Trendkívüli vélemény a nemzeti öntudatról

A nemzetség amiben beleszülettünk, nem választható, de az ezzel járó öntudat nagyon is. Több szinten hevernek identitásaink. Van testi, nemi, vallási, szellemi és van nemzeti. Minden szinten ajándék lehet megélni önmagunkat. Felfedezni, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Testben, élőlény vagyok és ember. Nemben, nő vagy férfi. A nemzeti öntudat, a tudatosulás egy olyan lépcsőfoka, amit ki lehet hagyni, de én nem hagytam ki. Mert nem hagyhattam ki. Elmesélem miért. Magyarországon élek, magyarul beszélek, de nemzetségem székely. Utoljára, ezt a mondatot a dédszüleim mondhatták el magukról. A közelebbi felmenőimet, körbeékelte határokkal a történelem. Ha Magyarországon hangsúly esik a székelységemre, egyszere érzek lelkes örömet, büszkeséggel megtupírozva, és remegő térdet, a máshonnan jöttek szégyenével. Enyhe arcpírnak mondanám. Olyan emberek érzései kavarognak bennem, akiknek magyarázkodniuk kell a saját hazájukban, és emiatt egyszerre éreznek szégyent és makacsságot, dühöt  és mély fáradtságot. Mondhatnám egyszerűen magyarnak magamat. De nem. Messziről jöttem. Nem pusztán kilométerben mérve. Nem feltétlenül nyelvi, politikai, nemzetiségi, kulturális értelemben.  Nem tagadással mondom ezt, csak tényként, a messzeség miatt, amit érzek magamban ha a nemzeti öntudat szóba kerül. Sok mindenben hasonlóan jajgatjuk meg a történelmet és fájdítjuk magunkban az ezernyi vészt. Hallhatóan egy nyelvet beszélünk. Persze, van akik szerint csak a szavak ugyanazok. Messziről jöttem. A messziről jövés, inkább hozzáállásbeli különbségek gyűjtőszava lehetne. Hozzáállások, amelyek kora gyermekkorom óta szerves alakítói a gondolataimnak. Nem felnőtt koromban szereztem a nemzeti öntudatom. Nem azok rovására, akik körülöttem más nemzetként éltek. Nem, mert ezt nem is tehettem volna meg. Kisebbségben éltem a szülőföldemen. A románok történelmében, nem szerepel az  erdélyi betelepítésük. Miközben folytak a rólunk, elmagyarosodott románokról szóló történelem órák, olyan szavak foglalták aranykeretbe nemzeti öntudatom, mint az Anyaország, Összetartozás, Bem apó. Gyászkeretünk is volt: Trianon, Határátkelés, Kisebbség. Ezek befészkelték magukat agyam azon szegletébe, ami a titoknak van fenntartva. Az élet zajlott kint a buletinnel, és belül egy másfajta személyigazolvánnyal. Apám mindennap tanított valamit arról, hogy lehet nem feladni azt aki vagy, csak azért, hogy az lehess, aki szeretnél. Olyan kifejezések, mint a határon túli magyar, lófő székely, családfa, magyarok istene nem azért voltak naponta terítéken, hogy mellvértté váljanak, hanem, hogy identitásom ne kerülhessen szélviharba a román óceán közepén. A szükség nagyúr, ezért minden alkalmat megragadtak a szüleim, hogy megértessék velem az alkalmazkodás és az elhatárolódás egyidőben történő trükkjeit. Miközben felelős munkakörben dolgoztak és románul tökéletesen megtanítottak, titokban szentmisére jártak, székelyruhába  öltöztettek, politizáltak, illegális összejövetelekre jártak, leveleztek és énekelték a székelyhimnusz után a "nem megyünk mi innen el"-t. A     szükségben, ajándékok  lehetnek. Mint a nyomás alatt levő kagylóban, igazgyöngyé válik a homok. Az elnyomás, a megalázó háttérbe szorítások kitermelték a maguk lelki gyöngyszemeit. Mi gyerekek soha sem váltunk szüleink árulójává,  bár bizton állíthatom, hogy megvoltak a módszerek, hogy erre bennünket rávegyenek. Eszünkbe sem jutott, úgy szerezni előnyt, hogy abban alku tárgyaként a nemzeti érzésünk kerüljön. A családunk tagjainak románra lefordíthatatlan neve van. Nagyanyám székelyruhát szőtt a legsötétebb időkben. Nagyapám furulyálta  a Trianon előtti dalokat, és a Szabad Európát hallgatta. Megjárta magyar katonaként a hadifogságot. Szavalta a Nemzeti dalt. Annak légkörében nőttem fel, hogy székelynek lenni nagyon jó, csak most nem ildomos. Identitás felfüggesztve. Persze nem mindenki érezte így, volt akinek az alkalmazkodás a teljes beolvadást jelentette, és a rendszerváltás után magyarosította vissza a nevét. De legtöbbünket a körülmények csak megerősítettek. Megtaláltuk a magunk kiskapuit pünkösdkor a somlyói hegyen, vagy a kisszámú magyarórákon figyelve. A külső nyomás miatt, belül teljesen átélhettem az az érzést, amit mára szélső jobbosnak értékelhetnék. Ismeretlen volt előttem a szégyenkezés afelett, hogy hogy lelkesedem október 23 vagy március 15 megünnepléséért. Mert valódi ünnep volt összegyűlni a falu főterén, magyar szalagot szorongatva a belső zsebünkben. Némán. Azt hittem, ha egyszer ezt majd szabadon lehet, mindenki nagy örömmel fogja majd megtenni anélkül, hogy párthűnek kellene lennie, egyik vagy másik oldalon. Sok történetet hallottam a népemről, és az őseimről. Egy idő után, én is mint micimackó, aki önmagáról szeret mesét hallani, újra és újra családom hőstörténeteit hallgattam. A helytállások és a megmaradás történeteit ötvenhatról, a menekülésről, a kitelepítésről, a kollektivizálásról, a románosításról, a bújkálásról, a kulákságról. Néha azt éreztem, hogy az összes felmenőmnek becsületrendet kellene adni. Kitüntetést a meg nem alkuvásért, a nehéz időkben tovább álmodott álmokért, a tettekért amikben  összeroskadtak a fájdalomtól. Aztán persze világosodott az elmém, de a legenda még mindig él. Ők tudatában voltak annak, hogy mit kell megőrizni, mit kell továbbadni, mi ellen kell némán tiltakozni. Olyan érzések lengték be nemzeti identitásukat, amit legjobban egy szóval tudnék meghatározni, és ez  a vágyakozás. Vágyakozás az után, ami a miénk. A vágyakozásnak ez a formája sohasem dühödt, sohasem elégedetlen, sohasem sírós, inkább szelíd kivárás.  Mint aki tudja, hogy úgyis eljön ennek az ideje. Vártunk, mint akik jogos büntetésüket ülik, vagy a jogtalant, amiről nemsokára úgyis kiderül. Vártunk, mint a gyerekek, akiket elhagyott az anyjuk. Megtagadott, messziről integet és biztat, hogy tartsunk ki, de amint alkalma nyílik, hogy a kebelére öleljen, addigra megnövünk. Megerősödünk az elfogadásban. Persze, láttam apámat néha ökölbe szorított kézzel, ha hovatartozásuk egy két fórumáról hazaérkezett. De aztán rám nézett, vagy lehet, hogy csak elrévedt a tekintete, és kilazult a csuklója. "A dolgok elrendeződnek....előbb gondolkodj aztán cselekedj.... a korpával ne vegyülj össze mert megesznek a disznók". E három bölcsesség tükrözte túlélési stratégiánk alapját. A napi bölcsességek tárházában, mindig ott virult a nemzeti érzés. Nem volt leszakadt rész, nem volt idegen, nyirkos, beposhadt, ciki és vállalhatatlan, hanem élt. Amikor nagyapám, régi történelem könyve felett hajolva, felolvasta  Szent István intelmeit Imre fiához, majd fehér abroszba csavarva felmutatta a magyarországi születési bizonyítványát, úgy gondoltam ilyen lehet a beavatás. Időszakonként, főleg amikor téli estéken a villanyt is elvették, apám a nemzeti öntudat beavató nagymesterévé lépett elő. Szertartásosan bontogatta a régi pesti hírlapok megsárgult lapjait, és simogatva őket felolvasott belőlük. A titkos szoba ereklyéi is ekkor kerültek elő: piros vitézkötéses mundlicska, Orbán Balázs fotók, piros fehér zöld szalag, nagyszüleim magyar házasságlevele. Ezek a titkos szeánszok meghatározták vágyakozásom célját, és megadták annak az erőfeszítésnek az értelmét, hogy mindent megtanuljak népemről, amit akkor és ott lehetett. És még többet. Megértem ha valakinek nem számít semmit az, hogy magyar-e vagy román, zsidó, vagy szerb, vagy angol. Megértem mert a lét sokféle síkján ez a kérdés nem lényeges, esetleg zavaró, esetleg akadály, eseteleg ellenség. Megértem, mert azt a varázslatos világot, amiben egy közösség része vagy, nem mindenki élheti át nemzetisége kapcsán. Egyszerűen azért, mert nem lehet, mert nem tudja, mert más az útja a megértésben. Lehet ezt az érzést lehatárolónak, kirekesztőnek is megélni, eszköznek ahhoz, hogy másokat magad alá gyűrjél.

Mégis. A toleranciát más népekkel szemben az ember valós időben úgy tudja megtanulni, ha miközben másokkal együtt él, a sajátját fel nem adja. Ugyan nyelveket beszél, átveszi a számára bölcsnek bizonyuló szokást, magatartást, esetleg hitrendszert, de a sajátja megismerésére temérdek időt fordít. Sokkal többet, mint a másokéra, nem azért mert az övé a legjobb. Nem azért mert székelynek, magyarnak, románnak lenni a világ legjobb dolga, hanem mert önmagamnak lenni a világ legjobb dolga.