7.Ji King:Si (sereg)

Lépned kell a fellegvárból,
toborozni a javából.
Felállni a szabadságból.

Viharos a tenger partja,
ki a szemét rajta tartja.
sikereit az aratja.

Egy lépéshez kell csak erő,
egy meg egy, az így lesz kettő,
aki lépi az a nyerő.

Február 14: A szerelmesek világnapja

A szerelem legszebb történeteit, a gyöngédség és odafigyelés nem látványos mozdulatai írják. Nekem is van egy ilyen csendes történetem. Vasárnap van. Fél órával vagyunk dél előtt. Apámmal a konyhában várakozunk anyámra, aki a fürdőszobában a tükör előtt a haját igazítja. Majd a függönyt is megigazítja. Anyámra jellemző egyébként a kiigazítás. Az igazad van, de..... Öt percenként lekiált, hogy mindjárt kész. Csúszásban vagyunk. Már látható, hogy késni fogunk. Apám füstölög, vagyis egyik cigiről a másikra gyújt. Bár nekem egyre megy ha késünk, ha nem, mégis türelmetlenül csapkodom össze a kezeimet a "nahát"-ok kíséretében. Inkább csak apám miatt. Tudom, hogy  gyűlöl késni. Szeret észrevétlen lenni, és szabályosan, nyugodtan közlekedni.  Nem szeret senkit sem várakoztatni, senki terhére lenni. Apámnak ez presztízs kérdés. Nem így anyám. Ő az a bevonulós fajta, akinek külön öröm, ha nem marad észrevétlen. Nem is tagadja. Már kamaszkorom elején leszögezte, hogy az igazi nő nem pontos. Útravalóként hagyta rám, hogy fölösleges az idővel ujjat húznom, versengenem. Sőt ha lehet, meg se alkudjak, sem a fiatalságban, sem az öregségben. Nála, a késésnek is meg van a maga pszichológiai értelme. A késésben, a nő teret enged önmagának az időben. Ha nem engedne, akkor végül mindig mindenben meg kellene alkudnia.  Anyámnak sikerült ezt maradékok nélkül megvalosítani. Hitének alapja az a mondást miszerint: míg egy férfinak térre van szüksége, addig a nőnek idő kell. Apámat minden térbeli megmozdulásában segítette, támogatta. Kár, hogy apám ezt a teret sohasem igényelte. Valahogy nem kellett az neki. Ugyanis soha sem érezte a hiányát.  Anyám idő elmélete nem újkeletű. Mindig is igényelte a várakoztatást. Mint a múlt századok kisasszonyai. Régebben még fel-le rohangáltam, emelt hangon kérlelgettem, hogy siessen. Bosszankodtam, hogy folyton utolsó simításokat végez. Vagy a lakáson, vagy a ruháján, de legtöbbet a haját fésüli át. Csak még egyszer. Akárhogyan is segítenék, az utolsó simítások egyre csak szaporodnak. Ezen a vasárnapon már meg sem próbálom a kiigazításokban megzavarni. Ahogy ott ülök apámmal, kabátban, ugrásra készen, úgy éreztem megjegyzést kell tennem erre a helyzetre. Úgy érzem apám egyenes jelleméhez méltatlan ez a toporgás. Együttérzésem jeléül, hogy ő neki mindig annyit kell várakoznia, viccesen megkérdeztem tőle, hogy: te apu miért vetted te el ezt a nőt feleségül? A kérdést viccesnek szánom, amolyan időtöltő egymásra kacsintásnak. Apám nem válaszol azonnal. Belerévülten ül a konyha délelőtti fényeiben. Lassan elnyomja a cigarettát a kerámia tál szélén, majd felsóhajt, mint aki ezzel is időt akar nyerni. Anyámnak persze. Vagy inkább csak belátásra akar bírni. Lassan megkeresi a tekintetememet, majd csak ennyit mond: Most a saját anyádról beszélsz? Ajaj. Nincs vicc varázsló kedvében. De ő nem is vár választ a visszakérdésre. Révült szemeit visszahelyezi a múltba. Oda, ahová a másodperc töredéke alatt a saját mondata varázsolja. Innen üzen nekem, a földhöz ragadottnak: "Bárcsak lennél te is olyan csodálatos, mint az anyád."

Persze végül perceken belül elindultunk. Persze elkéstünk. Persze ez apámnak bosszúság volt. Anyám meg vígan cseverészett. Én a mondat hatása alatt. "Lennél te is olyan csodálatos...." Első blikkre arra gondoltam, hogy engem akar sértegetni a hiányzó csodálatosságom okán, de aztán beláttam: apám mást lát, mint amit én. Jobban mondva ő látja anyámat reálisan. De legalábbis jól. Mert a szeretetben látja. A folyamatos rajongás melegségében. Bosszankodása is amolyan önvédelem, hogy ez a csodálat nehogy kiderüljön. De apám most, mint már olyan sokszor elárulta magát. Szerelemben él. Szerelme tárgya ugyan bosszantóan igazgat és elkésik, elméleteket gyárt és valósít meg, de ez mit sem változtat az érzésen, amiben benne felejtette lassan negyven éve. Érzésük, anyám részéről ugyan más formában, de kölcsönös természetű. Saját világuk van. Itt a másiknak olyan központi szerepe van, amiben, mi gyerekek is csak ráadások lehetünk. Láthatatlan vonalaikon úgy kommunikálnak, mint akiket a másik részéről nem érheti meglepetés, mégis minden nap ajándék. Hát ilyet....

Február 11: A betegek világnapja

A Szűzanya 1858-ban, ezen a napon jelent meg  Soubirous Bernadett, 14 éves francia lánynak Lourdes-ban, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt. I. János Pál kezdeményezésére 1993-tól ez a betegek világnapja. Mindezt azért, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését.”Nem tudom csak nekem tűnt-e fel, de fura ez a mondat.  Nem az áll benne, amit várnánk. Nem azt mondja, hogy a szenvedés megszüntetését segítse elő. Nem a megoldását. Nem a legyőzését. Hanem megértését. Mi is lenne a megértés ebben az összefüggésben? A megértés komplex folyamat, hiszen nem elég hozzá az ismeret feldolgozása, nem elég hozzá az értelmezés. A megértés, beavatás a dolgok mikéntjébe. Az összefüggések olyan átlátása, amiben a probléma új megvilágításba kerül. Amikor betegek vagyunk, lila ködként osonnak körülöttünk az események. Nem tudunk fókuszálni, legkevésbé bizalommal fordulni magához a betegséghez. Pedig pontosan az hozhatja meg a gyógyulás szelencéjét, hogy

gondolatainkat egy másik fénykör fókuszába szemre vételezzük. Ez a leghatékonyabb de egyben a legnehezebb munka is. Az általánosan elfogadott verzióban, miszerint a betegség az egészség ellentéte, elvesz a lényeg. A betegség ugyanis nemhogy nem az ellentéte, hanem szerves része. Viszonyítási pontja. Testünk, és nem testi folyamataink állandó kommunikációban vannak. Ez egy nagyon kényes egyensúlyt feltételez, amiben a nap minden percében elindulnak kórosnak nevezett, de valójában csak helyreállító folyamatok. Az élő szervezet mindennap a születés és halál körforgásában tanulja a betegség tudatosító szerepét. Ami kiesik a tudat fókuszából elvész, ami nem az továbbszüli önmagát.

Megjegyezném, hogy ez a fajta sejtszíntű tudatosság minden szervünk sajátja. A betegség az egyensúlyvesztés mutatója. Ezért bár túl leegyszerűsítettnek tűnhet, de ha megértjük az üzenetét, a betegség elveszíti létjogusultságát. De ennek az a feltétele, hogy az egyensúlyvesztést, már az elején  meg tudjuk ragadni. Mielőtt, még az életfolyamatok dominójának minden kockája el nem dőlt. A betegség tanító mester, hiszen nélküle eltévelyedéseink a helyes életfeltételektől végzetesek lehetnek. A helyes életfeltételnek pedig olyan összetevői vannak, mint helyes gondolkodás, beszéd  és  cselekvés. Minden betegnek zarándoklatot kell tennie a maga belső erőforrásának Lourdes-jában. Ott a gyógyuláshoz, először együtt kell lüktetnie a világ minden szenvedésével, majd innia kell az élet vizéből, hogy a hit lemossa betegségeit. A betegek világnapja tehát, a megértést ünnepli. Azt a mozzanatot amiben a dolgok a legnagyobb szenvedésben is értelmet nyernek. Azt a tudatosságot, amiben az ember egyszerre az életének a kovácsa, és a fizikai síkokon túl mutató kegyelem elfogadója.

6.Ji King: Szung (viszály)

Ellenerők összevetve,
fejed hajtják az öledbe.
A viszálynak ágya vetve.

Karunk helyett  a kardjaink,
pernyévé válnak szavaink.
Mélyen vannak aranyaink.

Ne okoskod a jövődet,
ne szaporítsd teendődet.
Spórold meg most az erődet.

Trendkivüli vélemény a házasságról

Minden évben 1981 óta, február második vasárnapját, a házasság világnapjaként ünneplik. Teszik mindezt abból a meggondolásból, hogy a házasságnak visszaadják elveszőfélben levő rangját. Az őt megillető helyét. Merthogy van ilyen hely? Nem tudom. Nekem van egy-két nem trendi véleményem a házasságról. Először is, és talán sokadik átgondolásra is, a házasság olyan intézményesített együvé tartozás, aminek soha nem volt feltétele a szerelem. De még csak az egymás iránti hűség sem. Odaadásról, őszinteségről ne is beszéljünk. Inkább csak tükör. Sokszor ijesztő és néha biztató. Sokszor akadályozó, néha támogató. Sokszor idegesítő, néha megnyugtató. Sokszor mellé ütött hang, néha teli találat. Valami számomra érthetetlen okból, sokan vágynak rá, hogy kipróbálják, és szinte ugynennyien meg is teszik. Sokan megbánják, néhányan áldják. Aki magányos, az vágyait sokszor egy társ köré rendezi. De közelében sem lehet annak az érzésnek, amit azok éreznek akiket házasságban elhanyagolnak majd elhagytak, esetleg ellehetetlenítettek. Az ismeri a magánynak a legszívszorongatóbb formáját. Nem is értem miért maradhatott fenn ennyi évszázadon keresztül, és főleg miért még ma is? A ijesztő statisztikák ellenére. Talán a remény. Talán a belső kényszer a valahová tartozásra. Talán csak mert a társadalomban így szebbnek tűnnek a konturjaink. Talán a "kivétel erősíti a szabályt" meggyőződése miatt. Talán csak a jótékony szerelmi köd. Vagy egyébb köd. Szóval e ködön túl, a házasság mégiscsak tükör, és nem is olyan rossz ebben a szerepében. Szépen mutatja gyengeségeinket, erőtlenségünket, félelmeinket. Összeférhetetlenségig fajuló makacsságainkat, beidegzödött kirohanásaink értelmetlenségét. Mutatja persze a jót is. Mutatja a másikét is. Na de...Együtt lakva ismerszik meg a jó barát, mondja a mondás. Persze, bizonyos dolgok még így sem derülnek ki. Mert a figyelem elkalandozik. A megszerzés öröme halványodik. A legragyogobb férfi és nő is megunható. A szorultságban minden rossz kiéleződhet. Tény, hogy a házas élet nem tudja lefedni tükörszerepében létezésünk összes síkját. Mert van amit csak a barátaink, a gyerek, apánk, anyánk, munkatársunk, régi szeretőink, esetleg az újak tudhatnak csak meg rólunk. Az ember titok rajongó. Mindenkinek van ugyanis legalább egy álma, ahol koloncnak tűnik a házastárs. Akinek nincs ilyen álma, az gyorsan szerezzen magának. Merthogy a teljes lefedettség nem igazán a teljes élet jele. Inkább a bizonytalanságé, ahol a kolonc mi magunk vagyunk. A házasságban álmok válnak valóra és álmok szünnek meg. Könyörtelen szembesítéseinkben meglehet, hogy a másik egyenessen ellenséggé válik. Megroppantja személyiségünk hátgerincét, esetleg a fizikait is megropogtatja. Szóval a házastársunk tudhatja hogyan alszunk, mit eszünk és hogyan fésüljük ki az álmot a szemünk alól. Információi lehetnek rólunk, ami vérmérsékletünket, megrögzöttségeinket, intim szokásainkat illeti. De csak korlátokkal. A házastárs nem pszichológus, nem barát és nem barátnő. Ha pszichológus lenne akkor sem. Mert...érintett ember. Érintett a mi szokásainkban, meggyőződéseinkben. Ezért befolyásolt. Ezért előítélettől nem mentes. Ezért nem lehet teljesen objektív. Nem. Nem, mert ő maga is, ahogyan mi is, meghatározódik általunk. Függvényben vagyunk a másiktól, és mint ilyenek, magunkat nem tudjuk kivonni teljesen az alól, ami a másik. Igenis fontos, hogy a férjem ne legyen gazember, vagy igenis fontos, hogy az legyen. Igenis fontos, hogy a feleségem tudjon pénzt keresni, vagy pont hogy hagyjon meg engem pénzkeresőnek. Attól függően, hogy mit gondolunk a világról, úgy választjuk ki a másikat abból a világból. Tapasztalataink és érzelmi világunk olyan erőteljes számadást és mérlegelést végez a házasság kötés előtt, amit egy bérszámfejtő sem bírna követni. A házasság státuszát tehát a másik fél is adja. Úgy mondják, hogy emelheti és földbe döngölheti, addig megszerzett, vagy feltételezett helyünket  a különböző létező és nem létező lelki, testi esetleg szellemi ranglistákon. Mert a házasságban úgy tartozunk a másikhoz, hogy befolyásoljuk viselkedésünkkel, örömeinkkel és fejlődésünkkel a másik életvezetését is. Még ha nem is látszik. Még ha nem is úgy, ahogyan szeretnénk. Szóval a házasság tükör. Régen állótükör, ma már széttörhetőbb, talán mozaikosabb. A házasság státusz mutató. Mutatja a helyet a társadalomban, ezért és nem másért volt fontos felfelé házasodni. Egy házasság ugyanis eldönthette az ember sorsát. Régen ha felesége lettél egy kubikosnak, tudhattad, hogy a földet túrjátok, és nincsen bársonyzsínór a kalapban. Ha földesúr kérte meg a kezed, akkor jöhetett a hintó és a kalapos doboz. Ma, ez a státusz már nem mesterség alapján van leosztva, de most is beszél a pénz, a birtok viszony, az élelmesség. Ma már a házasság többnyire és jó esetben, lelkiállapot. Régen örökös iktatással, ma már lehet szerződést bontani. De akkor is állapot, ami figyelmes megfigyelőknek sokat elmond az egyéni lelki sérüléseiről, vágyakozásairól, netán félelmeiről. A házasság lehet alibi, és menekülés. Lehet befektetés, és rossz döntés. Lehet szerelem, és lehet gyötrelem. Egy a biztos: csakis úgy lehetünk benne, hogy valami, amit addig nem tudtunk magunkról, mindenképpen kiderülhessen.

5.Ji King: Hszü (várakozás)

Ha állsz, rosszul várakozol,
ha lépsz, rosszul vágyakozol.
Cseréld, s mindjárt lábadozol.

Amit nem kapsz, nem a tied.
Ami tied, őrzi hited.
Veled issza élet vízed.

Élvezd a Most adományát,
szakítsd illatos virágát.
Szítsd a pillanatnak lángját.

4.Ji King:Meng (éretlenség)

Gyengeségből mintát gyártasz,
erőd adod a halálnak.
Példaképeid zabálnak.

Addig nehéz a helytállás,
amíg az fél lábon állás.
Nem cselekvés a megváltás.

Utunk során nincs nehézség.
Létra vagyunk lent föld, fent ég.
Minden más tudás, csak sejtés.

3.Ji King:Csun (kezdeti nehézségek)

Áldozat a csíra léte,
felébredt most álom része.
Maghalálban élet mérve.

Könnyen teljesül a nehéz,
amin mozdul, nem ül penész.
Győzni indul, aki merész.

Törekvéssé jajdult álmok,
felszisszennek boszorkányok.
Sarjadzanak szivárványok.