Nagypéntek

Számomra a nagypéntek, a lélek sötét éjszakáját követő napok jelképe. Mindig nagypéntek van a mélypontokon. Amikor szenvedünk, amikor elárulnak, amikor elhagynak. Ilyenkor meg kell halnia valaminek, legtöbbször egy illuziónak, hogy helyet adhasson annak, aki lehetnénk, de még nem vagyunk. Valaminek, ami feltámadhat. Dante ezt pokoljárásként írta le. Minden olyan alkalomkor az életünkben, amikor változni, váltani kell nagypéntekekké válnak a napjaink. Ilyenkor el  jönnek a körülmények farizeus pribékjei, hogy bennünket valaminek, valakinek a nevében váltásra kényszerítsenek. Ezt megelőzi az elárulás nagy csütörtöke, és követi a várakozás nagyszombatja. Szükségszerűen. Nemcsak a kereszténységnek, hanem minden kultúrának meg van  maga feltámadás ünnepe. Minden nép, vallás és kultúra ismeri a lélek sötét éjszakáját követő nap jelentőségét. Feszíti is védőhálóját elvek, tapaszalatok formájában nyíltan vagy titkos tudás mögé rejtve. A nagypéntek a legnagyobb próbák jelképe, amit ember itt a földön megélhet. A sötétség és tudatlanság kárpitjának, minden esetben hasadnia kell. A keresztény történetnek tehát szimbólum értéke van. A húsvéti ünnepkör minden mozzanata információkat hordoz: a tanítvány árulása, az utolsó vacsora, a kereszthordozás, veronika kendője, elesés a kereszttel, az uram uram, miért hagytál el engem, a bal és jobb oldali lator, a sírbatétel...Mintha kinyílna a szem, amit addig álomban forgattunk. A felismerések fényei oldó sugárként áramolnak a szenvedés görcsei között. A nagypéntek nélkülözhetetlen a feltámadáshoz. Nincs más sorrend csak csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. A nem tudás fátyla ahogyan lebben, úgy pörgünk a szenvedés szippantó spirálján lefelé. Le a legaljára. Mert csak a legalján lehet dobbantani. Ha pokolra térsz, legmélyére térj, tanítja a weöresi gondolat. Ezen a ponton, mintha kifeszítenék a testet, lelket, minden érzékszervünkkel együtt. Kegyelem, ha valaki legalább sírni tud,majd a fejét fel emelheti. A  szenvedés keresztjén tehát ott vagyunk mindannyian. Ha az elv és a megvalósítás nem tudja fedni egymást máris a vertikalitás és linearitás ütközéspontján találjuk magunkat. Vagyis a szenvedésben, vagyis a szellem és anyag metszéspontján. Ilyenkor már csak annyit mondhatunk, hogy "uram vedd el tőlem ezt a pohárt, de mindezek által, legyen meg a te akaratod". Legtöbbször persze csak a mondat elejét ismételgetjük. De azt sokszor és hosszan. A "legyen meg a te akaratod" nehezen fakad fel a szenvedés sűrűjében, de ha megtörténik, akkor megszabadulunk attól a kényszergondolattól, hogy nekünk kell az isten szerepét is eljátszani. Nekem a húsvét nem történelmi esemény, hanem örök aktualitás. Nem sonka, nem tojás, hanem beavatás történet.  A nagypéntek, minden évben, elmeséli az emberiség szenvedés történetét. A szenvedés és feltámadás örök körforgásában, most e kor gyermekeiként, mi fűzzük tovább a húsvéti történetet.