Egy semmiséget

Amikor keresek egy életérzést, és nem találom, de már mondjuk volt nálam, ismerem...akkor elkezdek csak úgy rakosgatni a tárgyaim, ruháim, írásaim között. Az életérzéshez nálam a tevékenykedésen keresztül vezet az út. Látom és érzem. Érzem, és csinálom. Mint a kényszeresek, rávariálok egy teljesen átlagos helyzetre, mint például egy baráti beszélgetés, egy teljesen nem odaillőnek látszó tevékenységet. Ennek a helyzetnek most a jelképe a gondolatok szövögetése. A kézi elfoglaltság abban segít, hogy könnyed legyek a beszélgetés alatt. Elviselhetően könnyű. Amolyan figyelmes hallgatóság, ami alatt még haszna lehet akkor is az üldögélésnek, ha érdemben nem lehet, nem ildomos beleszólni a mások probléma szellőztetésébe.Van amikor lemarad a gondolat és csak szövögetek. Ilyenkor a legjobb. Kicentrifugálok valahová az idő és tér nélküli önmagam peremére. Ilyenkor születnek ezek a fölösleges, elkorcsosult kis szövött darabkák. A szövés ilyenkor nem cél, hanem eszköz, hogy kibolonduljak a görcseimből. Abból ami fáj és nem megy, vagy megy és úgyis fáj. Egy egy táblaképem leszövése után, amikor még van egy kis hely, jön a céltalan rongymaradék. Mint a nehezebb joga gyakorlatok után a tíz perc relaxáció. A semmiségnek ereje van, mint a hullapóznak. Azt mondja, hogy olyasmit is tennünk kell időt áldozva, aminek nem tudjuk a helyét, a célját, az ügyét. Ami csak úgy van. Lesz belőle valami, csak nem tudom mikor, hogyan, és minek, és mi... Mert nem is számít. A feladatát azzal végezte el, hogy megszületett. Ő a hangok közötti csend. A lehetőség. A kis semmiség. Mementó arra, hogy néha a céltalanság nem felesleg hanem csak lehetőség. A többit az idő elrendezi. Talán ezt is összerendezi egy rongyládává, vagy összehorgolja mint rongyszobor alkatrészeket. Ki tudja. Izgatottan várom az ihletet.