A csütörtököm fő bűne a: Bujaság

A bujaság tavasszal felserkenő kórságom, ami  aztán egész nyáron gyötör. Őszbe fordulván ágyhoz szegez, és köszvényként kínoz egész télen. Szabadalmaztatva van az év összes napján. Kivételes napokon, felséges gyötrelmekkel fogdossa a szoknyám szélén a jó és rossz kedvemet. Amikor elkerül, szenvedek. Amikor megkerül, szenvedek. Olyan bűn ez, ami ha van ha nincsen, a legszélsőségesebb magatartásokban kényszeríthet. Alaptermészetünk csontvázához tapasztva, ő maga a hús. Vajon, a bujaság mennyire szerves velejárója, a bennünk erőt képviselő szexualitásnak? Vajon a természetes nőiességünk, férfiasságunk melyik lépcsőfokán ránt be minket az illegalitás sötét pincéjében, és vajon lehet-e erőnk a valódi megértéséhez, felismeréséhez és esetleges legyőzéséhez? Egyáltalán kell-e vele a harc? Valamennyien tudjuk, milyen nehéz féken tartani gondolatainkat, ha a nemiség területére érkezünk. Bomlott elménk kényszerképzete, hogy ez tipikusan a testhez kapcsolódó bűn, amit csakis a testi impulzus legyőzésével, időzítésével, konvertálásával oldhatunk fel. Kicsit mintha széttárt kezekkel állnánk a test ama hatalma előtt, ami a legválogatottabb perverzióknak becézett őrületekkel hajkurássza csakis szeretetre vágyó tiszta lelkünket. Lélek, elme, tudat, szellem ártatlanul figyelnék testi vágyaink kusza zavarodottságban elkövetett bűneit? És ha nem a test, akkor ki követeli a búját bennünk? A test csak kivetülés lehet, mert a test önmagában bűnt nem követhet el, hiszen a maga fizikai valóságában nem erkölcsi kategória. Szimbólum csupán, végrehajtó, megvalósító eszköz. Olyan jelkép együttes ami megjelenésében is, de főleg fizikai működésében valamiféle mutat. Több, mint az aminek látszik. Jelzőtábla valami mögöttes tartalom fele, lelki útmutató, szellemi tükör, színtér és megélési felület. Kondér, amiben a sorsunkat kotyvasztjuk. Hieronymus Bosch képein nagyon szépen nyomon követhető az a szimbólumrendszer, amivel a többi bűn között maga a bujaság is megjelenik. Itt van mindjárt a legfőbb jelkép a varangyos béka – amely legtöbbször egy szereplő nemi szervén gubbasztva jelzi a bujaságot.Vagy a medve, aki kiemelten a  férfibujaság jelzője. Az erőé, ami legtöbbször, de főleg legnyilvánvalóbban a nemiség kapuján tör utat magának. Talán ez a legegyszerűbb módja is, vagy csak a legkönnyebbik. Vagy a legerősebb? A korsó is ilyen szimbólum, amit általában egy bottal kombinálva alkalmaz, akárcsak a duda és a lant. Bosch megrajzolta a kora társadalmi képét de túl is mutatott rajta, hiszen a helyzet formáiban, külsőségeiben ugyan merészen sokat változott, de belső mohóságában, letisztázatlanságában mit sem. Sőt mintha a szabadnak hirdetett szexualitásban az ember a korlátokkal együtt elvesztett volna valami olyan jótékony varázslatot is ,ami talán pontosan a szexualitás eredendő méltóságát kívánta volna megtartani. Mai szemmel nehézkesnek és viccesnek tűnik ahogyan a boschi képeken a virágszedés(gyümölcsszedés) nemi érintkezést jelent, és az eper jelenti a földi kéjt, a mohó élni vágyást. Talán mert már nyíltan megnevezhetjük a dolgokat. De mintha ezzel a nyíltan beszéléssel, be is zárnánk magunkat egy személyesebb privát szférában, ahol a szexualitás csakis miránk egyszeri megismételhetetlen egyedekre vonatkozna, és nem is lenne a nagy teremtő körforgás része. Ebben a privát szférában pedig vannak elfogadható és nem elfogadható viselkedési minták. 

Epikuros azt mondja, hogy már az állatoknál, sőt növényeknél  is megfigyelhető, hogy születéstől fogva keresik azt ami kellemes, és kerülik azt ami kellemetlen. Ebből fakadóan az etikájának alapja, hogy az élvezet a Jó, a Rossz pedig a fájdalom. Ezt nevezzük a mai napig hedonizmusnak, és minden törékenynek látszó élvezetünket megtámogatjuk vele.

A cél, hogy ne érezzünk fájdalmat, se nyugtalanságot, ha ez sikerült akkor „megszűnik lelkünk vihara”. „Akkor érezzük az élvezet szükségét, amikor az élvezet hiányában fájdalmat érzünk.” Ha nincs fájdalom élvezetre sincs szükség

Ez volt az amit az epikureusok nagyon is jól tudták. Alapvetésük ugyan az volt, hogy az életet élvezni kell, és a fájdalmat el kell kerülni, de azt ők is elismerték, hogy a legnagyobb élvezet nem az „érzékein csiklandozásában” keresendő, hanem mindennemű fájdalomtól való mentességben. Minden fájdalomtól mentes élet ugyanis mindennemű felindulást is megszüntet bennünk. Mellesleg ők maguk nem hajkurászták az élvezeteket, egyszerűen éltek és az élet minden területén kerülték a mohóságot és a bujaságot.

De nem mindannyiunknak sikerül egyszerű életet élnünk, és a bujaságnak is sokféle módja adódik. Talán a legfinomabb formája, amire még nem is gondolunk, amikor gondolatban megszólunk másokat azért, ahogyan megélik nemiségüket, vagy ahogyan beszélnek róla. Ha csak ebbe az irányba téved is a gondolatunk, máris benn vagyunk a hálóban, ami gondolkodásunkat bármilyen messzeségbe elviheti. A behálózás és behálózottság az a mozzanat, amikor a belső vezetettségünket külsőre, és ezzel együtt tőlünk független, általunk nehezen befolyásolható külsőségekre cseréljük. Hamisra, ideiglenesre, amiben a lelkünk a test kiszolgálója, és nem fordítva. Belül tudjuk, hogy mi lenne az igazi, de ezt egyre nehezebb valóban is megélni, vállalni, hiszen azt látjuk, hogy testünk ékszerei nélkül szürke és unalmas mindaz amink van. Ez a kényszerképzetünk aztán új hazugság halmazt fon szeretetre éhes természetes létre teremtett lényünk köré. Az eredendőség háttérbe szorulásával egyre több bujaságon buzgólkodunk, egyre több figyelem elterelő manőverre van szükségünk, hogy örömet érezzünk.

A bujaságban az ember elveszít valamit az eredendő ártatlanságából és megszerezni, birtokolni akar. Ezért megjelenik a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, az erők mértéktelen összecsapása a legyőzés és legyőzöttség érzése, a kiszolgálás és kiszolgáltatottság torzított formáival tarkítva amúgy sem szenvedésmentes földi létünket.A bujaság tehát több mint szexuális őrület, több, mint perverzió és a nemi szervek találkozásának válogatott mohósággal megélt módja.  Az asztrológia a bujaságot a Vénusz-hoz rendeli. Vénuszhoz aki a test minden szintjén harmoniát, élvezetet, kiteljesedést akar. A testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. Itt a bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne.Ez a megszállottság végzetessé válhat, elrabolhatja minden időnket, és arra inspirálhat, hogy csakis akkor lehetünk boldogok, ha az élvezetet magát minden szinten birtokban tudjuk venni. Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki, és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés szinte biztosra vehető. A tévút a legjobban a sós víz példájával érzékeltethető. Hiszen ahogy az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb időn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé a mély kielégülést. De a teljes kiábrándulásig hosszú az út. A vágy újra és újra felkorbácsol bennünket arra, hogy hinni tudjuk kielégíthetőségében.Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet a Vénusz annyira szeret. Ez az elragadottság maga a lét teljessége iránti vágy, azért, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket, hogy bátran és őszintén lehessünk a legbensőbb vágyainkkal együtt szerethetőek. Mivel ez nem történik meg, ezért éljük meg az egész világot előbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz, amelyet minden olyan dologra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tőlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.