Gondolom, azok után, hogy nem akarok hazautazni karácsonyra, nehéz elhinnetek, hogy nagyon hiányoztok. Egy gazembernek érzem magam, ha belegondolok, hogy az idén először tényleg nem tart vissza semmi, és mégsem. Mégsem veszem a fáradtságot. Igazából nem is a fáradtság. Nem is a hosszú út. Az okok azt hiszem mélyebben keresendők, a lelkemnek azon a mélyén, ahol a félelmeim vannak. Félelem attól a régi énemtől, aki végig veszekedte a kamasz és fiatal felnőttkora karácsonyait. Félelem attól a közelségtől veletek, ami ezt kiváltja. Aminek ti nem okozói vagytok, de katalizátorai. Félelmem attól, hogy nem vagyok normális, hiszen csak a gazemberek nem mennek haza karácsonyra a szüleikhez. Főleg ha módjuk van rá, mégha rohanva is. Főleg, ha a szülők ilyen aranyosak, és repesve várják őket, mint ahogyan ezt ti teszitek. Szívetek minden szeretetével, nekem drukkolva. Magatokat zárójelbe rakva, nappal és éjszaka is a jólétemen gondolkodva. Értem aggódva. Jaj. Jaj, hogy húsomba vág ez az aggodalom, ez a szeretet, ez a vigyázás és az a sok jó történet, amit veletek együtt élek. Gazemberségem itt hág még magasabb csúcsokra, itt világlik ki igazán, és borul virágjába a hálátlansággal karöltve. De mi is most ez a karácsonyi találkozásunk? Csak egy a sok lehetőség közül a szeretetben való megéríntődésre. A lelki és fizikai egymásra hangolódó töltekezésre. Csak egy. Még ha mégoly kitüntetett időszak is ez a Nap útjának mélypontján, a kinti sötétségben.
Nem kell nektek felemlegetni, sem külön lediktálni, hogy karácsony lehet minden perc, amit a szeretetben töltünk. Tudjátok ti ezt. Innen ez a nagy közös zavarodottság is ilyenkor. Tudjátok, hogy így van, csak hát a" Mindenkimás" ezt ekkor így ünnepli. Nehéz bekorlátozódni ebben az időszakban a kötelező ünneplésre. Nehéz, mert az ember már belelát az életbe. Be mer nézni a fátylak mögé, ahol a szeretetnek apró gesztusai tartják a lélek templomait oszlopként, és nem a nagy egymásra halmozott csomagok. Érzi, hogy a hiányra fókuszáltság mennyi bánatot okoz. Érzi, hogy hálásnak kellene lennie azért, ami van. Pont úgy ahogy van. Pont úgy és nem a vágyak ködképén át, a "de jó lenné"-ben mások biodíszleteként. Elfogadva azt, ahogyan a másik hozzád tartozni akar. Nem erőltetve, odaszorítva mindahhoz, amit gondol az együttlétről. A másikat nem letarolva, hanem a háttérből megáldva az útján, bármi is legyen az. Bármi is legyen az.
" Gyere, te vagy az ajándék nekünk" hívogattok szívszórítóan. De nem vagyok. Egy időzített bomba van a csomagolásom alatt. Valós és vélt összetörtségeim között szégyenkezem ezen, miközben fájom a szomorú elhagyatottságotokat. Értem is, hiszen ti a "Mindenkimás" viszonyítási pontjában éltek és ott magatokra vagytok hagyva. A "Mindenkimás" számára, egy család összetartó ereje a nagy gesztusok árnyékából látszik meg. Kár. Kár, hogy a "Mindenkimás" bármikor meggyötörhet. Talán ilyenkor a legjobban. Reménykedem, hogy a sok összehangoló figyelemből, amit apránként összeraktunk, védelem van a számotokra a "Mindenkimás" ellen. Tény, hogy sokak szemében a gyerekek szeretete csak azzal világodhat meg, hogy ha ilyenkor meglátogat. Ha megy, akkor egyértelmű bizonyíték, hogy meg vagytok becsülve és meg vagytok szeretve, ha nem akkor diszkréten elhallgatnak, hiszen ez az ellenkezőjére a bizonyíték. Főleg, ha még lehetősége is van. Fájdalmas ennek megfelelni és nem meg felelni is. Nagy kényszer, mert lapulni kell benne. Ugyanis, ha nem most akarunk szeretetet ünnepelni, akkor az fájni fog. Ilyenkor a "Mindenki máséknál" nagy a koccintás, és minél hangosabban koccan, annál jobban érződik nálunk a csend. A karácsonyozásban meglapulnak a félelmeim, de tudom, hogy a tieitek is, hogy vajon jól neveltetek-e. Számtalan kérdés között, amit az életnek feltesztek, ott van az is, hogy vajon hol rontottátok el. Fájdalom, hogy elrontottnak látszom, de ha mégis így lenne, megnyugtatlak, nem a ti hibátokból. Legyen ez a levél is bizonyíték, hogy megtettétek a tőletek telhetőt.
A szeretetet én is ünneplem, de a külsőségeit még a kötelező családlátogatás szintjén is megkérdőjelezem. Megkérdőjelezem, hogy mélyebbé tehessem, vagy elvessem ha csak karácsonyi dísz. Karácsony idején a látogatásoknak nagy a súlya, de kevés a belső erőtere. Erősen ragaszkodunk a karácsonyra lefoglalt szeretetadagunkhoz, néha észre sem véve, hogy sokaknak a karácsony az évkör legnehezebb időszaka. Vagy azért, mert megroskadnak az elvárások terheitől, vagy mert egyedül szorongatják a csillagszórót, mielőtt a fejükre húznák a paplant. Tudom, hogy nehéz ilyenkor. Közös dobverés lett a karácsonyból. Hipnotizáltság, amit tovább gyűrűzve mi magunk is keltünk. Ez a nagy hazagyurakodás, sokszor csak pótszer. Pótszer hogy jó gyereknek tűnjünk, és ami kimaradt egész évben azt bepótoljuk. Pótoljuk, hogy a szüleink érzéseivel, fájdalmaival csak a felületes csitítás szintjén törődtünk. A magunk köreit futjuk egyébként a rutin kerekein.
Úgy érzékeltem, hogy mi nem futjuk ezeket a köröket. Pont a távolság miatt jobban odafigyeltünk minden apróságra, amivel a másik megéríntődött. Őszinteségre ítéltettünk egymás iránt. Ezért is méltatlan most magyarázkodnom. Mégis. Mégis, hogy magamnak is megfogalmazzam: Minden nap van lehetőség a szeretetben való megéríntődésre. Akkor is ha telefonon, skypeon beszélünk. Lehetőség mindez, hogy átöleljelek benneteket nagy magányotokban, amit a messzire költözésem okoz. Igen messzire költöztem és elég korán ahhoz, hogy ne az az ember maradjak, aki voltam. Elég zsengén ahhoz, hogy más impulzusok itassanak át, mint amire otthon lett volna alkalmam. De ha maradtam volna, akkor lélekben folyton máshol kutakodnék. Ti ezt éreztétek, ezért hagytátok, engedtétek és még támogattátok is ezeket a kilométereket. Sejtettétek, tapasztaltátok, megéreztétek, hogy a közelség megmérgezz, de jobb esetben befullaszt, míg a messzeség meg tud őrizni engem. Nem nektek őriz meg ugyan, de nekünk, és főleg magamnak. Annak, akinek távolság szükségeltetik a nyugalmához, a lelkesedéséhez, a valósága feltérképezéséhez.
Tudom, hogy nektek ugyanaz vagyok, mert a szeretett gyermek kegyelemteli állapotában őriztek engem, de nagy utakat jártam. Utakat valami olyan helyeken, ahová nem kísérhettetek a legnagyobb jószándékkal sem. Ahol sorsok találkoznak és a krízist remélhetőleg katarzis követi, ha elég nagyra nyitható a fájdalom. Mégis, bár nem jöhettetek velem ezen az úton, nem láthattátok, mégis talán pont ezért voltatok ennyire erősen velem. Mert máshogy kellett vinnem benneteket. A gesztusaimban, életérzésemben, az élet alapvető igazságaiban, amit azóta sem tudtam közhelyek apró pénzeire cserélni. Megfejteni valók és vonatkoztatási pontok lettetek az idegenségben. Idegenségben, ami a valóságommá szelídült azóta. Nem tudok hazaérni még hozzátok, még fájom a régi önmagamban, azt aki feldúl mindent maga körül, mint egy kamasz. Itt már felnőttem, de veletek még mindig kamaszodom. Tudom sokat beszélünk mindezekről, és úgy tűnik kijavítottunk már mindent, mégis. Mégis folyton megfájdítalak. Mégis látom azt aki veletek lehetnék, és érzem, hogy nem vagyok. Annyira félek, hogy meghaltok mielőtt ez megtörténne. Annyira kellene hagynom ezt az egészet a fenébe és egyszerűen csak betoppanni közétek, minden régi bolondságot magamban és bennetek átölelve. Annyira ezt kellene. Mégis bocsássátok meg, hogy nem ezt teszem. Bocsássátok meg, hogy gazemberül kihagylak ebből az ölelésből, már csak azért is, mert közben szívem minden szeretetével titeket ölellek végig ezen a karácsonyi órán a valóság egy valódibb dimenziójában, ahol a lélek nemcsak a diós bejglit eszi, és csomagot bont, hanem valóban megbecsül benneteket. Tudom, hogy nehéz kitapintani, de veletek vagyok. Veletek azzal a hálával is, hogy megértetek és elfogadtok. Teret engedtek. Helyet biztosítotok így is nekem a szívetekben. Ez most az a hely, ahová utazok Karácsonykor, édes kedveseim a teremtésben.
Általad kaptam az életem, de bizonyára nem azért, hogy a tiedet folytassam. Valószínűbb, hogy a Teremtő munkáját együtt kell végezzük a világban. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Általad szabott az élet korlátokat, de bizonyára nem azért, hogy tiedet lemásoljam.
Valószínűbb, hogy a te tapasztalataid nem rámszabottak, a sajátomra kell támaszkodjak, mint ahogy te is a tiedre. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Általad ismertem meg az életet, de bizonyára nem azért, hogy ugyanúgy éljem. Valószínűbb, hogy ismereteidet tovább kell gondolnom másfajta összefüggésekben, mint ahogy te is tovább gondoltad az apádét. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Te vagy a kiindulási pontom, amihez igazodom, de a te elképzelésed nem lehet a célom. Ezt nekem a te koordinátáidon kívül kell megkeresnem.
Te vagy az alapok lerakója viszonyaimban és életérzésemben, de nem maga az építmény. A te beleegyezésed nélkül is tovább kell építkeznem, hogy az valóban a sajátom lehessen.
Te lehetsz az aki a munkát felügyelheti, ha akarja, és megköszönöm, hogy megteszed, de nem tervezheted nem végezheted, mert az nem általad hanem a Teremtő által van elrendelve.
Megértem tehetetlenséged fájdalmát.
Megértem elveszettséged ürességét.
Megértem magányod bizonytalanságát....de bíznod kell a Teremtő munkájában, amit általam végez. Engedetlenségeimmel, érthetetlenségemmel kiszolgáltatlak a tehetetlenségnek, elveszettségnek.
Én lettem a hited próbája, és most, hogy minden más próbát kiálltál, szavazz bizalmat annak a másságnak is, ami az én életemet mozgatja.
Legyen áldott a munkád abban, ahogy élem az életem.
Legyen hálám abban, ahogy szívtelenségnek álcázom az eltökéltségemet.
Legyen szereteted abban, ahogy visszaadsz önmagamnak az elvárásokból kimenekítve.
Hálás vagyok a vállvonogatással eltakart támogatásodért.
Hálás vagyok az aggodalomnak álcázott gondoskodásodért.
Hálás vagyok azért amilyen vagy és főleg, hogy vagy.
Tarthatatlan most a helyzet,
nem bírod a rondát, szennyet.
Régi magból csíra erjed.
Ne akarjál most kitörni,
két malomban is őrölni.
Nyugalmat kell örökölni.
Mindent mi nyom, most lerázol,
de a sietséggel ártól.
Lépjél hátra, maradj távol.
Újabb köröd most bezárult,
végpontra futott míg tágult.
Mit szorítottál, elájult.
Törékeny most minden levés,
körbezár az újrakezdés.
Csíra lett a befejezés.
Ami volt annak van árnya,
ami lesz az van kitalálva.
Minden gyökere a mába.
Csak kicsit lépj, sűrű csendben,
értsd, hogy most vagy átmenetben.
Mértéket hagyj minden percbe.
Késztetéseid légvárak,
összetörik bomló szárnyad.
Nem építik, bontják házad.
Nagy dolgokra ne áldozzál,
kis dolgokkal foglalkozzál.
Az elégre áhítozzál.
