A szerdám fő bűne az: Irigység

Úgy tapasztaltam, hogy nagyon kevés dolog teszi olyan élessé a látást, mint az irigység. Amikor ez az érzés megjelenik a vérköreinkben, valahogy mintha másképpen érzékelnénk a dolgokat. Fátyoltalanná válik a mélyen bennünk bujkáló vágy, felszakad egy félelem, kiélesedik egy elfelejtett érzés. Ez a perspektíva, mintha felébresztené a témában vágó gyávaságainkat. Azzal piszkál, hogy: " miért is nincsen meg nekem az, ami az irigyeltemnek"...  "miért is nem lehetek olyan, mint az, akinél bejelentkeztek az irigyelendők"? Válságos állapotban tart bennünket.  Felzaklat, kizsigerel, késztet és feszültét tesz. Olyan nyomás alá tesz bennünket, ami alól minél hamarabb felszeretnénk ugyan szabadulni, de mintha nem tudnánk. Mintha nem lenne elég még az sem ha megkapnánk azt amit a másik. Mintha magunk alá kellene még gyűrnünk őt is. Mintha csak az hozhatna valódi megnyugvást, ha a másik a nyakát törné és előttünk térdelve bocsánatért esedezne amiért előttünk ért célba.Valami feneketlen kút peremén kapaszkodunk ilyenkor. Kapaszkodásunk elfáraszt és kitámasztja aláhulló pilláinkat.De azt is tapasztalom, hogy az irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak a boldogsága, akiket irigyelünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy elmúlnak a dolgok, és az irigyeltség gazdát cserél. De mi az irigység bűnétől fertőzöttek mit is törődünk ezzel, hiszen ha el is múlik a mások irigylésre méltósága , mindig van valaki aki nálunknál boldogabb, gazdagabb, esélyesebb, szebb és fittebb.Az irigységet szinte öntudatlanul már a csecsemőkorban sajátítjuk el, és gyermekkorunkban szinte naponta szenvedünk miatta. Fekete-fehér, van- nincs kategóriáiban gondolkodunk szinte kizárólag az életünk első évtizedében.  Színekre ebben a felnövekvő korban csak a külső világban vágyunk.Ekkor még nem törődünk az árnyalatokkal, mert biztonságot sugalló dolgokat keresünk. Azt akarjuk tudni legfőképpen, hogy kiben bízhatunk, és mi a jó és mi a rossz nekünk. Lassan árnyalódik az érzelmi paletta, és lesz az irigyelt szomszéd kislányból középszerű felnőtt vagy később talán a legjobb barátnőnk.Ezért fájdalmas szembesülni a határokkal, mert másoknak máshol vannak a lehetőségeik, és emiatt a határaik is. A"neki van nekem nincs" érzése olyan mértékben úrrá lehet rajtunk, hogy az életünk minden percét szinte az a gondolatsor tölti ki, hogy az utálatunkon felülemelkedjünk.A szerzetes- vagy beavató iskolák mindegyikének alapszabálya, hogy ne kívánjam meg azt, amit nem önként ajánlottak fel.

De ez csak rám vonatkozik!!! Nem jelenti azt, hogy mástól is elvárhatom, hogy ne kívánja meg, ami nekem jól esik. Egy szelet csokoládét is meg lehet felezni, egy süteményt megosztani másokkal, egy almába beleharaphatnak öten. A legszegényebb gyerek is megoszthat valamit másokkal, a legegyszerűbb ember is tehet szívességet valakinek, vagyis megoszthatja az erejét másokkal. Az irigységet itt lehet torkon ragadni, hogy vajon én vagy a gyerekem észrevesszük-e, hogy másnak is adhatunk a sajátunkból?

 Irigység több mint érzelem. Az irigység hátrány és fárasztó erkölcsi dilemma. Testvérei a  féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet, és mint családtag neki is ki van szabva a megfelelő büntetés. Ilyen büntetés az, hogy első körben kinevetik, a többi körben megvetik, elzárkóznak előle, betegesnek tartják és lenézik.Senki sem vallja magát szívesen irigynek, féltékenynek, rosszindulatúnak.

Ez a harmadik halálos bűn próbára teszi alaposan az őszinteségünket. A harag és a restség elég nyilvánvaló, letagadásuk nehézkes de az irigység letagadható, de legalábbis szövetséges szerzésére alkalmas, ahol nem tűnik halálos véteknek a közös rosszindulat. Az irigységet vagy a féltékenységet, mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthető agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak ezen a területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől, és ezzel együtt a közép és az út felismerésétől.

Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé. A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető. A legnagyobb zsarnokok is ősidők óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerő képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól, hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja. Sokkal inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé, talán azért, mert ez egy következmény és nem egy alaptulajdonság. Lelkünk mélyén érezzük, hogy őszintétlen életünkben milyen nagy változást eszközölhetnénk egy két keresetlenül igaz szóval ,mégsem élünk ezzel a lehetőséggel legtöbbször abból a megfontolásból, hogy ki ne derüljön irigységünk, vagy nehogy mások megismerve esetleges szerencsés  helyzetünket  irigykedni kezdjenek.

A féltékenység az irigység ikertestvéreként sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos bűnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.

Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni, hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erő lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen hű társ előbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.

Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk előléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit tesz, sőt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-ből, midőn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentő beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.Az irigységet belső középpontunk megerősítésével iktathatjuk a leghamarabb ki és annak felismerésével, hogy mindannyian pusztán átutazok vagyunk itt a földön. Olyan átutazok akik semmihez sem ragaszkodhatnak, és semmit nem vihetnek magukkal csak a tapasztalatot, és az ebből fakadó  megértő szeretet érzését.