Számomra példás életet élt: Pina Bausch táncművész

Philippine „Pina” Bausch 1940. július 27-én született a Düsseldorfhoz közeli Solingenben.
Bausch az egyik legbefolyásosabb egyénisége a kortárs táncnak az elmúlt harminc évben. Táncot Essenben, majd a neves New York-i Juillard Schoolban tanult, itt ismerkedett meg az akkor még szárnyukat bontogató, ma már tánctörténeti jelentőségű technikákkal, többek között José Limón, Anthony Tudor, Paul Taylor munkájával. Ezeket a technikákat ötvözte később a saját elképzeléseivel. A Metropolitan Opera balettkarában táncolt, nem kevés sikerrel, de ez egyre inkább nem elégítette ki. Visszatért hát szülőhazájába, hogy egykori tanára, Kurt Joos esseni társulatában szólótáncos legyen. 28 évesen Bartók Béla zenéjére készítette el első koreográfiáját, 29 évesen átvette mestere helyét az igazgatói székben, és 32 éves volt, amikor saját társulatot alapított, ebből lett a világhírű Wuppertali Táncszínház. 1983-ban, 43 évesen annak a karnak lett az igazgatója az esseni főiskolában, ahol ő maga is végezte tanulmányait annak idején. Egyesítette a táncot a radikális színházzal, a szürreális művészettel, a szexuális drámával, és a tánccal kifejezett testbeszéddel, amelyet Tanztheater néven ismerünk.Ő volt a modern tánc veszélyes varázslója, aki  úgy használta a táncot mint színházi eszközt és újrarajzolta a színházi művészetek térképét. A táncszínház vegyes műfajának úttörője volt, akinek személye megihlette Federico Fellinit és Pedro Almodóvart is. A férfi-női kapcsolat egy visszatérő téma munkáiban, ami ihletett adott-és nagy közönségsikert aratott- a "Beszélj hozzá" c. Almadovár filmhez is. Aki látta a filmet, az bizonyára emlékszik a fura színházi előadásra, ami a film egy betét darabja, és meghatározza a film egész hangulatát, alátámasztja  szavakkal az elmondhatatlant.
A darabjai rövid dialógusokra és mozgásokra épülnek fel, legtöbbször szürreális jellegűek, megdöbbenést okoznak, elgondolkodtatnak. Egyszerű mozdulatok tökéletes kivitelezésben. Ötletes helyszínek, mint amilyen egy függő vasúti fülke, vagy egy pusztán székekkel berendezett színpad, egy park, egy erdőrész. Az ismétlés nagyon fontos szerkezeti tényező. A multimédiás óriásprodukcióiban meghatározó díszletet és zenét használt. Idős táncosokkal dolgozott, olyanokkal akik már nem kaphatnának más előadásokban szerepeket. Bausch az öregség és az érettség témakörére építette több darabja hangulatát is. Táncosai negyven év feletti táncosok, akiknek hajlékonysága ha nem is a régi, de mindenképpen figyelemre méltó, kifejező erejük viszont egészen kivételes.

Férje a Wuppertali Táncszínház jelmez- és díszlettervezője, a holland származású Rolf Borzik volt. Sokat dolgoztak együtt. Férje látásmódja a kezdetektől fogva erősen meghatározta a színház vizuális világát egészen 1980-ban történt haláláig. Nem sokkal utána Pina Bausch megismerkedett a chilei egyetemen irodalmat és esztétikát oktató Ronald Kay költővel, egy évvel később született meg közös fiuk, Rolf Salomon, aki előző férjéről kapta a nevét.

"Táncoljatok, táncoljatok, különben elvesztek." - Pina Bausch ars poetica-ja. Ő maga élte is ezt a mondatot, hiszen egész életét a színház, tánc töltötte ki és az e körüli teendők. Ő maga volt a rendezője, kitalálója és korreográfusa azoknak a daraboknak amelyekben rendszeresen ő maga is fontos szerepeket táncolt végig. A legendás német táncosnő és koreográfus élete, tánca, kivételes tehetsége, egyedisége, nagysága ihlette Wim Wenders német filmrendezőt arra, hogy egy sajátos hangvételű dokumentum filmet, filmesszét, táncfilmet forgasson legendás alakjáról. A film ízig-vérig Wim Wenders-i alkotás. Még csak arra sem tesz kísérletet, hogy időrendben elmesélje Pina Bausch életét, hogy dokumentálja vagy netán elemezze munkásságát. Olyan a film, mint amilyen maga Bausch: ötletes és megfoghatatlanul egyedi. Wenders nekrológot forgatott egy nőről, akit zsenialitásáért tisztelt, és mint már évekkel korábban, a Berlin felett az égben tette, főhősét ezúttal is angyallá változtatta. A két órás film vége felé Pina Bausch szólót táncol, a szóló végén pedig mintha messziről integetne. A film nyitó jelenete máris egy  idegen valóságba repíti a nézőt. Sztravinszkij Tavaszi áldozatának Bausch-féle feldolgozásából látjuk az első perceket. Szinte megsuhint bennünket az anyag, amely kézzel fogható közelségben lebeg előttünk. A táncosokkal együtt mi is betáncolunk a holtak mesterséges birodalmába, a hideg semmibe, amelyben a táncosok közvetlen közel hozzánk, mégis érinthetetlenül távolian táncolnak az életükért. A vörös ruha például, amit azért ölt magára a táncosnő, hogy az áldozat szerepébe bújjon, a földön heverve először mesterségesen világító objektumként hat. Pina Bausch a rák egy meghatározatlan formájában halt meg, öt nappal a diagnózis után, 2009-ben még a róla szóló film befejezése előtt.