A csütörtököm fő bűne a: Bujaság

A bujaság tavasszal felserkenő kórságom, ami  aztán egész nyáron gyötör. Őszbe fordulván ágyhoz szegez, és köszvényként kínoz egész télen. Szabadalmaztatva van az év összes napján. Kivételes napokon, felséges gyötrelmekkel fogdossa a szoknyám szélén a jó és rossz kedvemet. Amikor elkerül, szenvedek. Amikor megkerül, szenvedek. Olyan bűn ez, ami ha van ha nincsen, a legszélsőségesebb magatartásokban kényszeríthet. Alaptermészetünk csontvázához tapasztva, ő maga a hús. Vajon, a bujaság mennyire szerves velejárója, a bennünk erőt képviselő szexualitásnak? Vajon a természetes nőiességünk, férfiasságunk melyik lépcsőfokán ránt be minket az illegalitás sötét pincéjében, és vajon lehet-e erőnk a valódi megértéséhez, felismeréséhez és esetleges legyőzéséhez? Egyáltalán kell-e vele a harc? Valamennyien tudjuk, milyen nehéz féken tartani gondolatainkat, ha a nemiség területére érkezünk. Bomlott elménk kényszerképzete, hogy ez tipikusan a testhez kapcsolódó bűn, amit csakis a testi impulzus legyőzésével, időzítésével, konvertálásával oldhatunk fel. Kicsit mintha széttárt kezekkel állnánk a test ama hatalma előtt, ami a legválogatottabb perverzióknak becézett őrületekkel hajkurássza csakis szeretetre vágyó tiszta lelkünket. Lélek, elme, tudat, szellem ártatlanul figyelnék testi vágyaink kusza zavarodottságban elkövetett bűneit? És ha nem a test, akkor ki követeli a búját bennünk? A test csak kivetülés lehet, mert a test önmagában bűnt nem követhet el, hiszen a maga fizikai valóságában nem erkölcsi kategória. Szimbólum csupán, végrehajtó, megvalósító eszköz. Olyan jelkép együttes ami megjelenésében is, de főleg fizikai működésében valamiféle mutat. Több, mint az aminek látszik. Jelzőtábla valami mögöttes tartalom fele, lelki útmutató, szellemi tükör, színtér és megélési felület. Kondér, amiben a sorsunkat kotyvasztjuk. Hieronymus Bosch képein nagyon szépen nyomon követhető az a szimbólumrendszer, amivel a többi bűn között maga a bujaság is megjelenik. Itt van mindjárt a legfőbb jelkép a varangyos béka – amely legtöbbször egy szereplő nemi szervén gubbasztva jelzi a bujaságot.Vagy a medve, aki kiemelten a  férfibujaság jelzője. Az erőé, ami legtöbbször, de főleg legnyilvánvalóbban a nemiség kapuján tör utat magának. Talán ez a legegyszerűbb módja is, vagy csak a legkönnyebbik. Vagy a legerősebb? A korsó is ilyen szimbólum, amit általában egy bottal kombinálva alkalmaz, akárcsak a duda és a lant. Bosch megrajzolta a kora társadalmi képét de túl is mutatott rajta, hiszen a helyzet formáiban, külsőségeiben ugyan merészen sokat változott, de belső mohóságában, letisztázatlanságában mit sem. Sőt mintha a szabadnak hirdetett szexualitásban az ember a korlátokkal együtt elvesztett volna valami olyan jótékony varázslatot is ,ami talán pontosan a szexualitás eredendő méltóságát kívánta volna megtartani. Mai szemmel nehézkesnek és viccesnek tűnik ahogyan a boschi képeken a virágszedés(gyümölcsszedés) nemi érintkezést jelent, és az eper jelenti a földi kéjt, a mohó élni vágyást. Talán mert már nyíltan megnevezhetjük a dolgokat. De mintha ezzel a nyíltan beszéléssel, be is zárnánk magunkat egy személyesebb privát szférában, ahol a szexualitás csakis miránk egyszeri megismételhetetlen egyedekre vonatkozna, és nem is lenne a nagy teremtő körforgás része. Ebben a privát szférában pedig vannak elfogadható és nem elfogadható viselkedési minták. 

Epikuros azt mondja, hogy már az állatoknál, sőt növényeknél  is megfigyelhető, hogy születéstől fogva keresik azt ami kellemes, és kerülik azt ami kellemetlen. Ebből fakadóan az etikájának alapja, hogy az élvezet a Jó, a Rossz pedig a fájdalom. Ezt nevezzük a mai napig hedonizmusnak, és minden törékenynek látszó élvezetünket megtámogatjuk vele.

A cél, hogy ne érezzünk fájdalmat, se nyugtalanságot, ha ez sikerült akkor „megszűnik lelkünk vihara”. „Akkor érezzük az élvezet szükségét, amikor az élvezet hiányában fájdalmat érzünk.” Ha nincs fájdalom élvezetre sincs szükség

Ez volt az amit az epikureusok nagyon is jól tudták. Alapvetésük ugyan az volt, hogy az életet élvezni kell, és a fájdalmat el kell kerülni, de azt ők is elismerték, hogy a legnagyobb élvezet nem az „érzékein csiklandozásában” keresendő, hanem mindennemű fájdalomtól való mentességben. Minden fájdalomtól mentes élet ugyanis mindennemű felindulást is megszüntet bennünk. Mellesleg ők maguk nem hajkurászták az élvezeteket, egyszerűen éltek és az élet minden területén kerülték a mohóságot és a bujaságot.

De nem mindannyiunknak sikerül egyszerű életet élnünk, és a bujaságnak is sokféle módja adódik. Talán a legfinomabb formája, amire még nem is gondolunk, amikor gondolatban megszólunk másokat azért, ahogyan megélik nemiségüket, vagy ahogyan beszélnek róla. Ha csak ebbe az irányba téved is a gondolatunk, máris benn vagyunk a hálóban, ami gondolkodásunkat bármilyen messzeségbe elviheti. A behálózás és behálózottság az a mozzanat, amikor a belső vezetettségünket külsőre, és ezzel együtt tőlünk független, általunk nehezen befolyásolható külsőségekre cseréljük. Hamisra, ideiglenesre, amiben a lelkünk a test kiszolgálója, és nem fordítva. Belül tudjuk, hogy mi lenne az igazi, de ezt egyre nehezebb valóban is megélni, vállalni, hiszen azt látjuk, hogy testünk ékszerei nélkül szürke és unalmas mindaz amink van. Ez a kényszerképzetünk aztán új hazugság halmazt fon szeretetre éhes természetes létre teremtett lényünk köré. Az eredendőség háttérbe szorulásával egyre több bujaságon buzgólkodunk, egyre több figyelem elterelő manőverre van szükségünk, hogy örömet érezzünk.

A bujaságban az ember elveszít valamit az eredendő ártatlanságából és megszerezni, birtokolni akar. Ezért megjelenik a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, az erők mértéktelen összecsapása a legyőzés és legyőzöttség érzése, a kiszolgálás és kiszolgáltatottság torzított formáival tarkítva amúgy sem szenvedésmentes földi létünket.A bujaság tehát több mint szexuális őrület, több, mint perverzió és a nemi szervek találkozásának válogatott mohósággal megélt módja.  Az asztrológia a bujaságot a Vénusz-hoz rendeli. Vénuszhoz aki a test minden szintjén harmoniát, élvezetet, kiteljesedést akar. A testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. Itt a bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne.Ez a megszállottság végzetessé válhat, elrabolhatja minden időnket, és arra inspirálhat, hogy csakis akkor lehetünk boldogok, ha az élvezetet magát minden szinten birtokban tudjuk venni. Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki, és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés szinte biztosra vehető. A tévút a legjobban a sós víz példájával érzékeltethető. Hiszen ahogy az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb időn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé a mély kielégülést. De a teljes kiábrándulásig hosszú az út. A vágy újra és újra felkorbácsol bennünket arra, hogy hinni tudjuk kielégíthetőségében.Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet a Vénusz annyira szeret. Ez az elragadottság maga a lét teljessége iránti vágy, azért, hogy elfogadjanak és szeressenek bennünket, hogy bátran és őszintén lehessünk a legbensőbb vágyainkkal együtt szerethetőek. Mivel ez nem történik meg, ezért éljük meg az egész világot előbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz, amelyet minden olyan dologra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tőlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.

 

A szerdám fő bűne az: Irigység

Úgy tapasztaltam, hogy nagyon kevés dolog teszi olyan élessé a látást, mint az irigység. Amikor ez az érzés megjelenik a vérköreinkben, valahogy mintha másképpen érzékelnénk a dolgokat. Fátyoltalanná válik a mélyen bennünk bujkáló vágy, felszakad egy félelem, kiélesedik egy elfelejtett érzés. Ez a perspektíva, mintha felébresztené a témában vágó gyávaságainkat. Azzal piszkál, hogy: " miért is nincsen meg nekem az, ami az irigyeltemnek"...  "miért is nem lehetek olyan, mint az, akinél bejelentkeztek az irigyelendők"? Válságos állapotban tart bennünket.  Felzaklat, kizsigerel, késztet és feszültét tesz. Olyan nyomás alá tesz bennünket, ami alól minél hamarabb felszeretnénk ugyan szabadulni, de mintha nem tudnánk. Mintha nem lenne elég még az sem ha megkapnánk azt amit a másik. Mintha magunk alá kellene még gyűrnünk őt is. Mintha csak az hozhatna valódi megnyugvást, ha a másik a nyakát törné és előttünk térdelve bocsánatért esedezne amiért előttünk ért célba.Valami feneketlen kút peremén kapaszkodunk ilyenkor. Kapaszkodásunk elfáraszt és kitámasztja aláhulló pilláinkat.De azt is tapasztalom, hogy az irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak a boldogsága, akiket irigyelünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy elmúlnak a dolgok, és az irigyeltség gazdát cserél. De mi az irigység bűnétől fertőzöttek mit is törődünk ezzel, hiszen ha el is múlik a mások irigylésre méltósága , mindig van valaki aki nálunknál boldogabb, gazdagabb, esélyesebb, szebb és fittebb.Az irigységet szinte öntudatlanul már a csecsemőkorban sajátítjuk el, és gyermekkorunkban szinte naponta szenvedünk miatta. Fekete-fehér, van- nincs kategóriáiban gondolkodunk szinte kizárólag az életünk első évtizedében.  Színekre ebben a felnövekvő korban csak a külső világban vágyunk.Ekkor még nem törődünk az árnyalatokkal, mert biztonságot sugalló dolgokat keresünk. Azt akarjuk tudni legfőképpen, hogy kiben bízhatunk, és mi a jó és mi a rossz nekünk. Lassan árnyalódik az érzelmi paletta, és lesz az irigyelt szomszéd kislányból középszerű felnőtt vagy később talán a legjobb barátnőnk.Ezért fájdalmas szembesülni a határokkal, mert másoknak máshol vannak a lehetőségeik, és emiatt a határaik is. A"neki van nekem nincs" érzése olyan mértékben úrrá lehet rajtunk, hogy az életünk minden percét szinte az a gondolatsor tölti ki, hogy az utálatunkon felülemelkedjünk.A szerzetes- vagy beavató iskolák mindegyikének alapszabálya, hogy ne kívánjam meg azt, amit nem önként ajánlottak fel.

De ez csak rám vonatkozik!!! Nem jelenti azt, hogy mástól is elvárhatom, hogy ne kívánja meg, ami nekem jól esik. Egy szelet csokoládét is meg lehet felezni, egy süteményt megosztani másokkal, egy almába beleharaphatnak öten. A legszegényebb gyerek is megoszthat valamit másokkal, a legegyszerűbb ember is tehet szívességet valakinek, vagyis megoszthatja az erejét másokkal. Az irigységet itt lehet torkon ragadni, hogy vajon én vagy a gyerekem észrevesszük-e, hogy másnak is adhatunk a sajátunkból?

 Irigység több mint érzelem. Az irigység hátrány és fárasztó erkölcsi dilemma. Testvérei a  féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet, és mint családtag neki is ki van szabva a megfelelő büntetés. Ilyen büntetés az, hogy első körben kinevetik, a többi körben megvetik, elzárkóznak előle, betegesnek tartják és lenézik.Senki sem vallja magát szívesen irigynek, féltékenynek, rosszindulatúnak.

Ez a harmadik halálos bűn próbára teszi alaposan az őszinteségünket. A harag és a restség elég nyilvánvaló, letagadásuk nehézkes de az irigység letagadható, de legalábbis szövetséges szerzésére alkalmas, ahol nem tűnik halálos véteknek a közös rosszindulat. Az irigységet vagy a féltékenységet, mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthető agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak ezen a területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől, és ezzel együtt a közép és az út felismerésétől.

Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé. A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető. A legnagyobb zsarnokok is ősidők óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerő képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól, hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja. Sokkal inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé, talán azért, mert ez egy következmény és nem egy alaptulajdonság. Lelkünk mélyén érezzük, hogy őszintétlen életünkben milyen nagy változást eszközölhetnénk egy két keresetlenül igaz szóval ,mégsem élünk ezzel a lehetőséggel legtöbbször abból a megfontolásból, hogy ki ne derüljön irigységünk, vagy nehogy mások megismerve esetleges szerencsés  helyzetünket  irigykedni kezdjenek.

A féltékenység az irigység ikertestvéreként sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos bűnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.

Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni, hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erő lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen hű társ előbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.

Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk előléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit tesz, sőt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-ből, midőn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentő beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.Az irigységet belső középpontunk megerősítésével iktathatjuk a leghamarabb ki és annak felismerésével, hogy mindannyian pusztán átutazok vagyunk itt a földön. Olyan átutazok akik semmihez sem ragaszkodhatnak, és semmit nem vihetnek magukkal csak a tapasztalatot, és az ebből fakadó  megértő szeretet érzését.

Női tarot rongyszönyegen: 5. Főpap

Áldozati fénykörök, ékesítik évköröd,

most lelked vágyait szövöd.

Oltárodon magad legyél az áldozat,

hagyd el körülötte a szóvirágokat.

Kultuszod kéri tőled a mulandót,

jelzőfényekért az idődet adod.

Névtelen szövetséget köthetsz,

halhatatlanság ott áll mögötted.

Élő értekként te vagy az ajándék,

amit odaadhatsz most valaki másért.

Szertartások várnak mindenfele terád,

fölös cselekvésed hordozza a halált.

Eszmék fogságában rögzülnek az álmok

rejtett értelmüket tetteidben látod.

Olcsó válaszokkal ne érd be a végén,

mert ott állhatsz rögtön életednek szélén.

Erkölcsben erősnek, kedvből ihletőnek,

maradj a szívedben örök keresőnek.

Utadon az értelem örök szívverését,

kapcsold át másokba varázs szövetségként.

Tapasztalatokból erős várat építs,

lelkednek hitével bátorságod díszítsd.

Lélekmentő tevékenységem az írás

A lélekmentés eme formája, 12 éves koromban talált rám. Már két éve leveleztem egy Németországban élő magyar nővel, akinek velem egykorú gyerekei voltak, amikor eldöntöttem, hogy írok az egyik fiának egy verset. Ez a fiú egy évvel idősebb volt nálam, vagyis volt vagy 13, és én őt egy rosszalkodó kisfiúnak képzeltem. A verset nagyszerűnek éreztem. Tele javítgatásokkal végül el is küldtem neki. A hatás persze elmaradt. A kisfiú pedáns kamaszjelölt volt, tele pattanással, aki nem volt egy ablakbetörő parittyás kisfiú. A parittyát nem is ismerte. A makacsság szerény lelkét messzire elkerülte, ezért a második versem a  nyakas kiskakasról sem ért célba. Csalódottságom újabb irományokkal és nem könnyekkel vigasztalodott. Pont abban a korban voltam, amikor ha szeret az ember valamit, akkor úgy érzékeli, hogy tehetsége is van hozzá. Én is hittem rendületlenül, mert mi mást is tehettem volna. Azt spekuláltam, hogy bizonyára nem bennem van a hiba. Mások nem értik ezt a nagyszerű lélektani találatot, amit persze a líra eszközeivel lehet csak kifejezni. Ezért sűrűn próbálkozni kezdtem. Írtam én a nyárról, anyámról, a kutyámról, és főleg a fájdalmaimról. Néha beszorultak a gondolataim nehézkes rímek közé, de volt, hogy elszabadultak és el is rugaszkodtak minden valaha ismert érzéstől és tapasztalattól. A kis szürrealitásokra nagyon büszke voltam. A kezdeti sikertelenséget, felülírták az ihlet mindent elsöprő percei. Most már tudom ez volt maga a flow élmény. Áramlott bennem az önkifejezés ezen formája. Csak ültem és írtam. Mindenféléket. Végül egy regénybe is belekezdtem. Mindig csak azzal volt a baj, mikor meg kellett másoknak is mutatni. Azok a találkozások valahogy soha sem sikerültek. Mindenre valahogy később sikerült olyan szemmel ránézni, ami értéküket megnövelte. Például, amikor már novellákkal kezdtem próbálkozni, valamelyik rokonom elolvasta a gyerekkori verseimet és azt mondta, hogy ezeket miért nem hagytam elolvasni a maguk idejébe. De hiszen én hagytam, csak nem volt maguk ideje. Úgy látszik nem a jó helyen, a jó embernek mutogattam őket. Ezzel vigasztalgattam magam, és őket is. Mára már, mindez csak egy koccanás az ablakon. Egy ideje ugyanis, nem a megfelelő embereknek írok, nem a megfelelő időben. Már nem bánt, hogy lemaradtam a megfelelésről. Ma már magamnak írok, és nektek. Nektek, akik talán nem is vagytok megfelelők, arra, hogy ezt most elolvassátok, mert ez a téma pont nem tud benneteket lekötni. Mégis gondoljatok bele, hogy hányszor akadtatok fent ti is a megfelelés azon rostáján, ahol a hulló csillagok nem. Mindannyiunk élménye, hogy olyasmit is szeretünk alkotni, amire mások csak elnézően félre csücsörítenek. Mi azt gondoljuk micsoda nagyszerű dolgot alkottunk, írtunk, kitaláltunk, míg ez másoknak semmit sem jelent. Fura, hogy a sikertelenségek milyen jó inspirációk a valódi szabadság megértéséhez. Merthogy az öröm.  Az áramlat. A végeredményt mások díjazzák, de magát a folyamatot mi éljük át. És kérdem én, mi is a fontos, a cél, vagy maga az út? Az írás azért vált lélekmentőmmé, mert lemondtam a néző közönségről. Nehezen és nem önként, de mégis. Ez a lélekmentésben írt gondolatok mutatták nekem az utat. Mutatnak engem másoknak is, de ilyenkor mindig az első írásaimra gondolok. Azokra a régi nyakas kakas és parittyás kisfiús verseimre, ahol a cél mellé lőttem. Hogy a nagy akarásnak mekkora nyögés a vége. Hogy amíg élünk addig úton vagyunk, addig nem érhetünk célba, még ha mások úgy is gondolják. Még ha te is úgy gondolod. Még ha a visszajelzések tobzódásában, másoknak nem a nyakas kakas kritika is jut, mint nekem egykoron. Mindenki úgy menti az írással a lelkét ahogy a tehetsége engedi. Más úgy, én így.