Lélekmentő tevékenységem az írás

A lélekmentés eme formája, 12 éves koromban talált rám. Már két éve leveleztem egy Németországban élő magyar nővel, akinek velem egykorú gyerekei voltak, amikor eldöntöttem, hogy írok az egyik fiának egy verset. Ez a fiú egy évvel idősebb volt nálam, vagyis volt vagy 13, és én őt egy rosszalkodó kisfiúnak képzeltem. A verset nagyszerűnek éreztem. Tele javítgatásokkal végül el is küldtem neki. A hatás persze elmaradt. A kisfiú pedáns kamaszjelölt volt, tele pattanással, aki nem volt egy ablakbetörő parittyás kisfiú. A parittyát nem is ismerte. A makacsság szerény lelkét messzire elkerülte, ezért a második versem a  nyakas kiskakasról sem ért célba. Csalódottságom újabb irományokkal és nem könnyekkel vigasztalodott. Pont abban a korban voltam, amikor ha szeret az ember valamit, akkor úgy érzékeli, hogy tehetsége is van hozzá. Én is hittem rendületlenül, mert mi mást is tehettem volna. Azt spekuláltam, hogy bizonyára nem bennem van a hiba. Mások nem értik ezt a nagyszerű lélektani találatot, amit persze a líra eszközeivel lehet csak kifejezni. Ezért sűrűn próbálkozni kezdtem. Írtam én a nyárról, anyámról, a kutyámról, és főleg a fájdalmaimról. Néha beszorultak a gondolataim nehézkes rímek közé, de volt, hogy elszabadultak és el is rugaszkodtak minden valaha ismert érzéstől és tapasztalattól. A kis szürrealitásokra nagyon büszke voltam. A kezdeti sikertelenséget, felülírták az ihlet mindent elsöprő percei. Most már tudom ez volt maga a flow élmény. Áramlott bennem az önkifejezés ezen formája. Csak ültem és írtam. Mindenféléket. Végül egy regénybe is belekezdtem. Mindig csak azzal volt a baj, mikor meg kellett másoknak is mutatni. Azok a találkozások valahogy soha sem sikerültek. Mindenre valahogy később sikerült olyan szemmel ránézni, ami értéküket megnövelte. Például, amikor már novellákkal kezdtem próbálkozni, valamelyik rokonom elolvasta a gyerekkori verseimet és azt mondta, hogy ezeket miért nem hagytam elolvasni a maguk idejébe. De hiszen én hagytam, csak nem volt maguk ideje. Úgy látszik nem a jó helyen, a jó embernek mutogattam őket. Ezzel vigasztalgattam magam, és őket is. Mára már, mindez csak egy koccanás az ablakon. Egy ideje ugyanis, nem a megfelelő embereknek írok, nem a megfelelő időben. Már nem bánt, hogy lemaradtam a megfelelésről. Ma már magamnak írok, és nektek. Nektek, akik talán nem is vagytok megfelelők, arra, hogy ezt most elolvassátok, mert ez a téma pont nem tud benneteket lekötni. Mégis gondoljatok bele, hogy hányszor akadtatok fent ti is a megfelelés azon rostáján, ahol a hulló csillagok nem. Mindannyiunk élménye, hogy olyasmit is szeretünk alkotni, amire mások csak elnézően félre csücsörítenek. Mi azt gondoljuk micsoda nagyszerű dolgot alkottunk, írtunk, kitaláltunk, míg ez másoknak semmit sem jelent. Fura, hogy a sikertelenségek milyen jó inspirációk a valódi szabadság megértéséhez. Merthogy az öröm.  Az áramlat. A végeredményt mások díjazzák, de magát a folyamatot mi éljük át. És kérdem én, mi is a fontos, a cél, vagy maga az út? Az írás azért vált lélekmentőmmé, mert lemondtam a néző közönségről. Nehezen és nem önként, de mégis. Ez a lélekmentésben írt gondolatok mutatták nekem az utat. Mutatnak engem másoknak is, de ilyenkor mindig az első írásaimra gondolok. Azokra a régi nyakas kakas és parittyás kisfiús verseimre, ahol a cél mellé lőttem. Hogy a nagy akarásnak mekkora nyögés a vége. Hogy amíg élünk addig úton vagyunk, addig nem érhetünk célba, még ha mások úgy is gondolják. Még ha te is úgy gondolod. Még ha a visszajelzések tobzódásában, másoknak nem a nyakas kakas kritika is jut, mint nekem egykoron. Mindenki úgy menti az írással a lelkét ahogy a tehetsége engedi. Más úgy, én így.