Pünkösd

A karácsonyi születés, és a húsvéti feltámadás ünnepköre után, a pünkösd is a kiáradás ünnepe. A kiáradásé, amit egy ígéret megelőlegez. A karácsony, az Atya kiáradása, aki egyszülött fiát küldte. A húsvét a Fiúé, aki meghalt értünk a kereszten. A pünkösd, a szentléleké. Záróakkord. Beteljesedés. Az őt megelőző két ünnepkör, benne nyeri el értelmét. Az emberi lét legmagasabb oktávjának ünnepe. Itt mutatkozik meg ugyanis a születés és halál állandó körforgásának oldáspontja. A kiáradás feltételez egy befogadót. Ennek az ünnepkörnek az elfogadás, a másokra való odafigyelés az üzenete. A tézis és antitézis után a szintézisé. A befogadásban, nem pusztán passzív ráhagyatkozás van, hanem annak megértése és bölcs felismerése, hogy kapcsolodásunk oldal és függőleges irányban is, egyszerűen kihagyhatatlan. Ahhoz, hogy emberek maradhassunk, olyanná kell válnunk, mint a kinyújtott kéz. Olyanná, mint a kisgyerek. Olyanná, mint a növény. Olyanná, mint aki szeret. A pünkösdben, nem a Megváltó érkezik és távozik, hanem a megváltás állandó jelenidőben van. Folyamatos, és megkérdőjelezhetetlen lehetőség van a megváltottságban való életre. Maga az ünnep is erre emlékeztet, hiszen: "itt maradt velünk a szentlélek". Olyan emlékezet, aminek aktualitása jelen idejű. Bár átalakult, vallásokká épült, rendszerekké és filozófiákká terebélyesedet, az ünnep célja mindig ugyanaz:a visszakapcsolás. Ember emlékezz arra, hogy honnan jöttél. Kapcsolj vissza a gyökerekhez, és törekedj fáradhatatlanul. Törekedj, hogy a benned levő megváltás magot gyümölcsöző fává érleld. Mindenkinek máshol lehetnek ezek a visszakapcsolódási pontok. Máshol, mert mások az útjai. Mások a kiindulásiok. Mások az emlékezetek. De a visszakapcsolás, közös gyökérpontok felé terel. Visszalépni, hogy előre lehessen lépni. Nekem a pünkösd mégis elsősorban élmény. Olyan, aminek legtömörebb hangi kifejezője a kolompolás. A kereszt alakban mozduló karok szinkronjában, a jellegzetes ritmikus hang. Ahogy a virággal díszített kolompokkal érkeznek a keresztalják. Ahogy mosolyarccal egyszerre mozdulnak a falvak, majd a friss reggelben gyülekeznek a templom udvaron. Az egybegyűltek, itt a mágikus tér és idő keresztmetszetében, felveszik a zarándoklat vándorköpenyét. Úgy hömpölyögnek Csíksomlyó felé, mint kis patakok a nagyobb vizek tégelyébe. Elől a zászló, elől a kereszt, elől a kolomp. Három szimbolikus tárgy az újjászületéshez. A lélek kiáradása, a tömegek kiáradása. A lélek hangja és a kolomp hangja.  A nem külön érkezés, sodró ereje. A pünkösdi búcsúban, nem lehet egyedül menni. Itt a közösség akkor is szól hozzád, ha egyébként egyedül élsz. Aki külön utakon érkezik, az összerezzenve , a minél hamarabbi csatlakozás reményében szaporázza a lépteit. Csak az nyugodt, aki a közösség részévé vált. Aki fészekre lelt a közös ima mantrában. A fókuszált elme, robot üzemmódra vált a szent énekek tengerében. A testet nem lábak viszik fel a hegyre, hanem azok az erők, amelyek megfújták a kürtöket Jerikó falainál. A csizmában vagy futócipőbe csomagolt láb, boldog örömmel csusszan át a vízhólyagokon. Értelmét nyeri az esetleges szenvedés, mintha megsétáltatnánk őt, a feloldozás reményében. Mária lábainál a borvíz nemcsak oltja, hanem gerjeszti is a szomjat, hogy oda minél többször visszatérjünk. Nem tudom a titkot, ami a csíksomlyói pünkösd szombatot áthatja. Nem tudom, csak átéltem. A gondolatok nélküli térben. A jelen egyszerűen vándorló, és megpihenő szent idejében. Valahol az ötödik és a hatodik stációnál, ahol a kövek már szembegurultak a meztelen talpam alatt.