Amikor az unalom

Kamaszkorom óta napi törekvéseim közé tartozik, hogy elfoglaljam magam. Ugyanis az unalom, mint a haszontalanság szinonimája ragadt be korai öntudatom szótárába. Nem tudom hogyan alakult ki ez a törekvés, de tény, hogy  alaphanggá vált bennem. Elég jól igyekeztem az biztos. Sikerült sokféle elfoglaltságot szorosan egymás mellé fűznöm. Büszke is voltam arra a képességemre, hogy majd minden tevékenység mellé, ami nem igényelt teljes koncentrációt, ki tudtam magam szolgálni valami kis mellékessel is. Beszélgetés közben horgoltam, utazás közben a fenék izmaimat erősítettem. Ha futni indultam akkor visszafele számoltam, ha szőttem akkor zenét hallgattam. De volt már hangoskönyv főzés közben, és takarító meditáció is. Szóval egészen büszke voltam  arra, hogy amíg megnézek egy filmet kitakarítom a lakást, vagy megkötök egy sapkát.Előtte ilyen jellegű büszkeségekkel csak azért nem traktáltam magamat, mert nem is tudtam, hogy lehet unatkozni. A létezésnek még szorosan az áramlat részében tartózkodtam. Ahogy a kamaszkor lázai belepték a testemet, ez  megváltozott. A belső harcok megjelenésével együtt megzavarodtak belső iránytűim is, amelyek egyszer csak azt kezdték el mutatni, hogy tennem kell azért, hogy valaki legyek. Valakivé válnom kell. Nem voltam, ezért válnom kellett valamivé. Jó esetben önmagammá.Jó esetben azáltal, amivel kitöltöm az életemet. Nagy erény lett nem unatkozni. Azóta persze meggyártottam a magam okosságait. Alátámasztásul vettem anyám híres mondását, miszerint jobb hiába dolgozni, mint hiába ülni. Bár ő ezt a mondást néha napján pont fordítva mondta. Főleg, amikor munkálkodásom eredménye nem érte el a kívánt hatást. Ezekben az időkben az unalom betegségként is megjelent, hiszen csak a betegség tudta lecsökkenteni sok irányú forgolódásaim ívét.Úgy éreztem ilyenkor elveszítem a saját életem, időm és személyem feletti ellenőrzést. Már gyerekkoromban is fontossá vált megszereznem a saját idő feletti hatalmat, de ez később harckészséggé fajult bennem.Kellett a hatalom,hogy azt csináljak, amit akarok és ne azt, amit nem akarok. Az unalom így vált a hatalomnélküliség szimbólumává, hiszen aki szabadon választhat annak nincsenek elfekélyesedett, beporosodott percei, vagyis nem unatkozik. Voltak szerencsére olyan felnőttek, akik megerősítettek szabadságomban, miközben erélyes

példamutatásukat örömmel választva követtem. A a percnyi kudarcok özönében is. Nem kellett  példa nélkül lennem, olyannak, aki unatkozik és vár. Olyannak aki a szülei, és a körülötte igyekvő felnőttek vezényszavait kénytelen várni. Biztatást kaptam az önálló véleménynyilvánításra, a dolgok esetleges újragondolására. Ha eltévedtem megkerestek, és a kinti lét sűrűjéből hazavezettek. Nem tudom, hogy ez teljesen és minden körülmények között így történt-e, de ma már így emlékszem. Ilyenféleképpen hamar ismerhettem fel a bennem zajló történések mozgatórúgóit, és válhattam felnőtté. Sok életterületemről , ahol szerepszemélyiségemmel megfordultam, nem mondható el a felnőttség, de abban ahogyan a saját korlátaimmal bánok azt hiszem érett ember lettem. Talán még sok mindenben nem tudom mit akarok, de már nagyon sok mindenről tudom, hogy azt már nem....Hamar megértettem, hogy aki része önmagának, az nem unatkozik, az nem vár semmire. A gyerekkor utáni gyermetegségben sok a várakozás, de kevés a remény. Az ember folyton azt várja, hogy legyen belőle valaki, ahelyett, hogy lenne valaki. Olyan, aki senki máshoz nem hasonlíthatóan él. Akiben a teremtés egyedisége táptalajra talál. Akinek nem kell unatkoznia a lét különböző partszakaszain. A boldogtalanság forrásánál. Lelki lábjegyzetemben a rosszul élt élet, és az unalom is egyenlőség jelet kaptak. Szóval nem volt az életemben unalom, tettem róla, hogy ne legyek zabhegyező. De aztán......Fura, hogy egyszer csak, bizonyos dolgok kapcsán, zavarni kezdett ez a félelem az unalomtól. Először nem is magamon vettem észre, hogy az állandó ténykedés milyen zavaró lehet, hanem másokon.Aki állandó ténykedések közepén fontoskodik, az nem figyel, nem vesz komolyan, nem vagy neki annyira fontos, hogy csak rád figyeljen. Megrettentem, hogy mások is érezhetnek így velem kapcsolatosan. Traktálom a vendégeimet, míg azok már lassan készülődnek a távozásra és még csak beszélni sem tudtam velük.Így lett egy új gondolatom. Új megfogalmazás, amivel elkezdtem feltörni a rám nehezedő unalom védőburkait. Így vált az unalom szabadsággá: hogy megtehetném, de nem teszem. Majd kilépve a haszontalanság szerepköréből, átértékelődött mint tudatállapot. Éreztem, hogy a valódi unalom az nem az elfoglaltságok hiánya, hanem az adott perc adta lehetőségek nem kiaknázása. Ennek nem a percet perccel összefércelő magatartás a gyógyírja, hanem a jelen teljes elfogadása. Ha a jelenben nem illik a cselekvés, akkor abban nem kell  cselekvés, ha nem illik a csend akkor nem kell a csend. Szóval, a jelenlét valamiféle felülvizsgálatként folyton alkalmazkodó áramlássá alakult bennem. Van, hogy csak ülök, nem azért mert neve van és meditációnak hívják, hanem mert van az a perc amiben úgy vagyok jelen, hogy le lóg a lábam a tevékenységek felhőjéről.Így amikor  töröm magam alatt a lét elviselhetetlen könnyűségét, csak az érzést figyelem. Ha kapkodom benne akkor haszontalankodom. Ha boldogsággal hanyatlok, akkor csak annyi történik, hogy le lóg a lábam a jelenbe.