Műanyag a gondolatom, 
Amikor takarítok, akkor a neki gyürkőzés pezsdítő izgalmában úgy szemrevételezem a delikvens helyszínt, mint a macska a bepánikolt egeret. A játék, amit a macska játszik az egérrel talán azért, hogy édesebb legyen a húsa, nálam kissé nyakatekert. Merthogy ebben a játékban nemcsak a macska, hanem az egér is én vagyok. Felspannolom magam. Rossz napokon azért, hogy a munkát jobb kedvvel végezzem...na de a jó napokon...A jó napokon azért, hogy elnyújtsam az élvezetet.Körbejárkálok, feltérképezek, mint a feng shui szakértő, aki először jár a helyszínen. Képzeletben tologatok, méricskélek. Két kezemet magam előtt tartva félre billent fejjel. Merthogy fejben kell ezt ugyebár. De míg más tisztességes nők mindezt időmegtakarítás végett teszik, addig én csak az időt húzom. A belelovalásért, mint egy bokszolónak nekem is szükségem van stimulánsokra. A takarítás olyan erogén zónámat bizsergeti, amit úgy tudom sok nő nem ismer. Na de ami késik, elmúlik. Mint mindenre, ami bizsergető, időt kell áldozni. Időt és teret. A meglévő rendnek borulnia kell, és én szívesen feláldozom az élvezetért a rendet. A már meglévő rendbe ugyanis mindig beakad a jólneveltségem. Muszáj leszek valami enyhe káosszal kiszabadítani. Meg hát ez a takarítás, egy fedőnév csupán kérem szépen. A megújulás előtti összeomlás fedőneve. Én ugyanis tisztában vagyok azzal(na jó nem tisztában, hanem csak tisztulóban), hogy ha csak pici a rendetlenség, akkor abból nem lesz elég a motiváció a valódi rendrakásra. Ahhoz, hogy valódi legyen, a meglévő rendnek össze kell omolnia. Nem akarok itt peresztrojkát. Nincs lassú tisztaság beszivárgás. Nincs csendes nézőpontváltás. Nincs teszi toszi(koszi). Itt Uránusz. A villámok istene. A bombagyáros. Kamaszkoromban, amikor az ember e nemes feladatot, hogy kitakarítson még csak ízlelgeti, szóval már akkor is éreztem ezt. Úgy kezdtem, hogy a helység közepére hordtam minden mozdíthatót, majd egy kis idő elteltével visszahordtam. Ahogy egyre inkább vérszemet kaptam az élvezetre, egyre lassabban. Sokszor, nem sikerült egy napra sűríteni, ezt a ki be pulzáló tevékenységet. Ezért legendásan zajlott. Van olyan legenda, hogy négy órát ültem a régi nők lapja kiadványain, lapozgatás közben azon bámészkodva, hogy hova helyezzem őket.....Van olyan legenda is, hogy anyám bejön meglát és rám sóz a békésen elpihent seprű nyelével, majd kimegy. Ez mondjuk nem is annyira másoktól hallottam. Kissé összerezzenek most is, ha valaki takarítás nehéz perceiben rám nyit. Rám, aki gyanútlanul keresem a helyét és helyes ütemét a rendrakásnak.Van olyan legenda is, hogy papír polcot szegelek, ami hajnalra leszakad, ruhát varrok meszelés közben, vagy polcot szorítok be két takarító eszköz közé.... . Én is emlékezem valamennyire, persze nem pontosan így. Valami ködfátyol mögül ugrik be apám sajnálkozó és lemondó arca, anyám erősre feltekert hangja, és a húgom kétségbe esett tekintete, aki nem tud odaférni éjfél után sem az ágyához, hogy elaludjon. Merthogy közben elromlott a bakelit lemezjátszó és azt kellett megjavítanom. És hát az élvezet az élvezet, nincs az rangsorolva. Nagy megkönnyebbülésükre, én már nem lakom velük. Amikor belevágnak valami új felújításban azért mindig eszükbe jutok. Gondolom aztán gyorsan magukhoz térnek, és lemondóan csak azt mondogatják:soha nem volt rend a szobájában, pedig szegényke állandóan rendezgetett. És igen. És élveztem. És mindezt jelen időben is. Az emberek többsége nem élvez maga körül rendet rakni. Én igen. Az emberek nagy többsége körül mégis rend van, és ebből kiindulva azt gondolom, hogy valaki vagy megteszi körülöttük, aki szintén nem szereti de megfizetik, vagy beáldozza magát e kényszerű cselekedetnek. Hát ez nem jó kérem szépen. A takarítás élmény, reveláció. Járó meditáció. Minél jobban nem szereted, annál nagyobb terápia arra, hogy megtaláld az életed minden percében az örömet. Amikor takarítok, ezt az örömet élem. Ha mégis nagyon lepusztult fázishoz érek, ahol a fejemet félre fordítanám, akkor tudom, hogy ide is be kell helyeznem az öröm ezüst szálait. Olyan lenyomatot kell itt szereznem, hogyha ide vissza kell térnem bármikor is a rend kedvéért, azt mostantól kezdve mindig örömmel tegyem. Amikor takarítok, belül is rendet rakok.Kisebbek persze itt a sikerfaktorok, de akkor is. A megnyugvás e rendezgetős szigetén, magamban is összeállítom a helyes sorrendet. A prioritásokat. Lesz a fontos és a kevésbé fontos. Hiába szeretném, nálam alapvetően soha sincsen tökéletes rend. Nemcsak azért mert folyamatos alkotásban vagyok, és ez állandó szétgurult ötletterveket jelent, hanem azért is, mert a túl nagy rend figyelmeztetés lenne, hogy az ami nincsen meg belül ne akarjam kívül. Szóval a rendrakást azt mértékkel, a takarítást meg örömmel.
Amikor alváshoz készülődöm...na ilyen nem sokszor van. Az alvás megy, a készülődést rá kihagyom. Nem szeretek készülődni. Az átmenetiség érzése ijesztő nekem. Szeretek itt-ott lenni, de nem a még nem és a már nem között. A készülődés kikészít, mert olyan szembesítéseket hurcolhat magával, hogy ki vagyok, és mit miért is csinálok. Szóval amolyan kényelmetlenség. Ha lehet megspórolom magamnak a nap e végső szakaszában. Nincsen szertartásféle lefekvés előtt, egy kis meleg tejecskével, félig olvasott könyvvel, kis filmnézéssel, pohár borral, illatos fürdővel. Inkább kifárasztom magam sokirányú tevékenykedéssel, és csak eldőlök mint a megbotlott lovak. Öntudatlanságot használva pajzsként a gondolkodástól távol.Lesz, ami lesz. Ha másnap nehezebb napom van, akkor az eldőlést hánykolódással fűszerezem. Ha meg csak eltelt ma is egy nap, és holnap is eltelik egy nap, akkor: egy, kettő, álom. Titkos ez az álomküszöb. Rejtélyes tartózkodási hely. Rejtélyes duplikátor. Kikapcsolja az agyunkat, és órákon keresztül egy másik létsíkon tart. Bámulatos. Mi ehhez képest a nemrég felfedezett boszniai Nap piramis rejtélye? Hát semmi. Bizony ám. Mert a rovás írt piramisban általános következtetések vannak a világ hogyan és mikéntjéről. Világrengető, eddigi információnkat mind felülíró, na de nem személyes, az egyéni életünkre is felhatalmazott megoldásrendszer. Na így az álomban... Ott van minden közös emlék tárháza, minden idők, minden rezgése. A közös tudatalattinkban járunk minden éjszaka .Le sem kell ásni 15 méter mélyre. Meg sem kell halnunk ehhez. Na de mire ezek feljönnek a lélekbányából, már csak pár törmelék és morzsalék. Az ember csak úgy bután áll, hogy na ma miért a nagyanyja nyeles bugyijáról álmodott, amit végül bedarált egy ventilátor. Amikor nagy ritkán felkészülök az alvásra, és meg tud érinteni ennek az utazásnak a mélysége, akkor átgondolva a napomat, elengedek. Az egy, kettőben ez az elengedés néha menti a nyugalmamat.Előrágok jövendő eseményeket. Megforgatok magamban kérdéseket, amire remélem a választ a reggeli ébredésnél. Hiszem , hogy tudjuk a válaszokat minden kérdésünkre, ami a személyes életünket érinti. Talán a Nappiramis titkát is. Na de nincs az a motiváció, hogy este a boszniai titkot programozzam. A világ rejtélyeinek megoldásához így kevés leszek érzem....Na de az a nyeles bugyi.... És mint tudjuk, ott az energia ahol a figyelem. Arra találjuk a feleletet, amihez a legtöbb érzelmet tudjuk odaengedni. Az egy- kettőben, az álom előtti pillanatokban, sokszor megcsippentem a lényeget. Ebben a sodrás előtti pillanatban olyan eszenciák vannak, amire úgy érzem nagy szükségem van. Ezért mostanában az alváshoz készülődöm. Jobban mondva, készülök az egy kettőre. Nem hagyom, hogy bedaráljon a nappal, mint a nagyanyám nyeles bugyogóját a ventilátor.
Amikor mesélek, meghurcolom magamat. Ez amolyan vidám hurcolkodás. Kifeszítem esetlenkedve mindazt, amit már kiteregettem. Az esetlen esetlegesség fontos, hiszen minden erősre fogalmazás rontja az ember hitelét ebben a tudatunk által uralt világban. Itt minden igaz lehet, de mindennek az ellenkezője is. Csak a pillanat igazságának lehet nyomatéka, és csak is annak ,amit az ember a saját szűrőjét vállalva mond el. A legtöbb mesét, mint Micimackó, én is magamról mondom. Úgy is mondhatnám, hogy mindegyiket, de azért ez még sem lenne igaz. Mégis mintha mindegyiket magamról mondanám, hiszen a legtöbbet azzal mondom el magamról, ahogy mesélek. Mert én már csak ilyen vagyok. A meghurcoltatásra kimondottan szükségem van. Mintha nem is lehetne másképpen elbeszélni a dolgokat csakis úgy, hogy kikarikírozom, kitömködöm. Elölről hátulról megvilágítom, hogy utána ködösíthessek. Így szétmosva az események valódi sorrendjét, magam is megláthassam az események igazi mozgatórugóját. Belemártom magam a történetekben. Ha belekérdeztek esetlegesen homályos részletekben, akkor megbicsaklás nélkül mondhatom a rátok szabott változatot is. Merthogy én olyan alkalmazkodó történetmesélő vagyok, olyan aki a történet sikeréért megküzd a hazugság démonaival is ha kell, és igazán nem vethetitek a szememre, ha esetleg néha elbukom. A mese nem ér véget azzal, hogy elmeséltem. Á dehogyis. Ugyanis fura módon, ha már elmeséltem, akkor én onnantól kezdve úgy emlékezem az eseményekre, ahogyan elmeséltem. A múltba szaladnak a tények, vége az objektivitásnak. Új emlékeim lesznek. Van olyan történetem, amiről tudom, hogy nem úgy történt, ahogyan elmondtam. De már mindenki úgy mondja tovább...és...már én sem tudom hogyan is volt. A nyers változatot újra helyszínelnem kell valakitől, ki ott volt és az igazságot őrzi.A történetmesélő életérzés pazar. Hitemmé vált, hogy a megélés valósága erősebb a tényekénél. Ezért mindenkinek csak ajánlani tudom az elől hátul megvilágításban az arányok egy pici eltolódását. Az alapvető tények amputálása nélkül. Csak mi történetmesélők...mi mindig legyünk készek az elgörbült , kiszáradt tények életre keltésére. Ha kell annak árán is, hogy meghurcoljuk magunkat az önmagunk iránti őszinteségben. A történetnek így nem is kell minden ponton igaznak lennie, mert elég lesz az, hogy mi igazak vagyunk benne.
