A vasárnapom fő büne a : Kevélység

Létezésem hajlítható hajnalán, őszintén hittem lényem mindenhatóságában. Úgy okoskodtam, hogy ez az érzés tartja fenn jólétemet, és erősíti mindennapi örömeim ingatag lábacskáit. Mi mást is hihettem volna, hiszen a kedvembe járt kis világom minden összetevője. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy ezekben az időkben, mások is elkötelezettnek tűntek e téveszmémnek. Azzal erősítették okoskodásomat, hogy minden kívánságomra azonnal reagáltak, szükségleteimet kielégítették vagy kárpótolták. Volt ugyan egy-két rés ezen a lassan kevélységgé dagadó egó falon, de mivel nem értettem a szavak többrétegű jelentését, azt hittem merő félreértés mindaz, ami ebben a nagyszerű érzésben megbotlasztja ébredező éntudatomat. A keservesebb idők, mint ahogyan az lenni szokott, akkor következtek, amikor tudatlanságomat éles kis felismerések megkarcsúsították. Ilyenkor, hogy elkeseredésem ne öltsön beláthatatlan méreteket, tanácsokat kaptam. Élettanácsot. Amolyan közhelyvérű megerősítéseket. Kiegyezés és megalkuvás következett. Mindez azért, mert a bizonytalanságnál kamaszkorban csak egy van ami félelmetesebb, és az az egyedüllét abban, amit gondolsz. Lassan elérhetővé vált számomra az ősigazságok egyik másika. Észrevettem, például, hogy van ráhatásom mindarra, ami velem történik. Tehetek érte. Ha megbecsülöm magam, akkor mások is megbecsülnek. Ha adok, máshogyan ugyan, de visszakapok. Ezek a langy igazságok melegítettek, de forrófejű kobraként forgatták is a gyomromat. Nehezen pótolták a teljes mindenhatóság érzését. Kamaszként mégis valódi kapaszkodónak látszódtak. És én kapaszkodtam. Mert kellett.  Így őrizni tudtam magam előtt annak látszatát, hogy különlegesebb vagyok mindenki másnál, és legfőképpen többet érek, mint amennyit kis világom nagyvilága visszatükröz nekem. Amint szert tettem erre a kissé ingatag megerősítésekre rádöbbentem, hogy enélkül élni sem tudok. Minden bajomra, erőt gyűjtöttem tehát az olyan mondatokból, hogy : te különleges vagy, te is érsz annyit mint más, ha nem többet...és ezeknek a mondatoknak a sokszoros permutációjában és alakváltásában elkezdtem függni attól, amiről viszont nemsokára kiderült, hogy túl kevés az egészséges önbizalomhoz, és éppen elégséges a kevélység bűnéhez. 
A kevélységet mindig is nehezen tudtam leválasztani magamban az egészséges önbecsülésről. Egy idő után aztán ezt mások is észrevették. Így hát egyre gyakrabban figyelmeztetek a nevelésemnél bábáskodók, hogy másoknál ne tartsam magamat többre. Hosszabb rövidebb történeteket hallgathattam Kacor királyságom ellenében. Ajjaj. Mivel kacorság nélkül igen mélyre süllyedt volna a hangulatom, ezért fura, néhol egymásnak teljesen ellentmondó elméletekben hittem egyszerre. Ezek az ellentétes felhangok megcsiszolták a kevélységem, néhol megtördeltek rendesen. Mert miközben léptemben, nyomomban erősítették bennem a kivételességem tudatát, senkivé tettek másokhoz képest egy egy megrovás alkalmából. Máskor meg ha jó érzéseket akartak a lelkembe csalogatni kihangsúlyozták tehetségnek látszó képességeim. Mondták mindezt azért, mert úgy tudták, hogy mindenki annyit ér, amennyire tartja magát. De mégis ezzel egy időben, látható és láthatatlan jelekkel segítettek megérteni azt is, hogy az ember csak a többiekhez mérten valamilyen, ezért soha ne gondoljam el magam másoktól függetlenül, csakis összehasonlításban. A dolgok és események is, mint én magam, a valamihez méretettségben ilyen vagy amolyan. Szemlélet kérdése, hogy a pohár mikor van félig tele, és mikor félig üres. A kevélység szétrombolhatja az összes jó tulajdonságot, amit eddig sikerült megszereznem, hiszen olyan leszek általa, mint egy több liter tejet adó tehén, aki az utolsó mozdulatával felborítja a tejjel teli kannát. Ki akarhatja a kemény erénymunka után ezt a botorságot? Ezt az utolsó mozdulatot át kell hát konvertálnom valami használhatóbb alázatosságba, olyanban ahol az erényeim nem mattulnak. 
Úgy tapasztaltam, hogy a kevélységet, mint tulajdonságot a büszkeség elfajulásakor használják. De míg a büszke ember és asszony a maga érdemét beszéli, addig a kevély mások érdemét lenézi. Míg a büszke ember nagy becset tulajdonít személyes tulajdonságoknak, birtoknak, származásnak, kitüntetésnek, de azért nem néz le szükségképpen másokat, csak a magáét tartja nagyra, esetleg joggal, addig a kevély, főleg másokkal szemben, kiket lenéz, tartja magát nagyra, nagyobbra. A kevély ember rendszerint hiú is, a kevélység az öntudat túltengése, önmagunk mások fölé helyezése.
Hogyan tartózkodhatok hát a kevélységtől, melyben előbb utóbb a szenvedésem találom, anélkül, hogy ne essek az álszerénység nyálas szenvelgésébe? Ilyen és ehhez hasonló információk tengerében evezgetek a mai napig, kisebb nagyobb hangsúly eltolódásban.
"Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak"-mondja a Csokonai a kevélyről írt versének végén. Gondolom ez volt a tapasztalata. Én most egy olyan szemléletnél tartok, amiben valami belső mérce működik. Mintha nem is volna objektív igazság. Mintha nem is lehetne tudni, hogy ki a kevély és ki nem, csak az tudná aki benne van, de még ő sem, mert az embernek nagyon rossz az alapállása.Jó esetben minden emberben megtalálhatóan ott van. Érezzük ezt.  Mások sejthetik, de soha nem tudhatják pontosan, a nagyon látványos jegyeken kívül, mint a magasan hordott orr, mások lebecsmérlése, öndicséretek, stb, alapvetően a legszerényebb emberek esnek ebbe a bűnben a leggyakrabban. Néha úgy kell tennünk, mintha nem látnánk a képességeinket. Mintha nem is volnának. Nem volnánk tehetségesek és nagyszerűek, csak átlagosak...és ami ebben az érzésben van az lehet a mérce arra, hogy kevélyek vagyunk-e. Ha tudunk saját nagyszerűségünk nélkül is hatékonyan és leértékelés nélkül működni, akkor talán rendben vagyunk. Mi nem mondhatunk jókat magunkról, mi a jót csak megcselekedhetjük. Csak annyit tehetünk, hogy másokkal láttatjuk a bennünk levő nagyszerűséget. A nagyszerűséget és mindazt aminek értéke nem elég feltűnő, de nekünk lényeges. Másoknak kell meglátniuk bennünk azokat az értékeket, amiknek kimondására mi nem bocsátkozhatunk. Tehát nem önmagunkat kell menedzselnünk, hanem másokat, akik visszamenedzselnek bennünket. Ez tűnik a legegyszerűbb módszernek arra, hogy a kevélység bűnét elkerüljük. Nekem legalábbis. Talán így is van, csak erről pont a "nem beszélés" a hiteles. A némaság fölénytelensége.
 Megfigyeltem, hogy amikor nálunk alacsonyabb sorban levőkkel állunk szemben, azonnal megindul bennünk egy külön program. Ez ha nem jár együttérzéssel, csak az összehasonlítás kényszere hajtja akkor az enyhe gőg jelenhet meg.. Bizonyos embereket így tárgyként kezeltünk. Mert kevesebbé válik az összehasonlításban, mint mi, mint az amit a teljes ember képét illeti. Mi nem akarunk a nálunknál kevesebbek csoportjához tartozni. Példaképekre vágyunk, jelzőfényekre, útmutató csillagokra, sztárokra, epekedni valóra. Olyanra akinek jobb munkája van, szep felesége, hosszabb haja kedvesebb gyereke, alacsonyabb koleszterinszintje. Mindenki a maga vágyképe szerint, ha tetszik akkor a kevélységi foka szerint.

Ma is élünk ezzel mindnyájan, mint ahogyan a világ minden szegletében és korábban tették ezt előttünk. Ez hatja át az élet szinte minden területét. Nem élünk elszigetelten hiszen a kevélység bennünk lángol vagy szunnyad. Vagy hajtóerő lesz belőle, vagy lefele kavargó örvény ,ami elszippantja végül az erőinket. Az út azáltal tisztul, hogy felismerjük, nem lehetünk mentesek ettől a bűnnek becézett életérzéstől. Így az élet minden pillanatában megfigyelhetjük magunkon a kevélység mozzanatait. Az egészséges büszkeségnek tehát más gyökere van, mint a kevélységnek. A büszkeségben mások segítsége van, olyanoké akiket szeretetünkkel magunk fölé emeltünk, míg a kevélység ezzel szemben önelégültségben mutatkozik meg, ahol magányosan nyújtózkodunk felfele, mások vállain taposva. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelől terhelhető, másfelől kellő mértékben hajlékony, addig egy éretlen egó ide-oda ingadozik a kőkeménység és a viaszos lágyság pólusai között. Olykor tapintatlan, lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki és tele van teljhatalmi képzetekkel, s aztán ismét hiú és érzékeny, mint egy primadonna, legyen akár nő vagy férfi, aki folytonosan meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus reakciómódjában nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá, mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint szükségtelenül elnyújt. Mint már említettem a kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában látszólagos ellentétében is megjelenhet: .nagymértékű szerénységben és szemérmes igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet el bennünket, ha nem vagyunk büszkék. Egy valami közös a kevélység minden formájában: az a mély, időnként csak titokban vagy messzemenően tudattalanul megélt érzés, hogy kivételek vagyunk. Nemcsak különlegesek, hanem kivételesek. A kivételek pedig nem az általános érvényű feltételekhez viszonyítják magukat, hanem magától értetődő módon igényt tartanak külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön státusszal rendelkeznek.  Az az ember viszont, aki azt hiszi, már olyan „messzire” jutott, hogy a dolgok fölött áll, és természetesen minden olyan dologért kár neki erőfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé tudatlanoknak még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektől fosztja meg magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie. Ez gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által egyre jobban és jobban kivonul az életből. Elhatárolódik. Lelki karjait összefonja a mellkasán és fejét magasra emelve a hozzá méltóbb időkre vár, amikor is kiderülhet nagyszerűsége.

Az ember látható énjével arra hajlik, hogy a dolgok megragadásával mindenki más felett lebeghessen. Ha viszont ezek az erők hangsúlyosak, akkor paradox módon pontosan a földhöz kötöttségünk lesz nagy. Oly annyira, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlődés nem mehet végbe, de legalábbis elakad. A problémamezők legyőzése sem. Ilyenkor pusztán ösztöntermészetünk fogságában maradunk. Életproblémáinknak tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva. A kevélység innen nézve a bűnök eredete. Talajából táplálkozik a többi bűn, melyek mind ennek különböző formái. A kevélység ugyanakkor a csúcspontja és a betetőzése is ugyanennek a sornak: a bűnök királynője. Tehát ha a többi mind hiányozna, ha egy ember élete egészében erényes, sőt tökéletesen erkölcsös lenne, és a kevélység koronázna meg ennyi erényt, akkor az önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy rontó árnyékkal beborítva, megsemmisítse ezt az életet. A kevélység gőggé dagadva, képes kárhozatra rendelni az embert.Az elevenség ára, amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, a figyelmetlen szeretetlenség. A meghajló odafigyelés hiánya miatt elszenvedett kizárások sora. Kizárások, amivel a saját köreinkből is végül kirekesztetünk, kiszáradttá tesz bennünket. Önmagunk szobraivá válunk, akikhez nem tud eljutni a szívünket megsimító figyelem. Pontosan az, amire tudattalanul a legjobban vágyunk.