Számomra a nagypéntek, a lélek sötét éjszakáját követő napok jelképe. Mindig nagypéntek van a mélypontokon. Amikor szenvedünk, amikor elárulnak, amikor elhagynak. Ilyenkor meg kell halnia valaminek, legtöbbször egy illuziónak, hogy helyet adhasson annak, aki lehetnénk, de még nem vagyunk. Valaminek, ami feltámadhat. Dante ezt
pokoljárásként írta le. Minden olyan alkalomkor az életünkben, amikor változni,
váltani kell nagypéntekekké válnak a napjaink. Ilyenkor el jönnek a körülmények farizeus pribékjei, hogy bennünket valaminek,
valakinek a nevében váltásra kényszerítsenek. Ezt megelőzi az
elárulás nagy csütörtöke, és követi a
várakozás nagyszombatja. Szükségszerűen. Nemcsak a kereszténységnek, hanem minden kultúrának meg van maga feltámadás ünnepe. Minden nép, vallás és kultúra ismeri a lélek sötét éjszakáját követő nap jelentőségét. Feszíti is védőhálóját elvek, tapaszalatok formájában nyíltan vagy titkos tudás mögé rejtve. A nagypéntek a legnagyobb próbák jelképe, amit ember itt a földön megélhet. A sötétség és tudatlanság kárpitjának, minden esetben hasadnia kell. A keresztény történetnek tehát szimbólum értéke van. A húsvéti ünnepkör minden mozzanata információkat hordoz: a tanítvány árulása, az utolsó vacsora, a kereszthordozás, veronika kendője, elesés a kereszttel, az uram uram, miért hagytál el engem, a bal és jobb oldali lator, a sírbatétel...Mintha kinyílna a szem, amit addig álomban forgattunk. A felismerések fényei oldó sugárként áramolnak a szenvedés görcsei között. A nagypéntek nélkülözhetetlen a feltámadáshoz. Nincs más sorrend csak csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. A nem tudás fátyla ahogyan lebben, úgy pörgünk a szenvedés szippantó spirálján lefelé. Le a legaljára. Mert csak a legalján lehet dobbantani. Ha pokolra térsz, legmélyére térj, tanítja a weöresi gondolat. Ezen a ponton, mintha kifeszítenék a testet, lelket, minden érzékszervünkkel együtt. Kegyelem, ha valaki legalább sírni tud,majd a fejét fel emelheti. A szenvedés keresztjén tehát ott vagyunk mindannyian. Ha az elv és a megvalósítás nem tudja fedni egymást máris a vertikalitás és linearitás ütközéspontján találjuk magunkat. Vagyis a szenvedésben, vagyis a szellem és anyag metszéspontján. Ilyenkor már csak annyit mondhatunk, hogy "uram vedd el tőlem ezt a pohárt, de mindezek által, legyen meg a te akaratod". Legtöbbször persze csak a mondat elejét ismételgetjük. De azt sokszor és hosszan. A "legyen meg a te akaratod" nehezen fakad fel a szenvedés sűrűjében, de ha megtörténik, akkor megszabadulunk attól a kényszergondolattól, hogy nekünk kell az isten szerepét is eljátszani. Nekem a húsvét nem történelmi esemény, hanem örök aktualitás. Nem sonka, nem tojás, hanem beavatás történet. A nagypéntek, minden évben, elmeséli az emberiség szenvedés történetét. A szenvedés és feltámadás örök körforgásában, most e kor gyermekeiként, mi fűzzük tovább a húsvéti történetet.
Azokat az embereket mondják bolondnak, akik szellemben szegények. A szellemben szegény olyan embernek tűnik, aki megelégszik azzal amije van. Nem sokra viszi, hanem a minél kevesebbre, arra ami szükséges, és ez a szükséges az elégséges. Ők a fordított világ királyai. Sőt világunk királyainak királyai, hiszen ők az egyetlenek, akik a kevéssel megelégedve végtelen hatalommal bírnak. Mernek szólni. Kiszólni. Beszólni. Mármint a kiskirálynak, a nagy királynak, a pünkösdinek és a királytalanságtól szenvedő álruhás hercegnek és hercegnőnek. A bolondság nem a gyagyaság kulturmegfelelője, hanem tudatállapot. Az igazság kimondásának háttérlökete. Nélküle nincsenek hősök és mártírok, nincsenek szabadságjogok, és nincsen íze semminek, ami valóban fontos. A bolond, nem feltétlenül ismeri a dolgok szóbeli értékét,de a cselekvését biztosan. Jó érzékkel éli meg mindazt, ami fontos, vagyis az édes semmittevést, és a nem gondolkodás gyönyörűségét. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy ez könnyű neki, hiszen a normalitás provokációitól mentesen könnyű a semmit tenni, meg kell említenem mégegyszer, hogy a bolond nem gyagyás.
Hamvas szerint ő az egyeteln ember, aki a a hatalom örületét legyőzte. A becsvágyon kivül álló, aki nemcsak a harci szituációkat kerüli ki sikeresen, hanem azt a zsibvásárt is, ami minden fájdalmak szülőanyja. Ő a boldog ember, aki a loholás közben szundikál, aztán mégis mindenkinél előbb odaér. Mindig ahová kell. Ez néha a sehova, néha a bárhova, néha a Jehova. A nem akarásban van minden cselekvésének gyökere, ezért tetteit nem a felelőtlenség, hanem a legmélyebb felelősség hatja át. Tudja, hogy az áramlatra kell bíznia magát. Nem a fej, hanem a szív tudásával tudja. A zsigerek bölcsességével, amelyek nem megvalósítják a vágyakat, hanem eloszlatják. Azt gondolnánk, hogy a bolond érdektelen és érzéketlen a többi ember szenvedései és örömei iránt....és tényleg. A bolondot az ember a legmélyebb valójában érdekli, amikor a bonyodalmas trükkjei nélkül lehajtott homlokkal megadja magát. Ezért teljes lényével együttérző, anélkül, hogy ebben az érzésben belebonyolódna. A bolond ritka ember. Felismerése olyan agytekervényeket igényel, aminek idegkapcsolatai még építkezés alatt állnak. Korunk embere a gyagyikaság legyintésében maga alá töpörinti őket. Ez a töpörintés jól jön a bolondnak. Mert ebben az álruhájában szabadság és sok minőségi idő van. Ahol nem kell megfelelni, nem kell valamilyennek lenni, vagyis meg lehet maradni annak, akinek valójában érdemes. Önmagának. A bolond ezért 
nem fél, mert elég önmagának. Nem kell bonyodalmas trükköket kieszelnie, hogy tíz körmével valamiféle csapat verődések részese lehessen. Ő ki meri mondani, meg meri tenni, meg tudja élni. Ő mi vagyunk a lehető legjobb változatban, az önmagunkkal szembeni humor legteljesebb pompájában. Ezért a bolondok világnapja azé a humoré is, amiben mi vagyunk az alany és az állítmány, a kezdet és a vég. Április elseje tehát a legfontosabb ünnep, és a bolondozás a legfontosabb tevékenység.
