Trendkivüli vélemény a visszahúzódásról

A nyugatinak becézett társadalmunk, jelenleg sok szempontból extrovertált dinamikával fut. Már nem csak az elmék nyitottak a mindenfélére ami kint van, hanem kifele nyílnak az ablakok, kihangzik a templomi ének, kiömlik a szemét, kifele rugód a budi ajtót, amikor kifutnál a világból. Kimondod, kinézed, kikéred magadnak. Kitérsz, kifejezel. Aki teljes mértékben ebbe a személyiségtípusba tartozik, annak fogalma sincsen arról, hogy egy nem kifele forduló személyiségnek milyen nehéz és megterhelő ebben a dinamikában való kötelező részvétel. Mindezt pusztán azért, hogy megértsék vagy csak elfogadják őket...hogy önmaguk lehessenek, mindenféle helyben futás nélkül. Mindenféle erőlködés nélkül. Azt mondanád, hogy nem kötelező a részvétel, nem kell taposni, nem kell vadászni az elfogadást. Ezt mondod, ha nem tudod átélni az introvertáltak azon alapvívódását miszerint bár az írány bent tart magunkban, de az alapvető emberi kényszer a kapcsolódást ugyanolyan erővel kéri másokhoz, mint az extrovertáltaknál. Csak másként, más formákat öltve, nem a fecsegésbe, nem feltűnő ruhákba öltözve. Úgy tűnik, hogy a világ a kintieknek áll, azoknak akiknek hamarabb nyílik a szája, mint a füle, sőt olyanoknak akik úgy élnek mintha nem két fülük és egy szájuk lenne, hanem pontosan fordítva. Úgy tűnik, de nem így van.  Nem így van, ugyanis a világ a maga harsonái között a hallgatóságot nagyra becsüli, márcsak azért is mert közönségre van szüksége.

A fülekre égető szükség van. A fül ugyanis figyel és a figyelem, és csakis a figyelem teszi fontossá a szájat. A sok beszédnek valahol céljához kell érnie, olyan rendszerben kell kerülnie, ahol feldolgozásra kerül. A sok szájas ember ugyan a másik szájassal szeret vitaesteket rendezni, de a fülesek értő dicséretére éhes, még akkor is ha a szájasok irígykedő pillantásai között harcolja ki a helyét a társadalomban. Vajon mit éreznének a szájasok egy olyan világban, ahol mindenki inkább befelé figyel? Ahol a harsonájuk lényük fortissimo része rögtön ellenállásba ütközik, megvető, lesajnáló, vagy egyszerűen csak közönyösséggel találkozik. Ahol felületük, ami eddig ezer ingertől simogatva állandó kirobbanásban, mutogatással átítatva csevegte a semmit, hirtelen elértéktelenedne? Ahol a világ erős belső tűzhelyőrzői lennének a példaképek, és nem a konzum ügynökei? Hogyan élnék meg azt a világot, amiben kevesebb inger venné őket körül, mikor nekik erre sokkal több szükségük lenne? Mikor hibásnak gondolnák magukat azért, akik ők valójában, mert mondjuk egyfolytában mindenkivel beszélgetni van kedvük ha kell, ha nem, de nem tehetik, mert erre a nyüzsgésre semmi igény nem volna, sőt elavult, maradi magatartás lenne, leszázalékolt viselkedés.

Milyen érzés lenne, ha nem lennének nagy társasági összejövetelek, mert nem lenne igény a felületeken való fecsegésre? Mert nem igazán lenne olyan, aki bármit is a beszéd kecsegtető sodrásában szeretne magából megmutatni.
Mi lenne ha egyszeriben a többségnek a feltöltődéshez a csend kapuiban kellene hosszan álldogálnia és a hallgatással tudna kapcsolódni a másokhoz? Mennyiben lenne ez a világ az ahová gondolatban elvisszük magunkat amikor a stresszes külvilágra a kevés énidőre panaszkodunk. Vajon valóban elvinnénk magunkat a visszahúzódás eme védelmi rendszerei mögé? Vajon mi alkotjuk a valóságunk e részét, és ha ez így van, meg tudjuk-e tisztelni magunkat a csenddel, anélkül, hogy azt visszafokozásnak élnénk meg a harsány kavalkáddal szemben....Nincs kérdőjel. A válasz a néma csend, de addig is el a kezeket a visszahúzódásainkról. 

Anyám éppen hetven

 

Van ma ez a nap, amikor anyám éppen hetven. Miközben lazítja őt az ünnepi köszöntések sora, szorítja a szívét a hiány. Egyszerre és váltakozva. Mert nélkülem van. Szorít valahol engem is, de nem csak a szívemben, hanem mindenhol, ahol mozdítható vagyok. Akármilyen kereknek is tűnik ez a szám, mégsem gördül, mert számára most nincsen odaadható ajándékom. Nincs flincflanc, a szeretlek anyu kísérőkártyával és a jaj Juditka nem kellett volna fogadókártyával. Nincs az "anyu nem tudtam neked mit venni de szeretlek" sem, amiben ott nyüzsög széttárt karokkal a jelenlétem. Van most ez a nap, és én úgy érzem mintha kiejtettem volna anyámat a kezeim közül. Sohasem tartottam egészen jól, de most tényleg figyelmetlen voltam és elejtettem. Magára hagytam. Nem tudtam adni. Semmit. Azt sem, aki vagyok. Azt sem, aki nem vagyok. Csak nézem a képernyőn őt ma és bíztatom, hogy jó az élet és helyesen élni a legtöbb ami megtehető, és ő ezt meg is teszi. Vigasztalom és nevettetem. Mutogatom neki a fermentált céklát a skypeon, és a pepcos tepsit, amit rá gondolva vettem meg. Aztán szétcsatlakozunk, mert van ez az élet, amit nem lehet folyton együtt élni. Nem lehet képernyő alagutakba beszuszakolódva ismerni a másik minden lépését. Nem lehet virtuális simogatásért mindennap kuncsorogni, akkor sem ha más nincs. Nem lehet mondani az elmondhatatlant, mert nem arra van a beszéd. Próbálkozunk, hogy élményáramlásban maradjunk, de elbukunk. Mindig helyesen akarunk szólni, és bukdácsolnak a szavak. A szétcsatlakozás után, előtt és közben is kitérünk a félelem elől, ami a másik életét roncsolná. Aggódjuk magunkban a másik bajait. Aztán elgondolkodom az anyámmal való beszélgetésen. A tepsit, a mutogatott drága vastag falút nem is én vettem.

Gondolat párbeszédemben tovább szövögetem a társalgást anyámmal, majd magammal az anyám hangján. Majd csak úgy, mint a normális másik emberek, lehetséges forgatókönyveket készítek. Szidom magamat: férjed, vette te smucig csaj, azt a tepsit.  Kifizette, amikor  azt ecsetelted,  milyen jó lenne ez majd anyunak a hetvenedik születésnapjához. Amikor te fogsz főzni. Amikor megfogod a két vállánál fogva ezt a hatvan éve konyhatündérkedésért még ki nem tüntetett nőszemélyt, aki az anyádnak mondja magát, és leülteted a székre. Lábát felrakod, két kezét szigorúan az ölében tartva elraksz a környékéről mindenféle fűszerfélét. Ha lehet bekapcsolod a recsegős rádiót, odagömbölyíted a macskát, kiemeled a fejét a lisztnyomatós köténykéből és megsütödfőzöd neki azt a receptet, amit még soha nem mert magának csak úgy, mert: "nincsenek hozzávalók, és amúgy apád nem is szereti, minek magamnak."...Érdekes, hogy annyi mondanivaló között, ami évek óta lezajlott köztünk, soha nem merült fel, hogy volna egyáltalán egy ilyen recept. De érzem, hogy van. Abban az ízekkel, és illatokkal kipárnázott konyhában még egy olyan köténykoszoló titkosvágy receptnek lennie kell, amit csak én főzhetek meg neki. Az is lehet, hogy anyám nagyot nevet ügyetlen törekvésemen, és titokban letörli a konyharuhával az ablakpárkányról a port, hogy az idő addig se menjen hiába, míg a színdarabomat nézi. Így a nem létező konyhai gyakorlatomat lehetséges, hogy át kell gondolnom, amikor belenézek sajnálkozó arcába. Hangtalan kérést küld ezzel felém, hogy törekvésemet ne a konyhapultnál kamatoztassam. 

Ekkor előveszem a nem adom fel arcomat, és áttérek a B tervre. A kölyök majmok rugalmasságával átvezetem  őt a fürdőbe. Vonakodik ugyan és útközben mintha a molylepkék után kapkodna, de felvilágosítom, hogy jó lesz neki és ezt akarja. Akarni fogja. Itt úgyanis másfajta odafigyelőként igényelhet engem. Elkészítem a gyógyiszapos sós fürdőt, amibe cseppekként kell adagolni a titkos esszenciát. Gyertyák, rózsaszirmok. Amíg elmerül a meleg párák között, felolvasom neki a virágszedés lélektanát, majd a Jávorka történetét, aki  a templomban feltartott kézzel jelentkezett, hogy kijavítsa a pap által felolvasott bibliai passzust. "Jaj Juditka  kiázott teljesen a kezem, ne beszélj ilyeneket a papokról, leszedhetnéd inkább a szárítóról a ruhát". De én, ezzel a nem adom fel arccal, félre söpröm az úszkáló gyógynövényszárakat és kimosom a hajából a ragadós iszapszigeteket. Jó szárazra súrolom a hátát, átmasszírozva a begörcsölt meridiánokat fejétől a talpáig. Biztosra megyek, most ezzel a tenyeres talpas B tervvel, mert anyám szeretetnyelve a masszázs. "Jaj Juditka na ezt végre jól csinálod. A kicsi ügyes kezeiddel, olyan jól.....megmostad a körmödet egyáltalán?" Nekem lenne továbbra is ez a soha nem adom fel arc, miközben elhagynánk a fürdőt és bemennénk a nappaliba.

Elhaladnánk a nagy tükör előtt, ahol esküszöm most már nem hangzana el az a mondat, hogy: "nem értem Juditka, hogy akinek ilyen szép arca van, miért nem sminkel soha." Nem hangzana el, mert rajtam lenne végre az a smink és rajtam az a nem trehány ruha, ami "kiemelné (anyavidámító) alakomat". Mosoly arccal fésülném a haját, amit még soha nem fésültem, csak szidtam, hogy miért ilyen közhelyesen rövid. Most kifésülném a szomorkás lemondással együtt. Lemondás, ami rögtön azután következik, hogy a monológja a nem létező unokákig sodródik. Innen már laza mozdulattal és homlokcsókkal apu gondjaira bíznám, aki mindig is a legjobban tudott vigasztalni. Szóval még nem tudom, hogy utána milyen C és D tervvel hova jutnánk. Mit bolygatnánk meg, egymásnak nekifeszülve, egymásnak nagyon jót akarva. Nem tudom. Talán már nem is akarom. Inkább már csak elakarom vinni anyámat a legvédettebb helyre magamban. Oda, ahol én sem bánthatom....

Amúgy is már nem tudom tovább gondolni, hogy mit nem teszek meg ma, így, hogy anyám hetven és közöttünk a kilométer hétszáz. 

Karácsonyi levél szeretett szüleimnek

Gondolom, azok után, hogy nem akarok hazautazni karácsonyra, nehéz elhinnetek, hogy nagyon hiányoztok. Egy gazembernek érzem magam, ha belegondolok, hogy az idén először tényleg nem tart vissza semmi, és mégsem. Mégsem veszem a fáradtságot. Igazából nem is a fáradtság. Nem is a hosszú út. Az okok azt hiszem mélyebben keresendők, a lelkemnek azon a mélyén, ahol a félelmeim vannak. Félelem attól a régi énemtől, aki végig veszekedte a kamasz és fiatal felnőttkora karácsonyait. Félelem attól a közelségtől veletek, ami ezt kiváltja. Aminek ti nem okozói vagytok, de katalizátorai. Félelmem attól, hogy nem vagyok normális, hiszen csak a gazemberek nem mennek haza karácsonyra a szüleikhez. Főleg ha módjuk van rá, mégha rohanva is. Főleg, ha a szülők ilyen aranyosak, és repesve várják őket, mint ahogyan ezt ti teszitek. Szívetek minden szeretetével, nekem drukkolva. Magatokat zárójelbe rakva, nappal és éjszaka is a jólétemen gondolkodva. Értem aggódva. Jaj. Jaj, hogy húsomba vág ez az aggodalom, ez a szeretet, ez a vigyázás és az a sok jó történet, amit veletek együtt élek. Gazemberségem itt hág még magasabb csúcsokra, itt világlik ki igazán, és borul virágjába a hálátlansággal karöltve. De mi is most ez a karácsonyi találkozásunk? Csak egy a sok lehetőség közül a szeretetben való megéríntődésre. A lelki és fizikai egymásra hangolódó töltekezésre. Csak egy. Még ha mégoly kitüntetett időszak is ez a Nap útjának mélypontján, a kinti sötétségben.

Nem kell nektek felemlegetni, sem külön lediktálni, hogy karácsony lehet minden perc, amit a szeretetben töltünk. Tudjátok ti ezt. Innen ez a nagy közös zavarodottság is ilyenkor. Tudjátok, hogy így van, csak hát a" Mindenkimás" ezt ekkor így ünnepli. Nehéz bekorlátozódni ebben az időszakban a kötelező ünneplésre. Nehéz, mert az ember már belelát az életbe. Be mer nézni a fátylak mögé, ahol a szeretetnek apró gesztusai tartják a lélek templomait oszlopként, és nem a nagy egymásra halmozott csomagok. Érzi, hogy a hiányra fókuszáltság mennyi bánatot okoz. Érzi, hogy hálásnak kellene lennie azért, ami van. Pont úgy ahogy van. Pont úgy és nem a vágyak ködképén át, a "de jó lenné"-ben mások biodíszleteként. Elfogadva azt, ahogyan a másik hozzád tartozni akar. Nem erőltetve, odaszorítva mindahhoz, amit gondol az együttlétről. A másikat nem letarolva, hanem a háttérből megáldva az útján, bármi is legyen az. Bármi is legyen az.

" Gyere, te vagy az ajándék nekünk" hívogattok szívszórítóan. De nem vagyok. Egy időzített bomba van a csomagolásom alatt. Valós és vélt összetörtségeim között szégyenkezem ezen, miközben fájom a szomorú elhagyatottságotokat. Értem is, hiszen ti a "Mindenkimás" viszonyítási pontjában éltek és ott magatokra vagytok hagyva. A "Mindenkimás" számára, egy család összetartó ereje a nagy gesztusok árnyékából látszik meg. Kár. Kár, hogy a "Mindenkimás" bármikor meggyötörhet. Talán ilyenkor a legjobban. Reménykedem, hogy a sok összehangoló figyelemből, amit apránként összeraktunk, védelem van a számotokra a "Mindenkimás" ellen. Tény, hogy sokak szemében a gyerekek szeretete csak azzal világodhat meg, hogy ha ilyenkor meglátogat. Ha megy, akkor egyértelmű bizonyíték, hogy meg vagytok becsülve és meg vagytok szeretve, ha nem akkor diszkréten elhallgatnak, hiszen ez az ellenkezőjére a bizonyíték. Főleg, ha még lehetősége is van. Fájdalmas ennek megfelelni és nem meg felelni is. Nagy kényszer, mert lapulni kell benne. Ugyanis, ha nem most akarunk szeretetet ünnepelni, akkor az fájni fog. Ilyenkor a "Mindenki máséknál" nagy a koccintás, és minél hangosabban koccan, annál jobban érződik nálunk a csend. A karácsonyozásban meglapulnak a félelmeim, de tudom, hogy a tieitek is, hogy vajon jól neveltetek-e. Számtalan kérdés között, amit az életnek feltesztek, ott van az is, hogy vajon hol rontottátok el. Fájdalom, hogy elrontottnak látszom, de ha mégis így lenne, megnyugtatlak, nem a ti hibátokból. Legyen ez a levél is bizonyíték, hogy megtettétek a tőletek telhetőt.

A szeretetet én is ünneplem, de a külsőségeit még a kötelező családlátogatás szintjén is megkérdőjelezem. Megkérdőjelezem, hogy mélyebbé tehessem, vagy elvessem ha csak karácsonyi dísz. Karácsony idején a látogatásoknak nagy a súlya, de kevés a belső erőtere. Erősen ragaszkodunk a karácsonyra lefoglalt szeretetadagunkhoz, néha észre sem véve, hogy sokaknak a karácsony az évkör legnehezebb időszaka. Vagy azért, mert megroskadnak az elvárások terheitől, vagy mert egyedül szorongatják a csillagszórót, mielőtt a fejükre húznák a paplant. Tudom, hogy nehéz ilyenkor. Közös dobverés lett a karácsonyból. Hipnotizáltság, amit tovább gyűrűzve mi magunk is keltünk. Ez a nagy hazagyurakodás, sokszor csak pótszer. Pótszer hogy jó gyereknek tűnjünk, és ami kimaradt egész évben azt bepótoljuk. Pótoljuk, hogy a szüleink érzéseivel, fájdalmaival csak a felületes csitítás szintjén törődtünk. A magunk köreit futjuk egyébként a rutin kerekein.

Úgy érzékeltem, hogy mi nem futjuk ezeket a köröket. Pont a távolság miatt jobban odafigyeltünk minden apróságra, amivel a másik megéríntődött. Őszinteségre ítéltettünk egymás iránt. Ezért is méltatlan most magyarázkodnom. Mégis. Mégis, hogy magamnak is megfogalmazzam: Minden nap van lehetőség a szeretetben való megéríntődésre. Akkor is ha telefonon, skypeon beszélünk. Lehetőség mindez, hogy átöleljelek benneteket nagy magányotokban, amit a messzire költözésem okoz. Igen messzire költöztem és elég korán ahhoz, hogy ne az az ember maradjak, aki voltam. Elég zsengén ahhoz, hogy más impulzusok itassanak át, mint amire otthon lett volna alkalmam. De ha maradtam volna, akkor lélekben folyton máshol kutakodnék. Ti ezt éreztétek, ezért hagytátok, engedtétek és még támogattátok is ezeket a kilométereket. Sejtettétek, tapasztaltátok, megéreztétek, hogy a közelség megmérgezz, de jobb esetben befullaszt, míg a messzeség meg tud őrizni engem. Nem nektek őriz meg ugyan, de nekünk, és főleg magamnak. Annak, akinek távolság szükségeltetik a nyugalmához, a lelkesedéséhez, a valósága feltérképezéséhez.

Tudom, hogy nektek ugyanaz vagyok, mert a szeretett gyermek kegyelemteli állapotában őriztek engem, de nagy utakat jártam. Utakat valami olyan helyeken, ahová nem kísérhettetek a legnagyobb jószándékkal sem. Ahol sorsok találkoznak és a krízist remélhetőleg katarzis követi, ha elég nagyra nyitható a fájdalom. Mégis, bár nem jöhettetek velem ezen az úton, nem láthattátok, mégis talán pont ezért voltatok ennyire erősen velem. Mert máshogy kellett vinnem benneteket. A gesztusaimban, életérzésemben, az élet alapvető igazságaiban, amit azóta sem tudtam közhelyek apró pénzeire cserélni. Megfejteni valók és vonatkoztatási pontok lettetek az idegenségben. Idegenségben, ami a valóságommá szelídült azóta. Nem tudok hazaérni még hozzátok, még fájom a régi önmagamban, azt aki feldúl mindent maga körül, mint egy kamasz. Itt már felnőttem, de veletek még mindig kamaszodom. Tudom sokat beszélünk mindezekről, és úgy tűnik kijavítottunk már mindent, mégis. Mégis folyton megfájdítalak. Mégis látom azt aki veletek lehetnék, és érzem, hogy nem vagyok. Annyira félek, hogy meghaltok mielőtt ez megtörténne. Annyira kellene hagynom ezt az egészet a fenébe és egyszerűen csak betoppanni közétek, minden régi bolondságot magamban és bennetek átölelve. Annyira ezt kellene. Mégis bocsássátok meg, hogy nem ezt teszem. Bocsássátok meg, hogy gazemberül kihagylak ebből az ölelésből, már csak azért is, mert közben szívem minden szeretetével titeket ölellek végig ezen a karácsonyi órán a valóság egy valódibb dimenziójában, ahol a lélek nemcsak a diós bejglit eszi, és csomagot bont, hanem valóban megbecsül benneteket. Tudom, hogy nehéz kitapintani, de veletek vagyok. Veletek azzal a hálával is, hogy megértetek és elfogadtok. Teret engedtek. Helyet biztosítotok így is nekem a szívetekben. Ez most az a hely, ahová utazok Karácsonykor, édes kedveseim a teremtésben.

Levél apámnak

Általad kaptam az életem, de bizonyára nem azért, hogy a tiedet folytassam. Valószínűbb, hogy  a Teremtő munkáját együtt kell végezzük a világban. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Általad szabott az élet korlátokat, de bizonyára nem azért, hogy tiedet lemásoljam. 
Valószínűbb, hogy a te tapasztalataid nem rámszabottak, a sajátomra kell támaszkodjak, mint ahogy te is a tiedre. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Általad ismertem meg az életet, de bizonyára nem azért, hogy ugyanúgy éljem. Valószínűbb, hogy ismereteidet tovább kell gondolnom másfajta összefüggésekben, mint ahogy te is tovább gondoltad az apádét. Mindketten a saját lelkünk impulzusa szerint.
Te vagy a kiindulási pontom, amihez igazodom, de a te elképzelésed nem lehet a célom. Ezt nekem a te koordinátáidon kívül kell megkeresnem.
 Te vagy az alapok lerakója viszonyaimban és életérzésemben, de nem maga az építmény. A te beleegyezésed nélkül is tovább kell építkeznem, hogy az valóban a sajátom lehessen.
Te lehetsz az aki a munkát felügyelheti, ha akarja, és megköszönöm, hogy megteszed, de  nem tervezheted nem végezheted, mert az  nem általad hanem a Teremtő által van elrendelve.
Megértem tehetetlenséged fájdalmát.
Megértem elveszettséged ürességét.
Megértem magányod bizonytalanságát....de bíznod kell a Teremtő munkájában, amit általam végez. Engedetlenségeimmel, érthetetlenségemmel kiszolgáltatlak a tehetetlenségnek, elveszettségnek.
 Én lettem a hited próbája, és most, hogy minden más próbát kiálltál, szavazz bizalmat annak a másságnak is, ami az én életemet mozgatja.
 Legyen áldott a munkád abban, ahogy élem az életem. 
Legyen hálám abban, ahogy szívtelenségnek álcázom az eltökéltségemet.
 Legyen szereteted abban, ahogy visszaadsz önmagamnak az elvárásokból kimenekítve.
Hálás vagyok a vállvonogatással eltakart támogatásodért.
Hálás vagyok az aggodalomnak álcázott gondoskodásodért.
Hálás vagyok azért amilyen vagy és főleg, hogy vagy.

64.Ji King:Vei Csi(befejezés előtt)

Tarthatatlan most a helyzet,
nem bírod a rondát, szennyet.
Régi magból csíra erjed.

Ne akarjál most kitörni,
két malomban is őrölni.
Nyugalmat kell örökölni.

Mindent mi nyom, most lerázol,
de a sietséggel ártól.
Lépjél hátra, maradj távol.