondolja, hogy ennek a magatartásnak az is lehet az oka, hogy a nők közel állnak egymáshoz, nem azért amit gondolnánk, vagyis lelkileg, hanem hivatásuk, „szakmájuk egyoldalúságát” illetően. A női szenvedély tulajdonképpen a természet akarata, és ennek az erőnek a törvénye minden mást megelőz. Ezt nem is lehet megakadályozni, elvesz mindenki, aki ezt megkísérli, hiszen szétmorzsolja a női szenvedélyben elrejtező, és azt mozgató törvényszerűség.

Nincsen olyan művészeti ág, amiben a nők nem tetszelegnélek, és majmolnának. Azért tartja művészietlennek őket, mert nincsen ténylegesen érzékük sem a zenéhez, sem a költészethez, sem a képzőművészethez, és ezért befogadó készségükben is igen korlátozottak. „Mesterkedésük” célja csupán a tetszeni vágyás, ezért is nem képesek valamiben teljesen tárgyilagosan részt venni. „A férfi mindenekelőtt közvetlen uralomra törekszik a dolgok felett, azok megértése vagy legyőzése által. Ám a nő mindig és mindenütt csupán közvetett uralomra kényszerül, mégpedig a férfin keresztül, mert ez az egyedüli, akin közvetlen hatalmat gyakorolhat.”Vagyis mindent ezért kell a férfi meghódításának eszközéül tekintenie, és ezért válik minden másban való részvétele, csak színleléssé és kerülőúttá.

A nők nem zseniálisak, ez csak a férfi kiváltsága, és ezzel együtt a terhe is. Folyamatos gyerekségekkel veszi körül magát, és ehhez képest is viselkedik, a drámai pillanatokban is képes profanizálni a dolgokat. Szerinte nem kellene őket beengedni sem a templomban, sem a színházban, mert gyerekes elfogulatlanságukban a mesterművek színhelyein fecsegik ki a titkaikat, figyelembe sem véve, hogy hol vannak éppen. Ők maguk igazi, és eredeti eredményt nem érhetnek el, és soha nem alkotnak maradandó műveket. Ezek után már nem várhat túl sokat a nőktől. Olyanok, akik mivel nem alkotnak nagy műveket, nem is értékelik azokat. Főleg a festészetben hiányolja a nőket, de mivel „hiányzik belőlük a szellem mindennemű tárgyilagossága”, amelyet épp a festészet követel meg. A nők mindenben egyéni nézőpontokhoz tapadnak. Ennek megfelelően állítja, hogy ”még a tulajdonképpeni művészi hajlammal sem rendelkeznek.” A férfiak és nők között, csak felületes rokonszenvet tud elképzelni, amit nem a szellem táplál, és nem a lélek, vagy a jellem, hanem valami, amit akaratnak ír le, egy olyan világban, ami képzet.

 Az akarat, az élet vak és céltalan hajtóereje, és mint ilyen a szenvedés forrása. Az akarat, távol áll a racionális megformáltságtól, és önmagával is ellentétben kerül, mint vak életakarat. A nők ezt vegytisztábban is képviselik. Minden lényt kiolthatatlan egoizmus jellemez, csak a nő el akarja hitetni, hogy ő nem egoista, és tetteiben nem ez motiválja. A vak akarattól való megszabadulás nem lehetetlen, van egy esztétikai útja, ez ideiglenesen szabadít, és van egy aszketikus- etikai útja, amely a végleges megszabadulás reményét tartogatja. A nőtől távol áll szerény kivétellel az aszketikusság, és persze ez által az etika is. Mivel felületessége akadályozza, hogy a szép szemlélése során feloldódjon a tárgyban, és így megszabaduljon a tudata az akarat igájától, ezért ez a férfi kiváltsága.

A nő, nehezen oldódik el saját személyétől is. Nem tudja például élvezni a művészeteket, főleg a zenét, pedig a művészeti hierarchia csúcsa a zene. A nyelv határait átlépő zene képes lenne megszabadítani őt az egoista létezés korlátaitól, de nem él vele. Nem értheti a szellemi mélységet, mert jelleme sekélyes, és törekvése nem felfele van, hanem vízszintesen. A férfiak gyengéivel foglalkoznak, mivel azt kell folyamatosan ingerelniük, hogy a férfi érdeklődését fent tarthassák. Az nem is kétséges, hogy ők nemcsak a gyengébbik nem, hanem a jelentéktelenebb is. Nevetségesnek talál mindennemű tiszteletet, amit egy nő iránt tanúsítani lehet, hiszen ez megalázza a férfit, és elveszi a hatalmát. Az ókori, és keleti népekre is hivatkozik ebben a kérdésben, akik az embert valamikor egy egységként tekintették, aki az idők során kettészakadt, de „a vágás nem pontosan középen haladt keresztül”. Persze nyilvánvaló kinek jutott nagyobb rész.

A nő elhitte, hogy hasonló a férfihoz, és egyenlő rangú kiegészítője, és ezt csak fokozta a nyugati nőimádat, ami a lovagkorban érte el csúcsát. Undorral beszél erről a lovagkori nőről, akit hölgynek mond, és akit most már ideje lenne jól meg regulázni, mert el van kanászosodva, és ezért szemtelen, és egyúttal kegyetlen. A hölgy tehát egy külön nőfajta, olyan, akinek hangadása nem kívánatos, mivel nem a neki szánt feladatokkal törődik, hanem belekotyog a politikában, és igazgatja a társadalmi szerepvállalásával a világ dolgait. Nem tud a kaptafájánál maradni, ami a háztartás és a gyerekek lennének. Nem helyesli azt sem, hogy a nyugati társadalomban egy férfinek csak egy felesége lehet, hiszen így a nők természetellenesen előnyös helyzetben kerülnek a férfiakhoz képest, hiszen az ezzel járó házassági törvény egyenjogúságot biztosít nekik a férfiakkal.

A nők fantáziátlanok, márpedig a géniusz, a műalkotást megteremtő zseni küldetésének záloga a fantázia. A zseninek nem azért van szüksége fantáziára, hogy azt lássa, amit a természet megteremtett, (ebben a nők nagyon jók), hanem amit az potenciálisan magában hordoz. Ami ott lappang a dolgokban, azt a művész emeli be a világba, ő teszi aktuálissá. A nők ábrándoznak, a meglévő dolgokat kombinálják úgy, hogy az terveiknek megfeleljen. Az ábránd képét öltik fel azok a dolgok, amelyek az akaratra akarnak hatni. Férfiakat ringatnak el,

azzal az ábránddal például, hogy az ő karjaiban nagyobb élvezetet talál, mint bármely máséban. A kéjes ábránd azzal is elkápráztathat, hogy a nő birtoklása végtelen gyönyört biztosít neki. Ebből az ábrándból meggyőződés lehet, és máris biztosítva van a szenvedés és gyötrelem. A férfi azt hiszi, ezek után, hogy saját élvezete érdekében fárad és hoz áldozatot, pedig csak az történik, hogy a nőn keresztül a faj elérte, hogy egy bizonyos egyed megszülethessen. Ez az ösztön a nőn keresztül hat a férfira, és olyan mintha egy célszerűséget követő és azt mégis nélkülöző cselekvés lenne.

A nők szépségében látszik meg leginkább ez az ösztön, mert olyan hatást bírnak kiváltani puszta megjelenésükkel, amit az átlagos, vagy csúnya nők nem képesek olyan hatékonysággal elérni. Azt, hogy a nők hamarabb veszítik el szépségüket, mint a férfiak, és öregen csúnyábbak, mint ők, azzal magyarázza, hogy bennük nem munkál a szellemnek az az ereje, ami az idő múlásával szépségüket fokozná, vagy legalább megtartaná. Fonnyadásukban végig nézhető az ösztönök visszaszorulása, és kötelező lelohadása. A szépség a legjobb ajánlólevél, amit a természet adhat a nőnek, és ha meg is adja, csak ideiglenesen adhatja. Nagy ennek a fontossága a férfinál is, hiszen bár boldogságára nem közvetlenül van hatással, hanem csak közvetve, mégis másokra gyakorolt hatása által ő is részesül áldásaiban. Ez abból fakad, hogy az ember ki van szolgáltatva a szépnek.

A szépséget korhoz köti, olyan feltételhez, amit a nőnek titkolni kell, elrejteni, kiküszöbölni, legalább látszatban. Választáskor is, fő szempont ez. A menstruáció kezdetétől, annak

megszűnéséig tartja vonzónak a nőt, és veszi is figyelemben, mint ilyet, de ezen belül 18-35 év közötti éveket tűnteti ki azzal, hogy egy normális férfit még lázba hozhat. A fenti időszak után a nők végtelen ellenszenvessége már megmutatkozik, akkor is, ha nem szereztek férfit maguknak. ”Az ifjúság szépség nélkül is vonzó, de nem a szépség ifjúság nélkül.”

A nők, gyakran szeretnek olyan férfit, akinek nem szép az arca, vagy van olyan testi fogyatékossága, ami nekik nincsen, mondjuk kövér, vagy sánta, de szinte soha nem választanak férfiatlan férfit, azért mert ezt már nem tudják kompenzálni. A férfi férfiasságának mértékét az mutatja, hogy mennyire nőies nőt akar, a nőiességet is az mutatja egy nőben, hogy mennyi férfiasság szorul, abban a férfiben, akit kiválaszt. Egyfajta kiegyenlítődést tételez fel, ami felé mindketten törekszenek.

A fiúgyermek apai öröksége a jellem, az anyai öröksége az értelem. Állítja, hogy sok lángelmének  az anyja átlagon felüli értelmi képességgel rendelkezett, nem ritkán szellemes, és eszes, kiváló tehetségű asszonyok voltak, akiken női mivoltuk miatt nem jöhetett ki csak fiaikon keresztül a zsenialitás. A női zseni nem lehetetlen tehát, csak éppen ha nem születik gyereke, fia, akkor nem tudhatjuk meg róla, hogy az volt.

 A nők nem képesesek átélni nagy érzéseket, és belsőleg üresek, és ennek legfőbb árulója az örök éber figyelem a külvilág legcsekélyebb eseményei iránt. Ez a belső üresség, amely folyamatosan a világi ingerekre éhezik, hogy „a szellemet és kedélyt valami által indulatba hozza” az oka az unalomnak. Ebből a belső ürességből támad a társaságra való igény, a szórakozás, a fecsegés, és a pazarlás.

A nők nem szeretnek csak úgy gondolatokba merülni, állandóan kell valami, amivel babrálhatnak, pedig a szabadidő olyan ajándék, aminek segítségével a saját énük birtokába juthatnának. Ezt az időt a nő eltölti olyan dolgokkal is ami a férfire nem jellemző, ilyen tevékenység az állandó figyelme a teste irányában, és mindazzal kapcsolatos ami a testi dolgai körül foroghat. Ajánlja, hogy a férfi nézze meg jól a nőt, hogy semmi részében ne csalódjon majd, mivel úgy tartja, ami a nőben csak potencia, az a fiában már megvalósulhat. Ha például a nő csak egy kicsit is ferde, fiában abból már valóságos púp nőhet ki, és így van ez szerinte minden egyébben is. A nőt tehát meg kell válogatni, ha meg akarjuk tisztogatni az emberiséget a korcsoktól.

A  közvélemény szerint a leány egy férfinek sem, az asszony csupán a vele házastársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. Ez azért is fontos szerinte, mert a női nem a férfi nemtől mindent elvár és követel, amit kíván, és amire szüksége van, ezzel szemben a férfi a nőtől csak ezt az egyet kívánja. Tehát olyan berendezkedésnek kellett létesülnie, hogy a férfi a nőtől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a viszonyból származó utódokról, az egész női nem jóléte ezen az intézményen alapul.

 A női nem „mint egész s szorosan zárt kör áll szemben a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a részét kivehesse. Minden olyan leányt, aki elbukott, és asszonyt, aki házasságán kívül férfival érintkezett, maga ez a női szövetség közösíti ki, a nemi becsület nevében. A nőnek tehát kapitulálnia kell azzal a férfivel szemben, aki érte felelősséget vállalt, és akinek emiatt tartozik.

A házasságtörő nő nemcsak nemi, hanem polgári becsületét is elveszíti. Az a leány, aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránti hűséget töri meg. A férfiak nemi becsületét is a nő adja meg. Náluk is van egy szövetségi bázis. Az a férfi, aki a házasságba belement, és mindent oda adott egyért, annak biztosítékok kellenek arra, hogy a nőt egyedül ő birtokolja. Ezért meg kell bosszulnia a nő hűtlenségét, és el kell tőle válnia. Ha a házasságtörést eltűri, a többi férfi megorrol rá, és kiközösíti. De persze a megvetésük az ő irányában még sem olyan nagy, mint a nő irányában, és ez abból fakad, hogy a férfinél a nemi viszony alárendelt a többi életviszonyhoz képest, nem úgy, mint a nőknél. Persze mintegy érdekesképpen megjegyzi, hogy az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, vagyis miken megy keresztül.

Érdekes fejtegetés, hogy az idegek rovására túlságosan kifejlődhet az agy, és ez azért történhet meg, mert az embernek kevesebb ösztöne van, mint az állatnak. Ebből kiindulva az ösztön tehát elfoglalja a gondolatok helyét, de ez persze a férfihez képest kevésbé fenyegeti a nőket. A nőknek ugyanis, eggyel több ösztöne van, és ez leginkább akkor észrevehető, amikor állapotos, és szeszélyes az étvágya. Ez abból eredhet, hogy a magzat táplálása meghatározott változást kíván a szervezettől, és más élettani lefolyást kíván meg.

Minden ösztönnek, ha megnyilvánulhat, akkor van egy élettani lefolyása, tehát ez a jelenség egy plusz ösztönt feltételez. A férfi természeténél fogva állhatatlanságra hajlik, és ezért a kielégülés pillanatában csökken az érdeklődése, majd minden nő jobban érdekli, mint az, aki már az övé lett. A nőnél, a kielégülés a szerelmét fokozza. Ez a természet követelményeként, arra irányul, hogy a fajt fenntarthassa. A férfi ugyanis, évente akár több tucat gyereknek is apjává válhat, de a nő legfeljebb egyet hozhat a világra. Ezért érdeklődik a férfi mindig más és más nők iránt, és ezért hűségesebb a nő. A természet gondoskodott arról, hogy a férfi hűsége mesterséges legyen, és a nőé meg kötelező, ezzel együtt a férfi házasságtörése természetes, a nőé megbocsáthatatlan.

Pünkösd

A karácsonyi születés, és a húsvéti feltámadás ünnepköre után, a pünkösd is a kiáradás ünnepe. A kiáradásé, amit egy ígéret megelőlegez. A karácsony, az Atya kiáradása, aki egyszülött fiát küldte. A húsvét a Fiúé, aki meghalt értünk a kereszten. A pünkösd, a szentléleké. Záróakkord. Beteljesedés. Az őt megelőző két ünnepkör, benne nyeri el értelmét. Az emberi lét legmagasabb oktávjának ünnepe. Itt mutatkozik meg ugyanis a születés és halál állandó körforgásának oldáspontja. A kiáradás feltételez egy befogadót. Ennek az ünnepkörnek az elfogadás, a másokra való odafigyelés az üzenete. A tézis és antitézis után a szintézisé. A befogadásban, nem pusztán passzív ráhagyatkozás van, hanem annak megértése és bölcs felismerése, hogy kapcsolodásunk oldal és függőleges irányban is, egyszerűen kihagyhatatlan. Ahhoz, hogy emberek maradhassunk, olyanná kell válnunk, mint a kinyújtott kéz. Olyanná, mint a kisgyerek. Olyanná, mint a növény. Olyanná, mint aki szeret. A pünkösdben, nem a Megváltó érkezik és távozik, hanem a megváltás állandó jelenidőben van. Folyamatos, és megkérdőjelezhetetlen lehetőség van a megváltottságban való életre. Maga az ünnep is erre emlékeztet, hiszen: "itt maradt velünk a szentlélek". Olyan emlékezet, aminek aktualitása jelen idejű. Bár átalakult, vallásokká épült, rendszerekké és filozófiákká terebélyesedet, az ünnep célja mindig ugyanaz:a visszakapcsolás. Ember emlékezz arra, hogy honnan jöttél. Kapcsolj vissza a gyökerekhez, és törekedj fáradhatatlanul. Törekedj, hogy a benned levő megváltás magot gyümölcsöző fává érleld. Mindenkinek máshol lehetnek ezek a visszakapcsolódási pontok. Máshol, mert mások az útjai. Mások a kiindulásiok. Mások az emlékezetek. De a visszakapcsolás, közös gyökérpontok felé terel. Visszalépni, hogy előre lehessen lépni. Nekem a pünkösd mégis elsősorban élmény. Olyan, aminek legtömörebb hangi kifejezője a kolompolás. A kereszt alakban mozduló karok szinkronjában, a jellegzetes ritmikus hang. Ahogy a virággal díszített kolompokkal érkeznek a keresztalják. Ahogy mosolyarccal egyszerre mozdulnak a falvak, majd a friss reggelben gyülekeznek a templom udvaron. Az egybegyűltek, itt a mágikus tér és idő keresztmetszetében, felveszik a zarándoklat vándorköpenyét. Úgy hömpölyögnek Csíksomlyó felé, mint kis patakok a nagyobb vizek tégelyébe. Elől a zászló, elől a kereszt, elől a kolomp. Három szimbolikus tárgy az újjászületéshez. A lélek kiáradása, a tömegek kiáradása. A lélek hangja és a kolomp hangja.  A nem külön érkezés, sodró ereje. A pünkösdi búcsúban, nem lehet egyedül menni. Itt a közösség akkor is szól hozzád, ha egyébként egyedül élsz. Aki külön utakon érkezik, az összerezzenve , a minél hamarabbi csatlakozás reményében szaporázza a lépteit. Csak az nyugodt, aki a közösség részévé vált. Aki fészekre lelt a közös ima mantrában. A fókuszált elme, robot üzemmódra vált a szent énekek tengerében. A testet nem lábak viszik fel a hegyre, hanem azok az erők, amelyek megfújták a kürtöket Jerikó falainál. A csizmában vagy futócipőbe csomagolt láb, boldog örömmel csusszan át a vízhólyagokon. Értelmét nyeri az esetleges szenvedés, mintha megsétáltatnánk őt, a feloldozás reményében. Mária lábainál a borvíz nemcsak oltja, hanem gerjeszti is a szomjat, hogy oda minél többször visszatérjünk. Nem tudom a titkot, ami a csíksomlyói pünkösd szombatot áthatja. Nem tudom, csak átéltem. A gondolatok nélküli térben. A jelen egyszerűen vándorló, és megpihenő szent idejében. Valahol az ötödik és a hatodik stációnál, ahol a kövek már szembegurultak a meztelen talpam alatt.