akinek külön öröm, ha nem marad észrevétlen. Nem is tagadja. Már kamaszkorom elején leszögezte, hogy az igazi nő nem pontos. Útravalóként hagyta rám, hogy fölösleges az idővel ujjat húznom, versengenem. Sőt ha lehet, meg se alkudjak, sem a fiatalságban, sem az öregségben. Nála, a késésnek is meg van a maga pszichológiai értelme. A késésben, a nő teret enged önmagának az időben. Ha nem engedne, akkor végül mindig mindenben meg kellene alkudnia. Anyámnak sikerült ezt maradékok nélkül megvalosítani. Hitének alapja az a mondást miszerint: míg egy férfinak térre van szüksége, addig a nőnek idő kell. Apámat minden térbeli megmozdulásában segítette, támogatta. Kár, hogy apám ezt a teret sohasem igényelte. Valahogy nem kellett az neki. Ugyanis soha sem érezte a hiányát. Anyám idő elmélete nem újkeletű. Mindig is igényelte a várakoztatást. Mint a múlt századok kisasszonyai. Régebben még fel-le rohangáltam, emelt hangon kérlelgettem, hogy siessen. Bosszankodtam, hogy folyton utolsó simításokat végez. Vagy a lakáson, vagy a ruháján, de legtöbbet a haját fésüli át. Csak még egyszer. Akárhogyan is segítenék, az utolsó simítások egyre csak szaporodnak. 
Ezen a vasárnapon már meg sem próbálom a kiigazításokban megzavarni. Ahogy ott ülök apámmal, kabátban, ugrásra készen, úgy éreztem megjegyzést kell tennem erre a helyzetre. Úgy érzem apám egyenes jelleméhez méltatlan ez a toporgás. Együttérzésem jeléül, hogy ő neki mindig annyit kell várakoznia, viccesen megkérdeztem tőle, hogy: te apu miért vetted te el ezt a nőt feleségül? A kérdést viccesnek szánom, amolyan időtöltő egymásra kacsintásnak. Apám nem válaszol azonnal. Belerévülten ül a konyha délelőtti fényeiben. Lassan elnyomja a cigarettát a kerámia tál szélén, majd felsóhajt, mint aki ezzel is időt akar nyerni. Anyámnak persze. Vagy inkább csak belátásra akar bírni. Lassan megkeresi a tekintetememet, majd csak ennyit mond: Most a saját anyádról beszélsz? Ajaj. Nincs vicc varázsló kedvében. De ő nem is vár választ a visszakérdésre. Révült szemeit visszahelyezi a múltba. Oda, ahová a másodperc töredéke alatt a saját mondata varázsolja. Innen üzen nekem, a földhöz ragadottnak: "Bárcsak lennél te is olyan csodálatos, mint az anyád."Persze végül perceken belül elindultunk. Persze elkéstünk. Persze ez apámnak bosszúság volt. Anyám meg vígan cseverészett. Én a mondat hatása alatt. "Lennél te is olyan csodálatos...." Első blikkre arra gondoltam, hogy engem akar sértegetni a hiányzó csodálatosságom okán, de aztán beláttam: apám mást lát, mint amit én. Jobban mondva ő
látja anyámat reálisan. De legalábbis jól. Mert a szeretetben látja. A folyamatos rajongás melegségében. Bosszankodása is amolyan önvédelem, hogy ez a csodálat nehogy kiderüljön. De apám most, mint már olyan sokszor elárulta magát. Szerelemben él. Szerelme tárgya ugyan bosszantóan igazgat és elkésik, elméleteket gyárt és valósít meg, de ez mit sem változtat az érzésen, amiben benne felejtette lassan negyven éve. Érzésük, anyám részéről ugyan más formában, de kölcsönös természetű. Saját világuk van. Itt a másiknak olyan központi szerepe van, amiben, mi gyerekek is csak ráadások lehetünk. Láthatatlan vonalaikon úgy kommunikálnak, mint akiket a másik részéről nem érheti meglepetés, mégis minden nap ajándék. Hát ilyet....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése