Amit mindennap megmarkolhatsz

Érdemes lenne rögtön a felkelés után egy munkatervet készíteni. A napi programnak, az lehetne az értelme, hogy felismerjem, mennyire vagyok tudatában a 24 óra határainak és kereteinek. A másik értelme, hogy megtudjam, mi az amire bár szeretnék időt szakítani, de valahogy mégsem tudok . Ha ezt a pontot megfogtam, akkor máris indulhat a nap igazi feladata, vagy ha úgy vesszük a szőrszál hasogatása. Évek óta kényszerem van megírni a napi programomat, néha a hetit és a havit is. Felsorolok benne vagy 30 tevékenységet. Amolyan 10 perces blokkokat, amiben jól elfér a tibeti öt gyakorlat az arc masszázzsal, a rongyvágás a naplózással.

Viszont még ha a 10 percet meg is szoroznánk 30-al, akkor is szükséges 300 perc aktív rohangálás a feladatsorok között, amit ha követni is tudok egy napig, soha nem  pontos időbeosztásban. Látva a korlátaimat, mégis minden programozott napban belefutok a saját lehetetlenségeimbe. Miért is követem én el, minden alkalommal ezt a hibát? Miért nem tudom felmérni, hogy ami programozható, az nem mindig kivitelezhető? Eltévedek a magam elé állított feladatok útvesztőjébe. Rendszeresen, és kivétel nélkül.Mindig. És mégis. És újra és újra nagy a lista és az eredmény egyre viccesebben sanyarú. Lehetnék olyan is ,aki reggel elhatározza, hogy ír ma hat oldalt és estére beéri a négy és féllel, na de én nem ilyen vagyok. Vagy sokat és egyszerre, vagy egyszerűen nem tervezek. Olyan ez mintha ezzel kínoznám magam. Mintha az este rám nehezedő sikertelenség érzésével kívánnám alátámasztani az eredményességem lehetetlenségét. Gyerekkoromban járta az a mondás, hogy aki sokat markol keveset fog. Amikor

szólás mondásokat gyűjtögettem, éreztem, hogy valahol sántíthat ez a mondat, mert aki keveset markol, az vajon mennyit markol? Az is ugyanannyit, mint aki sokat markol. Ezen kívül esélye sincsen többet megfogni a markolásból, de ha eleve sokat markol, akkor mindig van egy kis esély arra, hogy sokat fog. Így hát markolászom a napi 300 percet, ha alkalmam van rá, azért is, mert úgy gondolom, az embernek a boldogságra nincs más esélye, mint olyan tevékenységekkel megtámogatni magát, amiket szeret. Amit megmarkolsz az a tied....

A szombatom fő bűne a : Fösvénység

"Ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek."-mondja minden idők ősi bölcsessége. De mondhatná ezt a hétköznapok praktikuma is. Mondhatná, hiszen ahol megállunk, ott megkövesedhetünk. Ahol ragaszkodunk, ott elveszíthetjük egyensúlyunkat. Ahol védekezünk, ott megrekedhetünk. Ahol a legerősebb az ellenállásunk ott tudunk a legjobban eltörni, ott tudunk megtörni. Megtörni pedig nem túl praktikus, ha úgy vesszük akkor egyáltalán nem is gazdaságos. Ami meg nem gazdaságos, abból nincsen nyereség, ergo abból veszteség van. Tehát: ami megy ,engedjétek. Nekem aki nehezen fogadok be új dolgokat és ezzel együtt ha megszerettem nehezen is engedem el, ez a tanács kész gyötrelem. Úgy is mondhatnám, hogy lehetetlen, de nem akarok visszavonhatatlan mondatokban fogalmazni. Nem, mert tény, hogy havi rendszerességgel kiszelektálom a ruháimat, rendszeresen végzek önkéntes munkát, szívesen szabadulok meg a plussz kiloktól is, de az is tény, hogy ezeket a lehető legtöbb esetben nehéz szívvel teszem és nagyon lassan. Meggondoltan. Szó szerint, ugyanis sokszor meggondolom magam és például visszarakom  szekrényemben a rongyaimat és elgondolkodom, hogy nem-e vagyok teljesen agyament, hogy bérezés nélkül szolgáltatok. Így hiába látszik úgy, hogy jó fej vagyok, mindig maradnak kétségeim a saját érdekmentességem iránt. Miközben évente több zsáknyit elajándékozok, mégis  több átmeneti zsákom van annak a biztonságérzetével, hogy azokat bármikor visszapakolhatom a szekrényembe, vagy átvarrhatom, felvághatom rongyba a szönyegeimhez. Ragaszkodunk. Nem engedjük. Még akkor sem, ha tudjuk. Valahogy az ember össze van zavarodva: mi ez az egész fösvénység dolog ?A kapaszkodásban  hűséget feltételezünk. Nem engedjük el, mert a mienk, mert az őseink is így gondolták, nekünk szerezték, értünk küzdöttek. Minden küzdelmek előrevisznek? Minden ragaszkodásunk hűség? Hűség, vagy csak annak becézünk egy tehetetlenséget. Becézzük, de sokszor csak a változást akarjuk vele elkerülni. A hűség folyamatos munka, a ragaszkodást, meg a fejlődéssel együtt járó munka elkerülésének látom. Hogy jön ehhez a fösvénység? Mintha jó messziről indítanám most a gondolatot. A fösvénység számomra ugyanis maga a ragaszkodás, és mint ilyen többre vonatkozik, mint pusztán a tárgyak továbbadásától való félelem, vagy a pénz és érzelmek megosztására való képtelenség. A fösvénység olyan bűn, aminek nagyon nehéz ellenállni, mert ha már mindent tudást felhalmoztunk, nehéz ezt megosztani. Hadd küzdjön meg más is érte. Ingyen, és bérmentve átadni valamit magunkból, amiért megküzdöttünk? Azt hiszem a fösvénységet leginkább az ellentétéből kiindulva tudom megérteni. Nem vagyok fösvény, amikor tovább tudok adni olyasmit, amit nehezen szereztem meg, legyen az tudás, vagy egy tárgy, egy életérzés, egy kapcsolat. ,,Nézz meg mindent és utána menj tovább" Amikor elengedek valamit, valakit aki már nem tud, vagy nem akar hozzám tartozni akkor bizonyosan nem esem a fösvénység bűnében. Ha minden bűnünket felül is írtuk nehezen engedjük el a jutalmat, amit ezért kaphatunk. Ha nem is értem, hogy miért kellene az erényeim megszerzése után feladnom az érte szerezhető előnyöket, akkor nem is érdemes a fösvénység problémakörével foglalkoznom.
A szűk értelemben vett fösvény ember nem ad másoknak a javaiból és a tudását is csak pénzért, elismerésért adagolja. Nemcsak vigyáz a pénzére, hanem óvatosan arra költi csak, amiből neki is haszna származik. van akinek az autójában mindig van néhány forint, hogy a kéregetőknek odanyújtsa. Van aki rendszeresen adakozik, vagy félretesz a vagyonából a szegényeknek, vagy éppen a rászorúlóknak. Van aki megunt bútorát, ruháit, játékait fölajánlja a nincsteleneknek.Mindenki elszeretné kerülni a fösvénységnek még a látszatát is. Ha éppen nem ad az utcai kéregetőnek akkor, mindezt egész kimerítő módon is meg tudja magának indokolni, és persze nagyon sokszor igaza is van. Igaza mert a szegénység külső jelei mögött maffia lapulhat és döbbenetes tragédiák nem kiválthatóak sem pénzzel sem egyéb anyagi támogatással. Mégis.  

 A jótékonykodásnak hatalmas ereje van, és nem engedi, hogy belesüppedjünk az önérdek mocsarába. Az erényes tettek valóban jók és magasba röpítik a lelket, de a jótékony célú adakozás mégis az anyag spiritualizálásának legnagyszerűbb módja, mivel azt jelképezi, hogy saját lényünkből – azaz képességeinkből adunk másnak. Aki a kevésből add, még a szent írások szerint is sokszorosan ad, ahhoz képest aki a sokból ad. Aki ad ismeri az adakozásnak azt az örömét, amit szinte semmi mással nem lehet kiváltani.  Ez az az öröm, amit te idézel elő. Aki egyszer is megtapasztalta nem felejti ezt az együttérzésből fakadó, lelkesedéssel tovább burjánzó és végül szinte emberfeletti erővé duzzadó életérzést. Jó annak aki adja, jó annak aki kapja. És kik is vagyunk mi? A kiszolgáltatottságban elfogadók, vagy a többlettel rendelkező adakozók? Soha sem lehetünk csak az egyik oldalon. Nincsen olyan szegény ember, aki valamit ne tudna továbbadni , és nincsen olyan gazdag ember, akinek ne lehetne még adni, vagy ne lenne szüksége még valamire. Jó szóra, elismerésre, lelki nyugalomra.Van amiből én adhatok, én tehetek szolgálatot és van amiből a másik, talán olyan ember akinek látszólag nem sok mindene van. A birtoklással szerzett hatalom illúziójával mégsem lehetünk sehol máshol mint középen, ott ahol minden csak egy átfutó fogyasztási cikk a kezünk között. Mindig lesz nálunknál szegényebb és bármennyire is gazdagok vagyunk , mindig lesz nálunknál gazdagabb. Fösvénységünk nem énvédelmi mechanizmusunk része, hanem csakis a nem tudásé. A tudatlanságunk abban van, hogy ezt a középre helyezett kiszolgáltatottságban gazdagodást nem akarjuk meglátni, és azt hisszük, hogy ha bármit is visszatartunk a magunk részére akkor tudjuk a legjobban megvédeni a határainkat. Elfogadni vagyunk kénytelenek a megszületésünk pillanatától a halálunkig, és adásra köteleződtünk a létünk fenntartásának biológiai, érzelmi feltétele érdekében. Nincsen belégzés kilégzés nélkül. Fösvénységünk a ritmust szakítja szét, az áradást akadályozza, visszatart, megrekeszt, pangást és kibillentséget okozva sodor hamis védőkorlátok közé. A fösvénység börtön.
 Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az alap probléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki mindig mindent magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll, hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában egy hatalmas potenciált képez, egyszerűen holt papírok és érmék halmaza lesz. A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségről. A fösvénység mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt, hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit. A szombati nap a Szaturnusz bolygó hatása alatt áll. A Szaturnusz lelki és testi küszöbeink őre. Nem enged tovább amíg a meg nem tanultam az addig feladott leckét. A megkövesedést, leblokkoltságot, felelősséget, betegséget helyezi előtérbe, de a  megtanult lecke után ő biztostja azt is, hogy az eredmény biztosan megjelenik.

A világhoz való szigorúan csak szatornikus hozzáállás közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelődjön, és minden iránt az életben elveszítse az érdeklődését, kivéve a vagyona iránt, amelyet azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan „hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül hagyja a vagyonát. A nehézkesség a fösvénység legfőbb kisérője. Ahol könnyedség van, ott kevesebb a lehetőség arra, hogy örömnélküli megosztatlanságban legyünk. Mivel azonban a lehetséges örömök átéléséhez úsznunk kell az árral és el kell engednünk a nehezékké váló fösvénységeinket ezért ez az elavult fogalom új életet kell, hogy nyerjen. Figyelmeseségünkkel kell őt kitüntetnünk. Ha jeleit magunkon tapasztaljuk, tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért van szükségünk mindarra amit nem mások fele áramoltatni. Ha újra meg újra méltatlannak bizonyulunk az erényeinkhez amiket már sajátunknak érzünk akkor tudnunk kell, hogy az elengedés és megszerzés folyamata olyan mint a ki be áramló levegő. Az arányon van a hangsúly. Nem kell odaadnunk senkinek a nem létező gatyánkat és nem kell megöríznünk mindenáron olyan értéket sem amit generációink markukban szorítva nekünk kapartak. Nem kell. Mert az élet pulzálása a régit átveszi, de új formában kell, hogy továbbadja, ha azt akarja, hogy élet maradjon. Ez a folyamatos konvertálás lehet a helyes hozzáállás. Megőrízni és elengedni együtt, folyton abban a formában amiben éppen életképes. Értékek nem vesznek el, hiszen éppen attól értékek, csak ideiglenesen álruhában bújnak. Mentésüket újabb és újabb formákat találva kell néha elvégezni. Fantáziánkban ott élnek a régi nosztalgiák ízei, de konvertálás nélkül egy olyan létperemre sodrhatnak, ahol a nevetségesség a legenyhébb forma. Sok buzgóságunkban amivel kitakarjuk a régi értékeket olyan porosodásokat találunk amihez nincsenek meg a hagyomány kívánta takarító eszközeink. De ha mégis megvannak akkor használjuk őket, hiszen minden íjjat először hátrafelé kel húznunk, hogy jól előre repülhessen. Azt tapasztalom a saját fösvénységeimben, hogy ezeket a hátra lépéseket kell sokkal tudatosabban megtennem, és több bizalmaat kell szavaznom a jövőfele pattanásnak. Nem ragaszkodhatok egy ponthoz sem ahhoz, hogy az íjam nyomvonalán, ahhoz, hogy valóban célba találhasson. Fösvénységem sokféle lelki tehetetlenségem fedőneve, amit eddig csak az elengedés és nem ragaszkodás megélésével tudok elkerülni, de nem kizárt, hogy valami más is eszembe jut. Az biztos, hogy az ár, amelyet ezért a bűnért fizetünk, az, hogy nem lesz szellős az életünk. Megdohosodunk. Élő holtak leszünk, vagy még inkább élettelen élők. Ezért a heti lelkigyakorlatom szombati napján kiszellőztetem a hét közbeni puhányságomat, megkeresem a visszafogottságom mélységeit, bedeszkázom a szemem alatti karikát. Miközben hopplárézom ezt az utolsó üresjáratú gondolatot, megszavazom a bizalmat a jövőheti örömöknek és belemosolygok e szöveg fösvénységet rejtegető hiányosságaiba, amivel ma megint nem tudtam teljesen megosztani mindazt, amit szerettem volna.

Női tarot rongyszönyegen:8. Igazság

Egyensúly fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked álmait szövöd.
Örök a törvény, belőled fakad,
add meg a helyét, légy így szabad. 
Koptasd a mázat, vess új magot,
mard fel elmédbe az örökkévalót.
Tölcsére legyél a bizonyosságnak,
tedd le a terhét, annak ha bántnak.
A tegnapi csíra a mának virága,
a holnapba  pernyeként szállva.
 Bosszúnak lángját taposd el gyorsan,
amit megtennél, tedd azt okosan.
Sarkadban lihegnek lehetőségeid,
a jó és a rossz is bevégeztetik.
Markodban ülnek a tények,
de szívedben fekszik a lényeg.
Megpróbáltatások nem véletlenek,
 te fűzted sorsodba mint lélegzetet.
Keresztre feszültél útelágazásnál.
Mintha a végzeted keresnéd, bevárnád.
Vakká válj a képre, mely központod kivájja,
idézd fel magadban, hol az igazsága.

Női tarot rongyszőnyegen:7.Diadalszekér

Siker fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Életed próbája, hogy mit érzel sikernek,
azon az úton, mik odáig vezetnek.
Indulatok árnya fényszikraként árad,
meglöki a kezed, elindítja lábad.
Szerencse hajnal fakad fejed felett,
ragyogó színekben tüntetve fel mezed.
Kérkedő föld szemed, érzelmek pórázán,
elsiklik ég szemed reflektor sugarán.
Kalandok fűzére nyakadba akasztva,
mintha a nyugalom volna megskalpolva.
Kudarcod a vágyad, mely a sikert hívja,
elveszi a lelked, erőidet szívja.
Ítéletet mondhatsz most a múltak felet,
eldöntheted így hát mire mondasz nemet.
Fantom képeket vetít az akarat,
megnyúzva szemedbe a fénysugarakat.
Irigyeid hátán, nem juthatsz magasra,
megrázzák magukat le a szakadékra.
A győzelmed magjait szétszórtad a földre,
hullámvölgy itatja, fojtogatja élve.

Női tarot rongyszőnyegen: 6. Szeretők

Szenvedély fénykörök ékesítik évköröd,

most lelked vágyait szövöd.

Döntésből született minden mi élhet,

eredetéhez döntésként megtérhet.

Érzést táplálsz most, nem tudva a végét,

elkenni próbálod hiányzó négy szélét.

Szerelmetes élet virágait félted,

így építed  most vágyott békességed.

Teljes szívből éled, mindazt ami látszat,

s megtalálod benne hol a gond s a bánat.

Lépésedben van a közel s a távol,

merre indulnál el ha szívedben fázol?

Meghoztad a választ vágyaid oltárán,

kisírhatod magad egyiknek a vállán.

Hiányérzetedben a világ bepótol,

szemed elé rakva mindazt, ami hódol.

Démon csapdáidban ingerek feküsznek,

mikor felébrednek bosszúra esküsznek.

A megpróbáltatásban önmagadra lelhetsz

fel sem tett kérdésre válaszokat nyerhetsz.

Minden sóvárgásod csak egyet mutathat,

az elszakadt részek külön nem maradnak.

A péntekem fő bűne a: Torkosság

A torkosság komolytalanul hangzik. Nem is nagyon lehet érteni, hogy hogyan került fel a halálos bűnök listájára.

Az ember hat szelet tortát befal és az a büntetése, hogy másnap  kissé émelyegve, gombóc hassal ébred? Ebből kialakulhat ugyan egy rossz szokás, de pusztán egy picike, büntető joggal fel nem ruházható kis kilengés. Ennyi és semmi több. Nem ez nem tartozhat  a komolyan büntetendők közé, ezt valaki becsempészte közéjük. Próbából, hogy lássuk feltűnik-e valakinek. Már a lustaságnál is felmerült bennem ez a gondolat, de azt még elhessentettem, hiszen aki nem dolgozik az ne is egyen. Na de aki dolgozik, kilábalva a lustaság bűnéből az mennyit egyen? Merjen-e enni egyáltalán? A  torkosság, olyas valamivé vált a töprengés tengerem közepén, amivel most muszáj szembenézni, mert hanem, elborítanak a hullámai, miközben irdatlanul korog a gyomor. Az érthetetlenség akkor érte el csúcspontját, amikor megéhezvén felismertem, hogy az ember, puszta játékosságból is elköveti bármikor.  Nem akartam a kirívó esetekre gondolni, hiszen, ha halálos bűn, akkor itt lóg mindannyiunk feje felett.Ez a bűn pontosan a látszólagos komolytalansága miatt, feszegette nagyon az érdeklődési körömet. Azt sejtettem ugyanis a ránehezedő súlytalanságból, hogy többről van itt szó, mint pusztán arról, hogy mit eszünk, és mit nem. Mindannyian tudjuk, mert egyre többször tapasztaljuk is,hogy nem élelmiszerrel, hanem érzelmekkel táplálkozunk. Az étel több, mint testi táplálék, mert ha csak annyi volna, akkor nem foglalkoztatna bennünket, nem gyötrődnénk, hogy miből, hogyan és mennyit együnk meg. De hát foglakoztat, mert az étel preferenciák legalább annyit elmondanak gondolkodásunkról, világképünkről, hitünkről mint amennyit az éppen aktuális érzelmeinkről és lelki állapotunkról. A táplálék által, birtokba vesszük a világot. Mindahhoz hozzáférünk szimbolikusan, és a szó szórós értelmében is, ami rajtunk kívül áll. A hússal például, magunkhoz vesszük az agressziót és a fájdalmat is, amit a leölt állatnak a zsigerei megőriznek a számunkra. Minden élelmiszer nem csak anyagot, hanem energiát és információt is hordozz magában. A kenyérrel és gyökér növényekkel leföldeljük magunkat, a gyümölcsökkel és mézzel megédesítjük az életünket, ha éppen nincsen benne elég élmény. A fogyasztói szemléletet erőltető társadalmunkban, a jólét elsősorban az anyagi javakban való bővelkedést jelenti. Minden, aminek köze van ahhoz, hogy valakinek tűnjünk a többiek szemében a fogyasztással kapcsolatos. A fogyasztás helyszíne a torok rész. A torok, ami a benyelő szervünk. A torok a torkosság szimbolikus helyszíne.

Az a mienk, amit elfogyasztunk, vagyis ami teljes mértékben a birtokunkban van. Ilyen értelemben, nem csak táplálékot, hanem kapcsolatokat, érzelmeket és tárgyakat is birtokunkban veszünk, és a szónak hol szorosabb, hol tágabb értelmében elfogyasztjuk.

Nem is olyan régen szemléletünkben a lelki, szellemi, erkölcsi értékek bősége is hozzátartozott a jólét fogalmához, és az igazi fogyasztás ,vagyis maga a gazdagság az élet minőségében állt.
A  mennyiségnek a minőség fölött aratott győzelmét nevezem torkosságnak.  Úgy érzékelem, hogy a mennyiséggel nagyon sok mindenben elvész a minőség, és amiben nem, ott bizonyosan megtaláljuk az odafigyelést és az állandó lelki, vagy akár testi odafigyelést. A mértéktartás azért erény, mert állandó jelenlétet igényel. Középen lenni, vagyis nem lenni túl engedékeny, de túl szigorú sem, úgy az evésben, mint a  gyerek nevelésben, információ szerzésben, vélemény formálásban erőteljes önismeretet és folyamatos gondolkodást igényel. Ami valljuk meg nagyon sokszor fárasztó. Könnyebb azt enni, ami éppen van, úgy ahogyan mások is teszik. Ruhát választani is könnyebb az aktuális divat szerint, mint elgondolkodva, akárcsak gyereket,kutyát nevelni. Nehéz jelen lenni. Pedig a rutin megöli a kreativitást éppúgy, mint ahogy írtja boldogságra való készségünk. Régi szabály, hogy ahová az ember figyel, oda áramlik az energia. Ha nem figyel csak megszokásból cselekszik akkor elveszíti a  lehetőséget a feltöltődésre, és az energia, amit a rutinnal meg akar spórolni, el is vész. A torkosság is, mint a többi bűntársa arra int, hogy barátkozzunk meg azzal a ténnyel, hogy tudatosság nélkül nincsen minőségi élet, és nem engedhetjük meg magunknak a legapróbbnak látszó dolgokban sem a tudatlanságot. Az önmagunkon elvégzett munkát, semmi mással nem tudjuk behelyettesíteni. A torkosság  is figyelmeztet, hogy el kell jutnunk az önismeret azon fokára, ahol számszerűségeknek nincsen prioritásuk, ahol a nyelés funkció mellé tudatosságnak is kell társulnia. Nem ehetjük meg mindazt, amit megetetne velünk a világ. Információ,anyag és energia triászában minden mindennel összefügg az életünkben, és míg vannak nagyon látványos ok okozati láncok, addig vannak olyanok is, amelyek csak egy nagyobb rálátási körben felismerhetőek.

A táplálkozás szorosan összefügg azzal, hogy mit gondolunk a világról, és elsősorban önmagunkról. Olyan szorosan  mint, ahogy az érzelmi megnyilvánulásaink, is fokmérői annak, hogy mi történik a lelkünk mélyén, hová tartunk és azt milyen eszközökkel akarjuk elérni.
A táplálkozás, és az érzelmeink is mutatók, szeizmográfok, és ezért analógiásan összefüggenek, nemcsak egymással, hanem egy sor olyan életterületünkkel, amiről nem is gondolnánk, hogy táplálkozási szokásainkat befolyásolják, és ezen keresztül érzelmeinkre is hatással vannak. A torkossággal azt mondjuk magunkban, hogy ide nekem a legjobb falatokat.  Még, még, és még annál is többet. Akkor látható, hogy ki vagyok, ha minél több helyet tudok elfoglalni a világban és minél többet tudok bekebelezni belőle. Kiterjesztem magam azzal, hogy megnövelem a testméretemet, és ezzel a kiterjesztéssel kevesebb jut mindannak, ami körülöttem van és több jut belőlem, vagyis abból akinek érzem magam, annak amit képviselek.

Jóból is megárt a sok.  Torkosnak lenni azt jelenti, hogy nem ismerjük fel a mértéket. Az asztrológiában Jupiternek  megfelelő halálos bűn a mértéktelenség. Rokonságban áll a bujasággal, így könnyen össze is téveszthető vele. Ám míg ott a vágy egy gyönyört ígérő tárgynak szól, itt egyszerűen egy válogatás nélküli magunkba tömésről van szó a következő mottó alapján: „a túl sok nekem nem elég”. Úgy tűnik, mintha egyfajta igényességről lenne szó, és az ember csak egyszerűen a legjobbat akarná magának, de az az igazság, hogy az ember a legtöbbet akarja magának a legjobból és mindezt szinte bármilyen áron. Ha lehet persze akkor a legolcsóbban. Ahol a Jupiter nem fejleszt ki valódi érzékiséget, ott elmerül az értelmetlen bőségben, úgymint a mértéktelen evésben, pénzhalmozásban, ivásban, hogy ezzel küzdje le belső ürességét. Eme halálos bűn ismertetőjegye egyfajta negatív transz, kábulat, amely az értelmetlenség érzését leplezi. Ezt szolgálja mindaz, amit mértéktelenül fogyasztunk, legyen az akár órák hosszat tartó tévézés, állandó zenehallgatás, számítógépes játékok, szörfözés az interneten, maguk a könyvek, ha mértéktelenül olvassuk őket, eltérítenek minket attól, hogy reflektáljunk a tartalmukra és észrevegyük az értelemre irányuló, mélyre hatoló kérdéseket.

Az a folyamatos ingeráradat, amelynek a modern társadalomban kitesszük magunkat, nagymértékben hozzájárul ehhez a transzhoz. A transz ezen a szinten a nem gondolkodás szédületét jelenti és nem azt az egységélményt amiből a lét megértése fakad. Mindenki szédül valamiben, hiszen másképpen e földre csábító kavarodásban nem tudnánk résztvenni. Mégis e szédületben olyan becsapódások vannak, ami az ember szenvedésteli létének jogosultságát fenntartja nem leépíti. A jupiterhez kötődő másik kulcs szó a megrészegültség. Inni a felejtés vizéből és a létbe sodródni anélkül, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Kenyér és víz. Olyan szimbólumok amik túl mutatnak a hétköznapiság korlátain, bár azon belül is felülmúlják önmagukat, hiszen életben maradásunk legfontosabb feltételei( én személy szerint a kenyér életben tartási munkálatait nem igénylem, de a jelkép az jelkép). Az élet kenyere és az élet itala, a maga egyszerűsítettségével azt kívánja elmondani, hogy ami nem feltétele az életnek az nagyon sok esetben ellensége annak. A torkosság is az élet ellen irányul, hiszen valamiből többet veszünk magunkhoz. Alkoholizálodik az életünk. Itt van mindjárt a munkalkoholista, aki túldolgozza magát, hogy belső ürességét ne érezze. Vagy a hatalomtól megrészegült, aki nem tud betelni azzal az érzéssel, hogy ő nagyon fontos. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozunk amikor mániás vásárlóvá avanzsálódva, a megszerzés gondolatával töltjük fel kiüresedett életünk. Ilyenkor megrészegülve a pazarlás és megszerzés különös kavarodásában egy részeg ember tüneteit hordozzuk, hiszen homályos szemekkel, a válogatás nélküli költekezés remegése járja át a testünket .De nem hagyhatjuk ki azt sem, aki ugyanilyen homály szemekkel járkál a különböző ezoterikus szertartások szentélyeiben kívülről várva a megváltás szent gyümölcseit, és nem magában érlelve azokat a türelem és kitartás erényét gyakorolva. A gyors megvilágosodás reményeitől remegve ő is torkos, ő is szédült. Sok minden eljuttathat egy olyasfajta transzhoz, amely a mélyebbre hatoló, az értelmet kutató kérdéseket elfedi. Míg a meditálás, az útkeresés, a más népek kultúrájának megismerése fontos eszköze lehet saját utunk megtalálásához addig az ezekben való belemélyedés nem mindig jár együtt a benső világunk transzformációjával, csak alibiként szolgál arra, hogy ne nézzünk szembe a napi és személyes életünk által kínált kihívásokkal. Hajlamosak vagyunk például azt hinni, hogy állandó meditálással rendszeres befizetéseket eszközölhetünk megvilágosodás-számlánkra, ami azonban egyértelműen mint „ámító-számla” lepleződhet le. Keresésünk így lesz zsákutca, hiszen minden út jó út, ha rajtuk járva megoldjuk a feladatainkat, és nem magunk előtt görgetjük őket, hogy végül torlaszt képezve zsákutcává avassák a caminónkat. 
Mindannyian tapasztaltuk már valamilyen formában, hogy mit jelent a túl sok a jóból. A rosszul értelmezett bőség fogalmát mindenki átélheti, aki látja, hogy jóléti társadalmunkban a gyerekeket nemcsak karácsonykor árasztják el úgy ajándékokkal, hogy már semmi kívánságuk nem marad, hanem szinte a nap minden óráját ki lehet tüntetni ezzel az elterelő hadművelettel. A gyerek ilyenkor egy időre vágyak nélkül marad, de a szónak nem a felszabadító , spirituális értelmében, hanem  kéretlenül, kielégülés nélkül, mert a megküzdés boldogsága messze elkerüli. Boldogtalanok lesznek, hiszen a megküzdés öröme olyan minőség amit kihagyni csak az hagy ki szívesen aki még soha sem tapasztalta. A torkosság ezért egyik feltétele a boldogtalanságnak. Adva vesz el. Alattomossága abban is megmutatkozik, hogy azt az érzést kelti mintha egyenesen ő lenne a feltétele a jólétünknek.Mintha nélküle már nem is lehetne a miénk mindaz ami fontos, nélküle fél emberek vagyunk, nem gömbölyű egészek. A birtoklás része az életünknek de nem feltétele. Mivel az élet a maga körforgásában egyensúlyra törekszik ezért gyaníthatjuk, hogy ha felhalmozunk valahol, az máshonnan hiányozni fog. Ha torkosságunk sokféle életterületünkre kiterjed, akkor átveszi az életünk felett az irányítást, és kiderülhet nem jó javakból halmoztunk fel, talmi volt mindaz amit megkaparintottunk, hiszen nem tudott hozzá tenni semmihez, ami igazán fontos lett volna, semmit nem elégített ki, amire valóban vágyakoztunk. Amit eme halálos bűnért feláldozunk, az a valóság megélése, a megküzdés öröme, a lélek felemelkedő szárnyalása, amit nem húz le a másnaposságnak is becézett bűntudat.

A csütörtököm fő bűne a: Bujaság

A bujaság tavasszal felserkenő kórságom, ami  aztán egész nyáron gyötör. Őszbe fordulván ágyhoz szegez, és köszvényként kínoz egész télen. Szabadalmaztatva van az év összes napján. Kivételes napokon, felséges gyötrelmekkel fogdossa a szoknyám szélén a jó és rossz kedvemet. Amikor elkerül, szenvedek. Amikor megkerül, szenvedek. Olyan bűn ez, ami ha van ha nincsen, a legszélsőségesebb magatartásokban kényszeríthet. Alaptermészetünk csontvázához tapasztva, ő maga a hús. Vajon, a bujaság mennyire szerves velejárója, a bennünk erőt képviselő szexualitásnak? Vajon a természetes nőiességünk, férfiasságunk melyik lépcsőfokán ránt be minket az illegalitás sötét pincéjében, és vajon lehet-e erőnk a valódi megértéséhez, felismeréséhez és esetleges legyőzéséhez? Egyáltalán kell-e vele a harc? Valamennyien tudjuk, milyen nehéz féken tartani gondolatainkat, ha a nemiség területére érkezünk. Bomlott elménk kényszerképzete, hogy ez tipikusan a testhez kapcsolódó bűn, amit csakis a testi impulzus legyőzésével, időzítésével, konvertálásával oldhatunk fel. Kicsit mintha széttárt kezekkel állnánk a test ama hatalma előtt, ami a legválogatottabb perverzióknak becézett őrületekkel hajkurássza csakis szeretetre vágyó tiszta lelkünket. Lélek, elme, tudat, szellem ártatlanul figyelnék testi vágyaink kusza zavarodottságban elkövetett bűneit? És ha nem a test, akkor ki követeli a búját bennünk? A test csak kivetülés lehet, mert a test önmagában bűnt nem követhet el, hiszen a maga fizikai valóságában nem erkölcsi kategória. Szimbólum csupán, végrehajtó, megvalósító eszköz. Olyan jelkép együttes ami megjelenésében is, de főleg fizikai működésében valamiféle mutat. Több, mint az aminek látszik. Jelzőtábla valami mögöttes tartalom fele, lelki útmutató, szellemi tükör, színtér és megélési felület. Kondér, amiben a sorsunkat kotyvasztjuk. Hieronymus Bosch képein nagyon szépen nyomon követhető az a szimbólumrendszer, amivel a többi bűn között maga a bujaság is megjelenik. Itt van mindjárt a legfőbb jelkép a varangyos béka – amely legtöbbször egy szereplő nemi szervén gubbasztva jelzi a bujaságot.Vagy a medve, aki kiemelten a  férfibujaság jelzője. Az erőé, ami legtöbbször, de főleg legnyilvánvalóbban a nemiség kapuján tör utat magának. Talán ez a legegyszerűbb módja is, vagy csak a legkönnyebbik. Vagy a legerősebb? A korsó is ilyen szimbólum, amit általában egy bottal kombinálva alkalmaz, akárcsak a duda és a lant. Bosch megrajzolta a kora társadalmi képét de túl is mutatott rajta, hiszen a helyzet formáiban, külsőségeiben ugyan merészen sokat változott, de belső mohóságában, letisztázatlanságában mit sem. Sőt mintha a szabadnak hirdetett szexualitásban az ember a korlátokkal együtt elvesztett volna valami olyan jótékony varázslatot is ,ami talán pontosan a szexualitás eredendő méltóságát kívánta volna megtartani. Mai szemmel nehézkesnek és viccesnek tűnik ahogyan a boschi képeken a virágszedés(gyümölcsszedés) nemi érintkezést jelent, és az eper jelenti a földi kéjt, a mohó élni vágyást. Talán mert már nyíltan megnevezhetjük a dolgokat. De mintha ezzel a nyíltan beszéléssel, be is zárnánk magunkat egy személyesebb privát szférában, ahol a szexualitás csakis miránk egyszeri megismételhetetlen egyedekre vonatkozna, és nem is lenne a nagy teremtő körforgás része. Ebben a privát szférában pedig vannak elfogadható és nem elfogadható viselkedési minták. 

Epikuros azt mondja, hogy már az állatoknál, sőt növényeknél  is megfigyelhető, hogy születéstől fogva keresik azt ami kellemes, és kerülik azt ami kellemetlen. Ebből fakadóan az etikájának alapja, hogy az élvezet a Jó, a Rossz pedig a fájdalom. Ezt nevezzük a mai napig hedonizmusnak, és minden törékenynek látszó élvezetünket megtámogatjuk vele.

A cél, hogy ne érezzünk fájdalmat, se nyugtalanságot, ha ez sikerült akkor „megszűnik lelkünk vihara”. „Akkor érezzük az élvezet szükségét, amikor az élvezet hiányában fájdalmat érzünk.” Ha nincs fájdalom élvezetre sincs szükség

Ez volt az amit az epikureusok nagyon is jól tudták. Alapvetésük ugyan az volt, hogy az életet élvezni kell, és a fájdalmat el kell kerülni, de azt ők is elismerték, hogy a legnagyobb élvezet nem az „érzékein csiklandozásában” keresendő, hanem mindennemű fájdalomtól való mentességben. Minden fájdalomtól mentes élet ugyanis mindennemű felindulást is megszüntet bennünk. Mellesleg ők maguk nem hajkurászták az élvezeteket, egyszerűen éltek és az élet minden területén kerülték a mohóságot és a bujaságot.

De nem mindannyiunknak sikerül egyszerű életet élnünk, és a bujaságnak is sokféle módja adódik. Talán a legfinomabb formája, amire még nem is gondolunk, amikor gondolatban megszólunk másokat azért, ahogyan megélik nemiségüket, vagy ahogyan beszélnek róla. Ha csak ebbe az irányba téved is a gondolatunk, máris benn vagyunk a hálóban, ami gondolkodásunkat bármilyen messzeségbe elviheti. A behálózás és behálózottság az a mozzanat, amikor a belső vezetettségünket külsőre, és ezzel együtt tőlünk független, általunk nehezen befolyásolható külsőségekre cseréljük. Hamisra, ideiglenesre, amiben a lelkünk a test kiszolgálója, és nem fordítva. Belül tudjuk, hogy mi lenne az igazi, de ezt egyre nehezebb valóban is megélni, vállalni, hiszen azt látjuk, hogy testünk ékszerei nélkül szürke és unalmas mindaz amink van. Ez a kényszerképzetünk aztán új hazugság halmazt fon szeretetre éhes természetes létre teremtett lényünk köré. Az eredendőség háttérbe szorulásával egyre több bujaságon buzgólkodunk, egyre több figyelem elterelő manőverre van szükségünk, hogy örömet érezzünk.

A bujaságban az ember elveszít valamit az eredendő ártatlanságából és megszerezni, birtokolni akar. Ezért megjelenik a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, az erők mértéktelen összecsapása a legyőzés és legyőzöttség érzése, a kiszolgálás és kiszolgáltatottság torzított formáival tarkítva amúgy sem szenvedésmentes földi létünket.A bujaság tehát több mint szexuális őrület, több, mint perverzió és a nemi szervek találkozásának válogatott mohósággal megélt módja.  Az asztrológia a bujaságot a Vénusz-hoz rendeli. Vénuszhoz aki a test minden szintjén harmoniát, élvezetet, kiteljesedést akar. A testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. Itt a bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne.Ez a megszállottság végzetessé válhat, elrabolhatja minden időnket, és arra inspirálhat, hogy csakis akkor lehetünk boldogok, ha az élvezetet magát minden szinten birtokban tudjuk venni. Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki, és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés szinte biztosra vehető. A tévút a legjobban a sós víz példájával érzékeltethető. Hiszen ahogy az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb időn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé a mély kielégülést. De a teljes kiábrándulásig hosszú az út. A vágy újra és újra felkorbácsol bennünket arra, hogy hinni tudjuk kielégíthetőségében.Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet a Vénusz annyira szeret. Ez az elragadottság maga a lét teljessége iránti vágy, azért, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket, hogy bátran és őszintén lehessünk a legbensőbb vágyainkkal együtt szerethetőek. Mivel ez nem történik meg, ezért éljük meg az egész világot előbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz, amelyet minden olyan dologra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tőlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.

 

A szerdám fő bűne az: Irigység

Úgy tapasztaltam, hogy nagyon kevés dolog teszi olyan élessé a látást, mint az irigység. Amikor ez az érzés megjelenik a vérköreinkben, valahogy mintha másképpen érzékelnénk a dolgokat. Fátyoltalanná válik a mélyen bennünk bujkáló vágy, felszakad egy félelem, kiélesedik egy elfelejtett érzés. Ez a perspektíva, mintha felébresztené a témában vágó gyávaságainkat. Azzal piszkál, hogy: " miért is nincsen meg nekem az, ami az irigyeltemnek"...  "miért is nem lehetek olyan, mint az, akinél bejelentkeztek az irigyelendők"? Válságos állapotban tart bennünket.  Felzaklat, kizsigerel, késztet és feszültét tesz. Olyan nyomás alá tesz bennünket, ami alól minél hamarabb felszeretnénk ugyan szabadulni, de mintha nem tudnánk. Mintha nem lenne elég még az sem ha megkapnánk azt amit a másik. Mintha magunk alá kellene még gyűrnünk őt is. Mintha csak az hozhatna valódi megnyugvást, ha a másik a nyakát törné és előttünk térdelve bocsánatért esedezne amiért előttünk ért célba.Valami feneketlen kút peremén kapaszkodunk ilyenkor. Kapaszkodásunk elfáraszt és kitámasztja aláhulló pilláinkat.De azt is tapasztalom, hogy az irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak a boldogsága, akiket irigyelünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy elmúlnak a dolgok, és az irigyeltség gazdát cserél. De mi az irigység bűnétől fertőzöttek mit is törődünk ezzel, hiszen ha el is múlik a mások irigylésre méltósága , mindig van valaki aki nálunknál boldogabb, gazdagabb, esélyesebb, szebb és fittebb.Az irigységet szinte öntudatlanul már a csecsemőkorban sajátítjuk el, és gyermekkorunkban szinte naponta szenvedünk miatta. Fekete-fehér, van- nincs kategóriáiban gondolkodunk szinte kizárólag az életünk első évtizedében.  Színekre ebben a felnövekvő korban csak a külső világban vágyunk.Ekkor még nem törődünk az árnyalatokkal, mert biztonságot sugalló dolgokat keresünk. Azt akarjuk tudni legfőképpen, hogy kiben bízhatunk, és mi a jó és mi a rossz nekünk. Lassan árnyalódik az érzelmi paletta, és lesz az irigyelt szomszéd kislányból középszerű felnőtt vagy később talán a legjobb barátnőnk.Ezért fájdalmas szembesülni a határokkal, mert másoknak máshol vannak a lehetőségeik, és emiatt a határaik is. A"neki van nekem nincs" érzése olyan mértékben úrrá lehet rajtunk, hogy az életünk minden percét szinte az a gondolatsor tölti ki, hogy az utálatunkon felülemelkedjünk.A szerzetes- vagy beavató iskolák mindegyikének alapszabálya, hogy ne kívánjam meg azt, amit nem önként ajánlottak fel.

De ez csak rám vonatkozik!!! Nem jelenti azt, hogy mástól is elvárhatom, hogy ne kívánja meg, ami nekem jól esik. Egy szelet csokoládét is meg lehet felezni, egy süteményt megosztani másokkal, egy almába beleharaphatnak öten. A legszegényebb gyerek is megoszthat valamit másokkal, a legegyszerűbb ember is tehet szívességet valakinek, vagyis megoszthatja az erejét másokkal. Az irigységet itt lehet torkon ragadni, hogy vajon én vagy a gyerekem észrevesszük-e, hogy másnak is adhatunk a sajátunkból?

 Irigység több mint érzelem. Az irigység hátrány és fárasztó erkölcsi dilemma. Testvérei a  féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet, és mint családtag neki is ki van szabva a megfelelő büntetés. Ilyen büntetés az, hogy első körben kinevetik, a többi körben megvetik, elzárkóznak előle, betegesnek tartják és lenézik.Senki sem vallja magát szívesen irigynek, féltékenynek, rosszindulatúnak.

Ez a harmadik halálos bűn próbára teszi alaposan az őszinteségünket. A harag és a restség elég nyilvánvaló, letagadásuk nehézkes de az irigység letagadható, de legalábbis szövetséges szerzésére alkalmas, ahol nem tűnik halálos véteknek a közös rosszindulat. Az irigységet vagy a féltékenységet, mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthető agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak ezen a területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől, és ezzel együtt a közép és az út felismerésétől.

Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé. A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető. A legnagyobb zsarnokok is ősidők óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerő képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól, hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja. Sokkal inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé, talán azért, mert ez egy következmény és nem egy alaptulajdonság. Lelkünk mélyén érezzük, hogy őszintétlen életünkben milyen nagy változást eszközölhetnénk egy két keresetlenül igaz szóval ,mégsem élünk ezzel a lehetőséggel legtöbbször abból a megfontolásból, hogy ki ne derüljön irigységünk, vagy nehogy mások megismerve esetleges szerencsés  helyzetünket  irigykedni kezdjenek.

A féltékenység az irigység ikertestvéreként sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos bűnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.

Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni, hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erő lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen hű társ előbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.

Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk előléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit tesz, sőt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-ből, midőn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentő beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.Az irigységet belső középpontunk megerősítésével iktathatjuk a leghamarabb ki és annak felismerésével, hogy mindannyian pusztán átutazok vagyunk itt a földön. Olyan átutazok akik semmihez sem ragaszkodhatnak, és semmit nem vihetnek magukkal csak a tapasztalatot, és az ebből fakadó  megértő szeretet érzését.