Trendkívüli vélemény a bátorságról

Amikor filozófia szakra jelentkeztem, körbejárt egy történet, miszerint egyszer  felvételi téma volt a bátorság. Mi a bátorság, kérdezték és valaki csak ennyit írt a kérdés alá: Ez. Se többet, se kevesebbet, csak ennyit: Ez. Imádtam ezt a történetet, főleg hogy a fáma szerint elsőnek vették fel az egyetemre. A világom akkor még jól körülírható hely volt, aminek biztonsága még ilyen kis apró hőstettekből állt össze. Értéke volt annak, ha valakinek volt ereje nem magyarázni. Csak megmutatni. Ezzel együtt borzasztó nagyot kockáztatni. Kitenni magát valaminek, aminek hosszútávú rizikója van. Vagy bejön, vagy te jó ég, nem. A történet régi, talán nem is igaz, hiszen egy filozófus aspiráns elméleti embernek tűnik, nem feltétlenül gyakorlatinak. Inkább kifejti, mint megcselekszi. Bocs Szókrátesz. 

Ennek árnyékában, én csak helyben futottam a szánalmas magolással. Elvont fogalom volt minden a filozófiában. Nem sejtettem, hogy az élet maszatos kezét is megláthatom rajta, és majd pont az lesz a lényeg benne. Akkoriban siralmasan tepertem, hogy megvessem a lábam valami elvont egyetemi zugban, ahol békén hagy az élet, vagy legalább választ ad arra, hogy miért nem hagy békén. Nem sok saját gondolatnak mertem teret engedni. Idézetekből éltem, de azoknak is csak a körvonalaiból. Lehet nem is volt saját gondolat, lehet nem is tudtam, hogy lehet. A hormonokból készült érzelmek felzabálták a gondolataimat. Legalábbis felkavarták. Szerettem volna bölcs lenni, de egyből. Hirtelen feltörni, mint a gejzír, teljes testi és lelki pompámban, hogy ettől minden kétség megpukkanjon. Csattanni, mint az ostor vége, hogy örökre megbánják, akik nem hittek bennem. Tiszteljék merész egyéniségem. A bátorság itt még hőbörgések formájában csillant fel, amiket gyáván keresztbe vert az éhség vagy valami egyéb piti vágyakozás. Úgy szerettem volna ébredni, hogy már megcselekedtem azt, aminek dicsőségéből mostmár eléldegélhetek. Szerencsére ennél nagyobb kihívás a valóság.

Más egy elgondolásról beszélni és más megcselekedni. Nem is más, hanem egyszerűen nem is lehet elmondani a különbséget, és pont nem is kell. Hamar kiderült a számomra, hogy nekem inkább a duma langymelege a személyre szabott. Szavakkal cselekszem. Betűkből formázok biztatást.  Főleg magamnak, számonkérhetetlen formában. Kimagyarázhatóan. A dolog bátor kiállásnak látszon, de ne üssem meg magam általa. Sok energia ám ezt a látszatot fenntartani, ki is voltam merülve ebben a nagy bátorkodásban rendesen. Lázadónak tűntem, de  közben erősen szorítottam a nagy semmit.  Kisminkeltem a gyávaságaimat, és izgalmas történetekké gyúrtam össze őket a valóság peremén. Most olyan mintha nem is a bátorságról értekeznék, hanem a gyávaságot rehabilitálnám, hoznám egészen barátságos emberközelben, de muszáj ide hátralépnem, hogy megragadhassam a lényegét.  Azért is, mert a bátorság ritkán egyszemélyes. Általában sokakat érintő cselekmény.

Amikor a gyerekkoromban a bátor elhagyta fékezett habzású életterét és  disszidált, az itt maradt hozzátartozóin csattant a merészsége. Amikor beszólt a rendszernek, és lecsukták, a családja beszorult egy még szűkebb keretrenszerben, mint ami a többieket fojtogatta.  A bátor kulák gyerekei nem járhattak gimnáziumba. Gyermekein keresztül megzsarolták a gondolkodót. Átírták neki a bátorságot az ellenkezőjébe. Jobb ha ül a seggén, jobb ha nem húzza ki a gyufát, jobb ha nem pattog. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Egy helyett nem kell kettőt ugrani. Addig jár a korsó a kútra, amig el nem törik. Akkor is ha a saját életénél bátrabb, megkarcolhatja a másokét. A bátorság ekkor maga volt a szemek villanása, a szamizdat félmosoly. Egy dalfoszlány, egy elejtett papírgalacsin. Mégis a  helyzetek esztelensége néha megbátorította a gyávát is, és csak hogy kiegyenlítsen, kivéreztette a bátrat. Szétzüllesztett családok, bevérezett barátságok maradtak az egyenes gerinc mögött. Így, aki kiszólt a rendszerből, annak lelkiismeretén nem csak a saját  hanem mások lelkiismerete is oda lett teregetve száradni. 

Sok ilyen történetet hordozott a  gyerekkorom, ezért a  bátorságot az én fejemben mások cselekedték. Leginkább férfiak. A nők bátorsága csak csatolt fájlként jutott el hozzám, amiben a fővonalon férfiak rázták a béklyót. A  nők csak megámulták őket és a legjobbak feleségül mehettek hozzájuk. A nők bátorsága számomra az volt, hogy mertek ehhez csatlakozni. Oda mellékelni az életüket. Az, hogy nőként nem nekem kell vinni a terhet, hanem csak besegítek, elég volt nekem. A gondolat kifejezésének a szabadságán, a megcselekedés lehetőségén túl, nem kívántam a bátorság kötelezettségét. Természetesnek tartottam hogy az a férfié.  Anyám szerencséjének tartottam apámat, aki óvatosan volt bátor. Figyelt lépett, figyelt hátralépett. A világ ekkor dörzsölt gyávákra, eltűnt bátrakra és okos semlegesekre oszlott. Úgy állt nekem akkor még ez a képlet, hogy voltak akik bután csinálták a bátorságot, voltak akik okosan.  Körültekintően, hogy legalább másoknak nem fájjon. Egyébbként a hétköznapok történései  mindig megszűrték a bátorságot, és vigyázni kellett, hogy ne erjesszék megalkuvássá, de ne forralják robbanófejjé sem. Feltűnt, hogy mindenkiben másképpen buzognak az elvek, és  mindenki más más felmentést ad a saját megalkuvásaira. Sokak szókimondása nem kóborolt olyan eszmék között, amit nem értett, olyan cselekvések között, amihez nem volt belső ereje. Volt aki átgondoltan szárnyalt, nem mint a vadlegyek. Volt aki kihagyta a lehetőséget a vakmerőségre, azért, hogy a háttérből összerakhassa a következő lépést. Mint az apám. Körülötte számomra a biztonság rezdült. Nagyon finom egyensúlyokat kellett összedolgoznia önmagában. Egészen közelről megfigyelhettem a küzdelmeit. Sok összetevőt kellett figyelembe vennie, hogy felépíthesse nekem a világot védelmi bástyákkal, de nem kiskapukkal. Mostanra azt gondolom, hogy ez az alkumentes hátralépés a legnehezebb. Csendben, de mégis biztatóan képviselni azt, amiben meggyőződtél. Oldalra lépni mint az aikidóban. Kitérni, elhajolni úgy, hogy a gerinced megmarad. Nem nyüzsögni a cselekvésben, de nem maradni mégsem távol. Felismerni a  nem cselekvés, és a cselekvés napjait. A bátorságot ebbe a felismerésbe rakni. 

Szerettem volna bátor lenni, ezért kihelyeztem  példaképekbe a bátorságot. Az én bátraim mindig minden helyzetben mindent kimondtak, mai szóval olyan elképesztően önazonosak voltak, hogy ragyogott a ruhájuk és csillogott a kedvük. Igazából pisilni se jártak, hogy nehogy elvesztegessék bátor perceiket hülyeségekre. Miközben a világ szenved és a nyomorult gyávák átlag felnőttek képében lapulnak, ők lendületben vannak, mint a hinta. Állandó sürgös elintéznivalóval terheltek, nem érnek rá a hétköznapokon fanyalogni. Ja és csak a gyáváknak vannak munkahelyeik, meg kölykeik, meg átlag életkoruk, átlag ötletekkel. A bátrak kalandok által tenyésztik tovább az emberiséget és nyilván mindenki ott kujtorog körülöttük, hogy legalább ruhájuk megérintésével részesüljön az erejükből. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. 

Lassan, sok esemény által bontakozott ki a bátorság képlet a számomra. Rájöttem, hogy a bátorság sok erőforrás megmozgatása arra, amiben hiszel. Semmi másra, csak arra amivel meggyőződéses viszonyban állsz.  Cselekvés még akkor is ha csak a szavak terepét használhatja, cselekvés még akkor is ha pont, hogy nem cselekszik meg valamit. A bátorságról mindenki tud magában. Pontosan érzi, hogy a belső mérce szerint ezzel viszonyba tud-e lépni önmagában, vagy ettől messzire sodródott.Tudja a zsigereiben, vagy inkább érzi, mert egész testében születik meg nem csak a végtagjaiban, amivel megcselekszi. A bátorság hordó, amiben Diogeneszként élünk, máglya ahová vádlottként lépünk, kard és toll és puszta kéz. Szóval bármi, ami akkor és ott kell. A bátorság maga a teljes jelenlét. Beleadni magad a pillanat bármilyen jellegű kihívásában teljes szívvel. De leginkább maga az eszköztelen szívkitárás. Az őszinteség csendes búvopataka, ahol megpróbáljuk megfogalmazni másoknak és magunknak a legbensőbb megéléseinket. Ahol legyőzzük a szégyenünket. Ahol próbálkozunk és ha az elbukás után nem állunk fel azt nem rejtegetjük még magunk elől sem. A bátorság hozzáállás, ahhoz ami van. Néha az elindulás, de néha a leállás. A bátorság az egyetlen projekt, amihez minden erőforrásunkra egy nagy levegővételként szükségünk van. 

Mostanra már nekem is sokféleképpen meg kellett mozgatnom magamban ezt a bátorságképletet. Az élet gondoskodott arról, hogy gyakorlatozzak. Sokszor gondolkodás vagy tét nélkül kellett oda adnom magam a pillanatnak. Zsigeri bátorságot kért tőlem az életútam. Arra eröltetett vagy lökött, hogy tornáztassam a bátortalanságaimat. Izmot formáljak.  Ne magyarázzam és ne szenvedjem, csak alkalmazkodjak felemelt fejjel, ahhoz ami van. Ne omoljak megszemlélve az erőtlenségeimet, hanem hozzam ki a helyzetből a legjobbat. Meglássam a bátorságot ott is, ahol nem is látszik, és meg is cselekedjem. Megérezzem, hogy ezzel minden ember küszködik. Mindennap újraprogramozó erőként ér utól és hal el bennünk. Erőként, ami mindenkiben egyetemesen ott van, mégis reagálásaiban teljesen személyreszabott. Átéljem, hogy mi emberek még a kis semmiségeinkben is milyen erőteljesen egyek vagyunk. Kortársak a megúszásban és a bátorságpróbákban. Még akkor is, ha más történelmi korok átutazói vagyunk. Azt figyeltem meg, hogy a történelem minden vesztesége és nyeresége a bátorságon múlik. Emberi sorsok gyülekeznek abban, ahogy meg merűnk tenni dolgokat. A létezés minden síkján ebből az erőből szaggatjuk ki a történelmet. Minden kor, kaszt és nép ebből gyúrja a mesehőseit, ebből készíti a hiedelmeit és ehhez méri erkölcsi részvételét a dolgok nagyvilági előadásában.  Azt érzékelem, hogy a vallások is, alapjáraton ezt az erőt ébresztgetik a rítusaikkal, ezt fűzik össze felsőbb hatalmakkal. Talán ez az erő képezi le a testbe magát a szellemet is.

Az viszont biztos, hogy aki bajban van ezen az erőn keresztül próbál kapcsolódni, ezt akarja megerősíteni. Ha elbukik ezzel zuhan a mélyben, és ennek darabkáiból építi újabb álom és valóság határait. A bátorságon keresztül áramlik minden munka, amit eddig a világban elvégeztek, és az ő hiányából fakad minden eltékozolt mulasztás. Nemcsak az emberiség nagy alkotásai és fejlődési íve mérhető le benne, hanem a személy minden boldogsága és megküzdése is. Merthogy a boldogságunk  úgy tűnik szorosan kapcsolódik a bátorsághoz. A megküzdés, a tapasztalat szerzés  bátorságához. Aki mer az nyer, és ha nem is azt amire akarata irányította, de tapasztalatot mindenképp. A bátorság a bölcsesség egyik lábfeje, nélküle nem indul semmi, ami a fejlődés motorját forgatja. Semmi, ami a boldogságot fenntartja. Semmi, ami a szenvedés kerekéből kipörget. 

Trendkívüli vélemény az énerő kapuiról

Az élet néha közhelyek és metaforák által fedi fel magát nekünk. Egyszerre szép és szenvedés. Út és kapu. Sodródás és kapaszkodás. Erő és küzdelem. Sokféle értelmezés nyüzsög készségesen, hogy mindenféle vallásos élményhez, hitrendszerhez, filozófiákhoz odadörgölőzve az elme számára, magyarázatot kínáljon. Aztán meg visszavonul ebből a sokféle értelmezésből, hogy magában a folyamatban elrejtekezve átélhetővé tegye a létezés csodáját. Egyszere tárulkozik ki teljes pompájában és lappang titkokkal övezve. Táptalajt adva mindenféle eszmefuttatásnak dobja tovább a labdát, amikor úgy tűnik megragadtad. Mégis ha figyelünk mutatja törvényeit, jelzi létezésünk buktatóit. Egyetemesen, vagyis mindenkire érvényesen mozgat bennünket a születéstől a halálig egy fejlődési ívben. Azt a nyolc életfeladatként azonosított életszakaszt, amit a fejlődés lélektan kikalkulált ezen az útvonalon, énerő kapuk őríznek, én legalábbis így hívom most őket. Boldogságkapuk vagy démoni erők átjárói. Út segítők vagy útvesztők. Olyan erőképzők, amelyek bizonyos  életkorhoz köthetőek. Mint ahogy más a reggel fénye, mint a délutáné, más a pelusos rész adatlapja,  mint a kamaszkoré. Más a születést követő tanulási folyamat, mint a felnőtkort lezáróé. Más de a maga erejét mindegyiknek meg kell szereznie. Nagy titok, hogy teljesen másként, mint az előző szakaszban. Új erőként és nem másolatként kell beemelnie pszichéjében a következő szakasz eredményeit. 

Mivel ezek a kapuk, már nem a rítusok által szigorúan ellenőrzött átjárók, sokféle rakoncátlankodás teszi átláthatatlanná ezeknek az energiáknak a beszerveződését az életünkben. Inkább folyamatoknak tűnnek kis apró jelzőtáblákkal, mint nagy horderejű kapuval jelölt szakaszoknak.

Mégis, úgy van összerakva a belső világunk, hogy ezek a folyamatok ideiglenesen átjárokká állnak össze. Kapukká ékelődnek, néha egészen kivehető formában, mint régi korok  elcsökevényesedett rítus maradványai. Máskor köddel burkolózva, belső bizonytalanságok káoszát gerjesztik. Krízísek, amelyek jó esetben katarzisokká terebélyesednek.  Olyan katarzísokká, amit a kapun való átlépés feladatként tűz ki és a megoldással kézbesít. Ezt az erőt elvenni csak úgy, nem lehet. Pult alól beszerezni, megelőlegezetten megkaparíntani belső természetéből fakadóan nevetséges is lenne. A megkűzdés maga az ajándék. Nem lehet megsporólni, kibekkelni, lerövidíteni és felgyorsítani is csak a maga árfolyamán, a maga következményeivel. Mert nem pusztán erőt termelnek az életbemaradáshoz, hanem beszemélyesített erővé csatornáznak minden külső energiát. Énerőként nyújtják át nekünk a világban megtapasztalhatót.  Sajáttá zabolázzák a teremtés erőit. A végtelen erővászonból kiszabjuk a magunk ruháját. Másként nem hordható a világ, nem elviselhető. 

Mindezt nem egyszerre, hanem egyfajta megkerülhetetlen fokozatossággal. Kapukon keresztül zsilipelve. Ahogy a rohanó hegyi csermely, kontinenseket összekötő, hajozható óceánná sok folyón keresztül erősödik. Ahogy a tűz is akkor bátorodik, ha a munícióját megkapta, és nem éghet ha kifogy az üzemanyaga, vagy ha bárhol lefojtják, befullasztják. Ahogy a szél nem szaladhat előre, meg kell várnia a megfelelő impulzust.  Tornyosulat de csak a maga körén belül. Idegrendszerűnk finom csápjai állandó készenlétben jelzik, mi az ami már befogadható, és mi az aminek ki kell várni az idejét.

Tehát, az énerőkapuk a világ erejét a testünkön  és az érzelmeimeinken keresztül szerzik meg nekünk, mint sajátot. Az ütközés válságából csiholják ki a gyémántot. Egyik ősöm sem tudja helyettem megküzdve, esetleg szavakkal átadni nekem. Nem tudja, és ha ő maga valóban jól lépte át a kapukat, nem is akarja. A kíhívások megoldása révén nyert erők, életszakaszainkhoz tapadnak, de erejűket egész életünkben kifejtik. A megszületésünk utáni első énerő kapunál például, alapvető ellentétpárként küzdjük meg magunkban a bizalom és a bizalmatlanság párbaját. Erőként a reménynek kell megszületnie ahhoz, hogy egyáltalán életbe tudjunk maradni. Vagyis olyan helynek kell megélnünk a környezetünket, amit nem rongált meg az elhagyatottság.  Vagy csak kicsit, elbírhatóan. Az elég jó helyen vagyok élménye túllendít az apró döbbeneteken, amivel már magában a világba érkezésünk is jár. Akinek a remény a lehető legtöbb formában betöltődhetett, megnyerte a jack potot. 

Ha tökéletesen huzalozódik az idegrendszer, akkor fontos áramkörök indulnak be. Ha a hiányok pótlásai nem tartanak állandó készenlétben, megmarad az energia, amiből az élet más területén építkezhetünk. A világ nem veszélyes, a segítség ha késik is de jön. Az énhatáraink például azzal rögzülnek ahogy megéríntenek, és az érzékszerveim lejelzik a másikat. Itt rakjuk le annak a tapasztalatnak az alapjait, hogy  mi várható attól, ami már nem mi vagyunk. Itt dől el, hogy távfelügyelettel vagy vasmarokkal tartjuk távol a külvilági impulzusokat. Talán senki sincsen, aki  tökéletes energia töltéssel tud átjönni a születés és a bizalom kapuján. Olyan szenzítív ez a korai időszak, hogy  az egyensúlynak is másodpercenként kell újjászülnie önmagát bennünk. Ha a sötét napszemüveget, óvon felrakja ránk a tapasztalat, a világ sötét hely lesz, ahová be kell raknunk majd a függőségek sokféle lámpáit. Felül lehet írni ezt a programot? Nem tudom, de a babák belehalnak ha nem ölelik meg őket. Aki csak kis fénynyalábot kap, annak későbbi életében éberséget vagyis életenergiát igényel a világhoz való bármilyen kapcsolódás.

Két éves korunk környékén érkezünk meg a második énerőkapuhoz, ahol az akarat acélosodik. Próbák elé állítjuk a környezetünket és ezáltal az énerőnket is, hogy mivel tudunk hatni másokra. A legelső cél után, hogy oda tudjuk-e hívni az anyánkat, itt olyan küzdelmekkel csinálunk helyet magunknak a világban, amire most a legjobb szónak az akarat tűnik. Két dolgon keresztül tud az akarat csiszolódni. Az egyik az önkontroll, vagyis meg kell tanulnunk elhalasztani a vágyainkat. Legalábbis átalakítani őket. A másik a megfelelési vágyunk. Érdekesség, hogy önkontrollt  akkor tudunk a legjobban gyakorolni, ha meg akarunk felelni másoknak, és akkor felelünk meg a legjobban másoknak, ha gyakoroljuk az önkontrollt.  Mindkét törekvésben nagyon sok a buktató, de nagyon sok jutalom is van. A személyiségünk ezen bukdácsolva fedi fel magát, azokkal a mértékekekkel, ahogy a megfelelést vagy az érdekérvényesítést választja. Azzal, ahogy tud uralkodni egy vágya felett vagy sem. Itt dől el, hogy később ez a szenvedése lesz vagy a hajtóereje. 

 

Ez a kapu már nagyon gyorsan elvezet a harmadikhoz, ahol a tervezés és a megvalósítás énerejét kezdi el megszerezni tapasztalatként a kis ember. A szándékok kavalkádja ekkorra már más csatornákat keres a maga számára, hogy mederbe terelődve eredményt és annak jutalmaként elismerést szerezzen magának. Itt tanulunk a leglátványosabban. A világ ollóként nyílik, ha jó kézbe kerül, ha jól nyesegetnek. A sérüléseink ennél a kapunál  széles skálán mozognak, de ahonnan elmozdíthatóak különböző utólagos módszerekkel is, mert az elme már erőteljesen jelen van. Sok mindent beraktároz, amit később felül tud írni, át tud számlázni másnak. Vagy nem. 

A negyedikként meghatározott kapu énerő jutalma a kompetencia érzése. Képes vagyok, meg tudom csinálni, el tudom érni, meg tudom lépni. Ez a büszkeség kapu. A köldökcsakra ereje. Itt az intellektus próbája zajlik és a fizikai képességek tesztje.  Az egészségre törekvő énrészünk ösztönösen önmaga is próba elé állítja a meglévőnek érzett képességeit. A megmérettetések edzésben tartanak, a visszajelzésként izmot mutatnak az elme szintjén is. A társadalom önmagunk jogán  is efogad  Itt nagyon látványosan érvényessé válik az  a mondás, hogy ha valakinek a próblémáját megoldód helyette, akkor elveszed a lehetőségét attól, hogy erőhöz jusson. Minden  picike részben, amit helyetted jártak végig, meghalványultál. Hitelességedből veszítettél. Még akkor is, ha másoknak nem tűnik fel, de te tudod, a lelked kiörjöngi, jobb esetben kikönyörgi, hogy fuss neki akkor újra egy másik helyen, egy rejtettebb módon. A teljesítménnyed örökölt része folyamatos igazolásokat kér, belehajt olyan magamutogatásba, aminek időben el kell halnia saját fedezet nélkül. Itt már nem elég ha apád anyád nagyon jó, a világ téged kér magának, és bár felfekszik a megtámogatott csillogásnak, kihúzza alólad a talajt az első adandó alkalommal. 

Mivel ezek a szakaszok nem egymástól elválaszthatóak, csak egymástól értő szemmel beazonosíthatóak, elmondható, hogy ez akkor  merül le, ha elkezdődik egy látványos identitás válság, a pubertás időszaka.

A számomra is nagyon nehezen megélt kamaszkor.  Amikor fel kell lázadnunk valami evidencia ellen. Az ellen, ami már megvan. Ha megkérdeznék: mi ellen lázadsz?  őszinte válaszként  csak kérdést tehetsz fel: mid van? Bármi és annak ellenkezője ellen. Jól vagy kevésbé jól, szét kell szednünk valami eddig összerakott személyiséget és darabokra kell hullanunk, hogy újra értelmezhetődjünk mostmár nemcsak önmagunk, hanem a világ számára is. Itt minden visszajelzés felerősítve jut el hozzánk, minden  önismeretet fokozó heyzetre erőteljesebben rezonálunk. Minden rólunk közölt információnak nagyobb az értéke, attól kezdve, hogy milyen zenét hallgatunk, odáig, hogy milyen felírat van a polónkon. Mindenben önmagunk meghatározottságát formáljuk a barátoktól a kitűzőkig. Nincs esetlegessége annak a hanyagságnak sem, amit látszólag mi teremtünk a trehányul magunkra akasztott táska és a rendetlen szoba formájában. Minden üvölt valamit a maga esetlenségében. Nemcsak a magamutogatás, hanem még az elbújás is  kimondatlanságok tömkelegét öklendezi. Lecsapolná a világot önmaga számára, de még nem tud visszatölteni. Próbálkozásai minden kivülmaradással, kritikával, verssel és kézműveskedéssel azt jelzi, hogy eljött az ideje annak, hogy a világ általa több legyen, de legalábbis más. A szabadság, amit ilyenkor elemi erővel követelni kezdünk egészen elképesztő módon klikkek börtönében talál a legjobban önmagára. Úgy mártozik meg a bandázás ki sem mondott követelményeiben,  mint a kéz a szentelvízbe, amikor templomába belép. Felveszi magára a rendje ruháját és cipeli szimbolúmait. Amiért később kineveti majd magát, vagy elnézően megmosolyogja, az lesz a szentírása. Idézetek és jelszavak kötik össze rendtársaival, kortársaival. Azzal jut önismerethez, hogy önmagát teljesen odaadja valaminek, ami nem ő. Elméletileg agyrém, zsákutca.

Mégis ez vezet a következő énerő kapu kihívásához, ami felülvizsgálja és összeköti őt a többi emberrel. Méghozzá a lehető legszorosabb, legmélyebb szinten, az intimitásban. Itt az első kapunál megszerzett bizalom, vagy annak elvesztése mintegy refrénként tér vissza. Itt kiderül, hogy a bizalom helyesen rögzült, vagy akadályozva. Támogat vagy botlaszt, hogy a kötődéseidet minél változatosabb formában megalapozd? Jutalomként a szeretetet  a lehető legtágabb körben megtapasztalhatod, beszerezheted. Bespájzolhatunk örömteli élményekből. 

Másoldalról a szeretet megszerzése, sokféle szerepkörbe gyúr be bennünket, és sok olyan egyoldalú, vagy felemás kapcsolatba hajszol, ami szenvedésünkké válik. De ezt feloldva újabb énerőhöz juthatunk. Itt a tánc már társas, akkor is ha egyedül táncoljuk. A gyerekeink megszületése, a szerelmeink megjelenése kapcsán ez az időszak, ami nagyjából a középkor válságáig tart a legtermékenyebb a szó minden értelmében. A felnőttkor nagy kalandjai, és nagy válságai, erre a több mint húszévre kitágult időszakra tehetőek. Az ember az élet sava borsát itt kapja, és itt is hinti szét maga körül. Az élet gondjai itt várnak a legsürgetőbben megoldásra, itt kell szét szakadnia több szerepszemélyiségre. Néha csak vendégszereplő, vagy csak meghívott előadó a saját életében, miközben szinte kívülről szemléli a saját ámokfutását. Itt már le van fektetve minden, amire szüksége van. Itt már csak foltozgat és kapar, esetleg díszleteket cserél és részesedik. Ha az életet, mint utazási metaforát értelmezzük, akkor ez a célállomáshoz vezető utolsó szakasz és maga a cél is egyben. A magvetések utáni aratás, a betakarítás nehéz munkájával együtt, hogy legyen miből élni az öregség hosszú sötét estéin. Legyen mit felbontogatni emlékként, legyen mit kicsomagolni, legyen miből a melegséget megtartani. Itt még nagyon fontos a korszellem, de ebben az időszakban erősödnek meg a lehasadt énrészek követeléseiként az új útak, új kérdésfelvetések. A művek nagy részei mintegy lepárlásként itt nyüzsgik össze magukban a mondanivalót.  Az élet értelme már a gyakorló pályán keresi önmagára a választ, már nevetséges lesz minden felelős külső keresése ha mi magunk nem végezzük el a munka ránk eső részét. Amit nem kaphattunk meg, azt a következő generáció által reméljük megszerezni. A magokat már nem magunkba vetjük, hanem másokban. Ha lemaradtunk a továbbszaporodás nagy versenyében, akkor más dolgokből csikarjuk ki a magvetéshez szükséges alapanyagot. Az énerőt itt az elszigeteltség, az esetleges társadalmi, vagy szociális számkivetettség hervasztja és az intimitás virágoztatja fel. A szoros testi vagy lelki közösségek átélése már nemcsak a személyiség forrásának municiója, hanem maga az élet értelme, célja és végeredménye. 

Ez az intimitás nemcsak más emberekkel kapcsolatos, hanem a következő szakasz előkészítője is, ahol a hit, az élet egységének a megtartása adja az alaptónust. Ezt a stagnálás idejének mondják, de aki benne van, nagyon jól érzékelheti, hogy a másodvirágzás, az új célok keresése, a hitrendszerek felülvizsgálata legalább akkora szerepet kap, mint a megnyugvást adó, a betakarított javak élvezetét segítő eszközök, életesemények stabilizálása. Úgy tűnik mintha nem akarnánk már ebben az utolsóelőtti  szakaszában megváltani a világot, mégis feltörekvő igyekezetként, kamaszosnak tűnő erőfeszítésekkel munkát, párkapcsolatot, hobbit és hiteket is leváltunk a létezésünk e megnyugvással kecsegtető időszakában.  

Az utolsó szakasz, a nyolcvanas éveink elején kezdődik, amikor is szembe kell néznünk egyre elcseppegett életerőnk által, az élet végességével, életerőnk elfolyásának megállíthatatlan voltával. Míg életünk korábbi szakaszában ez a kérdés elodázható, itt már beérik egy elkerülhetetlen szembenézés, akkor is ha betegségek nem szántják életünk már elvirágzó talaját. Mégis ennek a kapunak az ajándéka a legbecsesebb, mert az elfogadás a bölcsességgel karöltve a boldogság titkos kamráiba vezet el. Ahol eddig egyszerűen csak azért nem járhattunk, mert mindig akartunk valamit. Mert a vágyakozásunk becsempészte a szenvedés lappangó csíráit. 

A szakaszok kifutatják ugyan az előző szakasz energiáit, de felborzolják a már régen lezárult, esetleg betokosodott szakaszokat. Sok ember válik nemcsak kamasszá hanem kisgyereki kiszolgáltatottsággal olyan öreg emberré, aki igényli nemcsak a gondoskodást vagy, hogy maga gondoskodjon, hanem újratanulja  esetleg újrafelveti élete nagy kérdéseit. Újúlt erővel tér vissza nemcsak emlékei helyszínére, hanem elfeledett kihívásokhoz is.  

Régen ezeknek az énerő kapuknak a környékén beavatások örködtek. Küszöbörként arra kényszerítették a pszichét, hogy önmaga fölé emelkedjék. Ha nem a belső hívásra, akkor valamiféle külső nyomásra. Mivel az énerőben önmagaddal kapcsolódsz, az tart meg téged, ami neked a legjobb. A problémák, amikkel a kapuknál ütközünk jelzik azt a tudatlanná vált árnyékrészt is, amit gyógyítanunk kell magunkban. Az útat, amire rá kell lépnünk, a részt amihez hozzá kell érnünk, hogy erejét a javunkra használhassunk, mielőtt traumaként felzabálna. Örök keresésünk, hogy ezeket a tudat alatti erőket a világunk javára fordítsuk, az a kaland, amiért minden reggel felkelek, amiért az úton elindulok. Amiért a következő kapun is ha eljön az ideje, örömmel átkelek.