A férfi mint harcos

Az ember alapvető karaktervonásához hozzátartozik a megküzdés. A nő és a férfi alapkarakterét illetően, és az egyéni sajátosságokat nem elhanyagolhatóan ezt különbözőképpen teszi. Míg a nő erőssége éppen erőtlenségében lehet, addig a férfi karaktere harcokon keresztül edződött, amiket azért kellett megvívnia, mert ez tudta csak szolgálni túlélését. A harc a szó fizikai értelmében a tesztoszteron nevű hormonhoz kötődik, ami úgyebár mindkét nemben jelen van, de köztudott, hogy jelentős eltérésben a férfiak javára. A tesztoszteront a férfi szervezetben a herék állítják elő, így a nemi vágy születési helye egyben az agresszióé is. A kettő szorosan összefügg. A harc nemcsak fizikailag, hanem lét minden síkján, a megszerzés és leigázás manövereként, hormonálisan is igazolt.

Ígyhát nem csoda, hogy a területért, a hatalomért, a szerelemért a szó fizikai értelmében az állatvilágban is a kanok között folyik a harc. Az ember nem állat, de fizikai müködésében annak a világnak a része amelyben ő is a hím és nöstény erejét kell felhasználnia a túléléshez. A férfi harcos, akkor is ha meg sem mozdul, nincsenek már harci eszközei. Harcos mert ereje megmutatkozásra készteti, gyengesége legyőzésre predesztinálja. A nőnél a harc tehetetlenség, a férfinél szükséglet. A nőnél a gyengeség erő, a férfinél a gyengeség tehetetlenség. Ahogyan végig megyünk a történelmi korokon, láthatjuk, hogy a harc végig kiséri a férfi helyzetmeghatározását. Először csak az erő az erő ellen. Ölsz vagy meghalsz. Aztán eszköz az eszköz ellen. A férfi maga a kard. Később a ravaszság a ravaszság ellen. Végül a pénz. A gyengeség kényszerítő ereje szülte a ravaszságot.Az egyre okosabb eszközök bevetésének lett eszköze a pénz. Amikor az erő erő ellen indult, nem volt háború. Mert a háború stratégia, és ravaszság, aminek mutatója lett a pénz. Mára eljutott a háborúskodás olyan fokára, ahol nevetséges lenne olyan harcról beszélni ahol férfi a férfivel találkozik, vagyis az erő az erővel. A harc a túlélés biztosítékaként nyert magának létjogot, és pontosan ezt veszíti el egyre   biztosabban a háborúskodással. Ha a férfi saját erején belül maradt volna, soha nem kezd el háborút szervezni.

A történelem igazolta, hogy az idő múlásával egyre gyengébb karakterek kezdték a piszkálódást, amire mindig ráugrott a környékbeli összes tesztoszteron.Vagy rá lett uszítva, rá lett kényszerítve, zsarolva...Az első világháborúig is sok értelmetlen és rosszul szervezett háború zajlott, de a világháborúk kegyetlenségét addig semmi meg sem közelítette. A múlt század elején lezajlott két világháborúban  eszmék rontottak rá mindenkire aki addig eszmék nélkül merte élni az életét. Megzavarták a túléélésért vívott küzdelmeit olyan parafrázisok, amiben ő név szerint nem is szerepelt. Arctalan eszközhasználatra biztatták, ahol úgy tetté kockára az életét, a haza ,a fasizmus, majd a kommunizmus nevében, hogy annak következményeitre nem volt rátekíntése.Azóta mintha ezt is felül szeretnék múlni a világon sokfelé lezajló belharcok a jogos területért, jogos igazságért, jogos vallási elvekért. Szóval a háborúk előtt is voltak harcok. Csak azoknak volt értelme, vagy jobban lehetett érteni, hogy ha lenne, akkor mi lenne az.

Valami biztosan. Mert aztán a világháborúknak semmiféle értelme nem volt. Legalábbis azok számára akiknek végül ezt meg kellett vívni... Így mint mindennek, aminek nem találja az ember az értelmét, végül át kell élnie a súlyos következményeit. Ezek a következmények az egyetemes emberi lélek összetörésén túl más mást is hordoztak a férfiakra és a nőkre nézve is. A férfiak elmentek a háborúba. A nők otthon maradtak.Éheztek, fáztak, csecsemőkkel bujkáltak, túléltek erőszakot, gyalázatot. Összefogtak, szövetségre léptek egymással az együttérzésben és a szeretetben. Eközben a férfiak a fronton leépültek a kiszolgáltatottságban. Éheztek, fáztak, rettegtek.Tehetetlenségük kikapcsolta régebben jól bevált reflexeiket, és kiszolgáltatta őket a felettük átvonuló vérzuhatagnak.

Úgy öltek és haltak, hogy elveszett a motiváció valahol ütközben, és átvette a helyét a tehetetlenség. Mint tudjuk a tehetetlenség a férfit gyengévé teszi. Arctalan massza indult arctalannak, és sors volt az arctalanság mögött. Majd hazajöttek, vagy jeltelen sírokban nem lelik békéjüket. Akik hazajöttek,szétesett iluziókkal, meggyötörten, csonka végtagokkal, szinte halott lélekkel, azok a férfiak vajon mire érkeztek haza? Arra, hogy rájuk már nincsen szükség. Hiszen a nők túlélték. Nélkülük. Már mindent, és bármit megoldanak. Nélkülük. Hát mit csináljon most a férfi? A férfi, aki csak úgy tudta túlélni, hogy kilépett a szeretetből. Mert a szeretetben nem lehet harcolni. Kilépett onnan, és kint is maradt. Azt hiszi, nem tud a szeretetben lenni, mert rá már nincsen szükség. Akkor meg minek? Aztán a férfi már nem tudta tisztelni a nőt. Ahhoz, hogy erejét érezze, ahhoz le kell uralnia a feleségét, a kedvesét. Ahhoz, hogy újra teremtőnek érezze magát, ahhoz el kell gyengítenie, el kell értéktelenítenie a nőt. Ebben a mintában pedig a nők is benne vannak. Leértékelik, lealacsonyítják magukat, hogy megfeleljenek. Csak úgy tudják szeretni a férfit, ha megalázkodnak. Így tudnak találkozni. Vagy nem.

Mert a szeretet ezt nem engedi. Panaszkodik a férfi, és panaszkodik a nő. Azért, mert egyedül van. Mert nem tud kapcsolódni. Mert közel száz éves mintát hordoznak. Mi lehet a megoldás? Talán a nők elkezdhetnék értékelni magukat? Talán a férfiak kinyithatnák a szívüket? Talán a nők újra magukba fogadhatnák a gyengédséget? Talán a férfiak meghajolhatnának a nők előtt? Talán a nők is meghajolhatnának a férfiak előtt? Lehet. Egy biztos csak: mindkettőnek akarni kell újra találkozni. Találkozni a szeretetben. Vajon mi nők készek vagyunk erre a találkozásra?