Sahasrara csakra: a fejtető kereke

Az életenergia körbeért. A kígyó a saját farkába harapott. Végpontjához érkezett, ami egyben a kiinduló pontja is. A fejtető ezen legmagasabb pontján olyan erőket veszünk birtokba, amelyek alapjaiban határozzák meg létezésünk minőségét. Ez az egyéni sajátosságokat hordozó életenergia a koponyán keresztül folyamatos kapcsolatot tart fenn az egyetemes életerőkkel.Nem is csakra, inkább felszabadításra váró isteni tudatosság területe ez, ahol minden megtörténhet. Ez a hely az igazi otthonunk. Innen indul nagy utazásunk az életbe, és fejlődésünk végén ugyanerre a helyre érkezünk vissza. Az ember sok mindenre törekszik belső hajtóerőinek erőssége szerint, mégis legmélyebb célja az egység és üdvösség létrehozása. Itt a létünkért felelős életenergia elérheti az emberi képességek csúcsát. Csak a tapasztalat a megmondhatója, milyen lehet egy ilyen egységben hosszan leledzeni. Az egybeolvadás az én összeolvadása az univerzum kozmikus energiáival az emberiség kissé elfeledett képességévé vált. A megvilágosodás, mint valami nehéz gyakorlat tornyosul fölénk és széttáratja elernyedt karjainkat, mintegy kifejezve tanácstalanságunkat és segélykérésünket a láthatatlanná vált erők irányában. Pedig ahogyan mára már megtudtuk, az erő bennünk lakozik. Amint fent úgy lent, amint kint, úgy bent, keresztjét hordozzuk. A nyugalom állapotának létrehozásával, válik ez a kereszt teherből, áldott állapottá. Könnyű örömmé, amiben feloldódik a te és az én fogalma, a dolgok valódi természetének megértését adva. Ilyenkor kapcsolatba lépünk a hatalmas, korlátlan tudással.A tudással, mely sosem vész el,de mindig átalakul, és átalakulásaival, folyton keresésre ,belső és külső utazásokra kényszerít. Olyan utazásokra, amiben önmagunkat egyre jobban elhelyezhetjük a kozmikus rendszer fogaskerekeiként. Mozgásban lenni azt jelenti, hogy élni. élni azt jelenti, hogy részt venni. Részt venni azt jelenti, hogy hatni. A hatás pedig megszüli a saját ellenhatásait, ami újabb és újabb körforgások képeit vetíti elénk. Ezekben a körforgásokban tapasztalatokra, bölcsességekre jutunk.
 A korona csakra az egység és a bölcsesség központja. Megfelelő működésekor, tisztában vagyunk önmagunkkal, tudjuk kik vagyunk, és miért jöttünk. A felsőbb akaratba való hit, beépül mindennapjainkba. A Korán szerint, a középkori iszlám misztikusok a létezést fénynek tekintették. Felfogásuk szerint, az agy igen sok fényt sugároz ki. Ez az elgondolás a kereszténységben, mint a glória fogalma, és ábrázolása jelenik meg. A koronacsakra minden kultúrában azzal a fénnyel függ össze, ami egyszerre rezgés és anyag. Ezt a fénysíkot mindenkinek egyedül kell elérnie. Még a tekintélyt igen tisztelő klasszikus jógatanítások is azt hangsúlyozzák, hogy egyetlen mester sem juttathat el arra a szintre, ahol a szellem és az anyag összekapcsolódik. Az, hogy a koronacsakra szintjén az anyag és a szellem eggyé válik, azt jelenti, hogy az anyag engedelmeskedik a szellemnek. Ezen a szinten tehát az ember szellemi erejével uralja az anyagot, így a saját testét is. A koronacsakra szintjén már nem félsz, felelősséget vállalsz a saját életedért, és megbízol belső hangodban, intuíciódban.Energia színe lila és ragyogó fehér. A hetedik csakrában valójában soha nem jönnek létre zárlatok. Ez a csakra csak fejlett, vagy kevésbé fejlett lehet. A többi csakrával ellentétben a koronacsakra problémái ritkán okoznak klasszikus betegségtüneteket. Az itt fellépő zavarok inkább pszichózisban és különféle személyiségváltozásokban nyilvánulnak meg. A legtöbb embernél nyugalmi állapotban van a koronacsakra. Problémák akkor léphetnek fel, ha aktiválod a csakrát, és nem ennek megfelelően viselkedsz. Amikor a korona csakra kezd megnyílni, egyre gyakrabban élünk meg olyan pillanatokat, amikor megszűnni érezzük a szakadékot belső lényünk és a külvilág között. Tudatunk tökéletesen lenyugszik és megnyílik, s ebben a nyugalomban és csendben saját életünket mint örök érvényű tiszta létet éljük meg, amelyben a dolgok összességükben léteznek.Mégis léteznek olyan betegségeknek mondható problémák, amelyek ehhez az energia központhoz köthetőek. Ilyen például a parkinson kór, aminek sajátossága, hogy hiányzik a dopamin, egy neurotranszmitter, ami pedig a végtagok remegéséhez és megmerevedéséhez vezet. A betegség okát még nem ismerik, de azt megfigyelték, hogy ezeknél a betegségeknél teljesen zárt a koronacsakra, a gyökércsakra viszont egészen nyitott. Ez megmagyarázná e betegség funkcióját, vagyis azt, hogy a betegnek nincsenek belső képei, és teljesen a külvilág segítségére van utalva. A parkinsonhoz hasonlóan ide tartozik az alzheimer és az elmegyengeség is.  Különösen időskori elbutulás formájában lép fel az agy elsorvadása miatt. Ezt jelentős emlékezetvesztés követi, amely a racionális gondolkodás és ítélőképesség lassú, de állandó gyengülésével és regresszióval jár. Az, hogy a beteg ismét olyan lesz, mint egy kisgyerek, arra utal, hogy belső gyermekének kellett volna több teret engednie. Alzheimernél  hasonló tünetek lépnek fel, mint az elmegyengeségnél. Ez a regresszió is a belső gyermek háttérbe szorításáról szól. A skizofrénia minden formájánál a beteg csak befelé tekint, a saját világába, és kikapcsolja a külvilágot. Az érintett nagyon gyakran rendkívül érzékeny a kollektív tudattalan üzeneteire, amelyeket azonban nem lehet a hétköznapi valóságra vonatkoztatni. A beteg koronacsakrája tehát állandóan szélesre tárt, és semmilyen módon nem tudja bezárni. Mint minden pszichózisnál, itt is elsősorban a gyökércsakrával kell foglalkozni.Van még egy szent betegségnek tartott idegrendszeri betegség, ami ide tartozik, és ez az epilepszia. Őket régen bölcs, vagy szent embereknek tartották, akik képesek kapcsolatba lépni más világokkal, és képesek beszélni az istenekkel. Az epilepszia az agy elektromos zavaraira vezethető vissza, és ugyan gyógyszeres kezeléssel megszüntethető, mégis azok akik a betegségeket mélyebb szinten szemlélik, úgy vélik, hogy az epilepszia oka az, hogy a fejtető és a köldökcsakra túlzottan nyitva van. Az érintett ezért pontosan érez minden atmoszferikus, és érzelmi zavart. A pszichológusok szerint a beteg arra használja a rohamot, hogy kimeneküljön egy kellemetlen helyzetből. A nagy rohamoknál, a realitással való kapcsolat is bezárul, és a beteg kizáródik mindenből, ami rajtra kívül áll. Ez a bezáródás, nagyon sok úgynevezett új keletű betegségeknél is megjelenik. Mintha a határaink kijelölésével lennének gondjaink, és folyton attól kellene tartanunk, hogy nehogy mások túl közel jöjjenek hozzánk. De pánikban esünk akkor is, ha túlságosan el távolodni látszanak. Se túl közel, se túl távol. Ha ez sérül, depresszió és különféle elhatárolódási problémákkal birkózódunk, hangulataink ingadozásának jelzőtüzénél. Szinte általánosnak mondható a depresszió elterjedése, főleg az utóbbi pár évtizedben. A valódi depresszió és a depresszív hangulatok is arra vezethetők vissza, hogy a koronacsakrát ugyan aktiválod, de nem tudsz bánni az energiájával. A reaktív depressziónál, amelyet a társ, a gyermek, vagy akár a munkahely elvesztése vált ki, nagyon fontos megtartani a koronacsakra képi energiáját, vagyis a jövőképed. Bármi történjen, az élet megy tovább. Ha nincs jövőképed, nincs reményed és depressziós vagy, akkor fennáll az öngyilkossági kísérlet veszélye. Ez a kilátástalanság és a reménytelenség kifejeződése. Egyúttal kommunikációs stratégia is, hogy segítséget kapj. Aki öngyilkos lesz, annak a  nehéz problémákat meg kell megoldania akkor is, ha mostani élethelyzetében kimenekül belőle. Igazából az öngyilkosság végtelenül elfáradt segélykérés. Sokszor csak pihenni szeretnénk a probléma teljes kiiktatásával, időt kérünk arra, hogy más szempontok szerint belátásokra tehessünk szert. Aludni szeretnénk, elpihenni az élet terhétől. Az alvás  töltekezés, nemcsak azért mert a test pihen, hanem ,mert a tudat a teljes nyugalmi állapot megvalósulásának állapotában van.
Amikor a tudat eléri a legmagasabb szintet, akkor az energia a keleti pszichológia szerint itt koncentrálódik. A díszes korona elhelyezése az uralkodó fején valószínűleg erre utal, miszerint annak kell uralkodnia, aki a legfejlettebb tudatú ember. Születésünkkor még nincsen teljesen bezáródva a fejünk tetején ez a rész. Úgy is mondhatnánk, hogy a koronánk felül nyitott. Fokozatosan keményedik meg ez a rész, ahogy az értelem és ego megszületik bennünk és ezzel párhuzamosan az intuíciónk elpárolog, vagy legalábbis jelentősen csökken. A jógában azonban hangsúlyozzák, hogy ezt az ablakot ki lehet nyitni ha a kellő tudatállapotot sikerül megszereznünk. A jógik nem véletlenül tudják meghatározni azt is, hogy mikor hagyják el testüket. Itt, a koronacsakránál a tapasztaló és tapasztalt közti különbség is eltűnik. A jógában ezt a csakrát az ezerlevű lótusszal szimbolizálják. A tudat tágabb szintre terjed ki, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. Itt már a koronacsakrában széleskörű tudatosság van jelen, ami nem ismer korlátokat. 
Tibetben, a Himalájában található a koronacsakra, ahol a keleti tanok szerint megnyílik az univerzális tudás kapuja. A

Kailash-hegy és a környező táj látványa csodálatos élményt nyújt az utazónak, habár ez, a buddhisták és további négy vallás által is a legszentebbnek mondott hely még nem vált turistalátványossággá. Ha idelátogatsz, kissé nehézkes, bár annál szebb út vár rád. A zarándokok által folyamatosan látogatott hegy gyönyörű környezetben.A tibeti Manasarowar- és Rakshastal-tó közelében magasodó hely olyan benyomást kelt, mind amitől egy lépés csak a mennyország.

Barna-fekete horgolt mellény

Elindultam középről. Mint ahogyan jobb esetben mindig kellene. Barna maradék fonalamról azt feltételeztem, hogy ha nem is tart ki végig, legalább azt az illúziót kelti, hogy nem teljesen feketét horgolok. Gondoltam legalább egy szép nagy kör erejéig befedi a hátam. De hát nem ez történt. Valahogy, mint oly sok mindenben elszámítottam magamat. Még jó, hogy idejében észrevettem, és ezért hagytam a befejezéshez is egy ugyanannyi adagot. Szóval feketével folytattam amikor beláttam, hogy nem járhatok a barna fonal végére véglegesen, hiszen úgy kerek egy történet ha valahol a végénél újra felbukkan az eleje. Mikor már elég nagy lett a kör, akkor kihagytam az ujjának való helyet, ami annyiból állt, hogy a levegőben horgolgattam egy húsz centiméternyit.És mentem tovább a körrel. Amikor eszembe jutott, akkor számolás nélkül egy egy szemmel bővítettem. Szóval a kör olyan jutkásan bővült. Valami rendszerrel ugyan próbálkoztam, de az vált be, hogy figyeltem, hogy egyenletes maradjon a kör. Bár nem látszik, de az ujjak kihagyásán kívül végig egy kör mentén haladtam. Mintha csak egy csipke terítőt horgoltam volna és vágtam volna valahol a csipkén egy egy lyukat a karjaimnak. Mint látszik a fekete fonalam is elfogyott, ezért egy kis szürkésfekete is van benne,de ez csak a képen látszik ilyen nagyon, egyébként nagyon cuki mellény lett. Kár, hogy nem hordom. De fogom, hiszen olyan szép...és olyan jól áll, valahogy olyan lett, mintha direkt lekarcsúsítottam volna, pedig nem... Van ennek a tárgynak egy önálló élete és úgy vettem észre, hogy nem egy alkalmazkodó fajta. Amikor feladnám és hátra raknám a szekrényem polcán, kiderül, hogy az aznapi ruhám pontosan gyönyörű lesz tőle...így hát mindig szem előtt van, és egy hónapban egyszer ki is kéri magának, hogy felvegyem. De csak ha már leakarok mondani róla. Szeretem, hogy bátor voltam és belekezdtem anélkül, hogy számítgatok, számolgatok. Nem szeretem, hogy azon kaptam magam, hogy a munkát amit elkezdtem túl sok kiszámíthatatlanság követte. Azt tanultam, hogy még mindig nehéz a spontaneitást tökéletes kivitelezéssel párosítanom. Ezért az eredmény bár végtelenül megtisztelően gyönyörű lett, de mégiscsak a véletlennek köszönhetően tökéletes.

A vasárnapom fő büne a : Kevélység

Létezésem hajlítható hajnalán, őszintén hittem lényem mindenhatóságában. Úgy okoskodtam, hogy ez az érzés tartja fenn jólétemet, és erősíti mindennapi örömeim ingatag lábacskáit. Mi mást is hihettem volna, hiszen a kedvembe járt kis világom minden összetevője. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy ezekben az időkben, mások is elkötelezettnek tűntek e téveszmémnek. Azzal erősítették okoskodásomat, hogy minden kívánságomra azonnal reagáltak, szükségleteimet kielégítették vagy kárpótolták. Volt ugyan egy-két rés ezen a lassan kevélységgé dagadó egó falon, de mivel nem értettem a szavak többrétegű jelentését, azt hittem merő félreértés mindaz, ami ebben a nagyszerű érzésben megbotlasztja ébredező éntudatomat. A keservesebb idők, mint ahogyan az lenni szokott, akkor következtek, amikor tudatlanságomat éles kis felismerések megkarcsúsították. Ilyenkor, hogy elkeseredésem ne öltsön beláthatatlan méreteket, tanácsokat kaptam. Élettanácsot. Amolyan közhelyvérű megerősítéseket. Kiegyezés és megalkuvás következett. Mindez azért, mert a bizonytalanságnál kamaszkorban csak egy van ami félelmetesebb, és az az egyedüllét abban, amit gondolsz. Lassan elérhetővé vált számomra az ősigazságok egyik másika. Észrevettem, például, hogy van ráhatásom mindarra, ami velem történik. Tehetek érte. Ha megbecsülöm magam, akkor mások is megbecsülnek. Ha adok, máshogyan ugyan, de visszakapok. Ezek a langy igazságok melegítettek, de forrófejű kobraként forgatták is a gyomromat. Nehezen pótolták a teljes mindenhatóság érzését. Kamaszként mégis valódi kapaszkodónak látszódtak. És én kapaszkodtam. Mert kellett.  Így őrizni tudtam magam előtt annak látszatát, hogy különlegesebb vagyok mindenki másnál, és legfőképpen többet érek, mint amennyit kis világom nagyvilága visszatükröz nekem. Amint szert tettem erre a kissé ingatag megerősítésekre rádöbbentem, hogy enélkül élni sem tudok. Minden bajomra, erőt gyűjtöttem tehát az olyan mondatokból, hogy : te különleges vagy, te is érsz annyit mint más, ha nem többet...és ezeknek a mondatoknak a sokszoros permutációjában és alakváltásában elkezdtem függni attól, amiről viszont nemsokára kiderült, hogy túl kevés az egészséges önbizalomhoz, és éppen elégséges a kevélység bűnéhez. 
A kevélységet mindig is nehezen tudtam leválasztani magamban az egészséges önbecsülésről. Egy idő után aztán ezt mások is észrevették. Így hát egyre gyakrabban figyelmeztetek a nevelésemnél bábáskodók, hogy másoknál ne tartsam magamat többre. Hosszabb rövidebb történeteket hallgathattam Kacor királyságom ellenében. Ajjaj. Mivel kacorság nélkül igen mélyre süllyedt volna a hangulatom, ezért fura, néhol egymásnak teljesen ellentmondó elméletekben hittem egyszerre. Ezek az ellentétes felhangok megcsiszolták a kevélységem, néhol megtördeltek rendesen. Mert miközben léptemben, nyomomban erősítették bennem a kivételességem tudatát, senkivé tettek másokhoz képest egy egy megrovás alkalmából. Máskor meg ha jó érzéseket akartak a lelkembe csalogatni kihangsúlyozták tehetségnek látszó képességeim. Mondták mindezt azért, mert úgy tudták, hogy mindenki annyit ér, amennyire tartja magát. De mégis ezzel egy időben, látható és láthatatlan jelekkel segítettek megérteni azt is, hogy az ember csak a többiekhez mérten valamilyen, ezért soha ne gondoljam el magam másoktól függetlenül, csakis összehasonlításban. A dolgok és események is, mint én magam, a valamihez méretettségben ilyen vagy amolyan. Szemlélet kérdése, hogy a pohár mikor van félig tele, és mikor félig üres. A kevélység szétrombolhatja az összes jó tulajdonságot, amit eddig sikerült megszereznem, hiszen olyan leszek általa, mint egy több liter tejet adó tehén, aki az utolsó mozdulatával felborítja a tejjel teli kannát. Ki akarhatja a kemény erénymunka után ezt a botorságot? Ezt az utolsó mozdulatot át kell hát konvertálnom valami használhatóbb alázatosságba, olyanban ahol az erényeim nem mattulnak. 
Úgy tapasztaltam, hogy a kevélységet, mint tulajdonságot a büszkeség elfajulásakor használják. De míg a büszke ember és asszony a maga érdemét beszéli, addig a kevély mások érdemét lenézi. Míg a büszke ember nagy becset tulajdonít személyes tulajdonságoknak, birtoknak, származásnak, kitüntetésnek, de azért nem néz le szükségképpen másokat, csak a magáét tartja nagyra, esetleg joggal, addig a kevély, főleg másokkal szemben, kiket lenéz, tartja magát nagyra, nagyobbra. A kevély ember rendszerint hiú is, a kevélység az öntudat túltengése, önmagunk mások fölé helyezése.
Hogyan tartózkodhatok hát a kevélységtől, melyben előbb utóbb a szenvedésem találom, anélkül, hogy ne essek az álszerénység nyálas szenvelgésébe? Ilyen és ehhez hasonló információk tengerében evezgetek a mai napig, kisebb nagyobb hangsúly eltolódásban.
"Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak"-mondja a Csokonai a kevélyről írt versének végén. Gondolom ez volt a tapasztalata. Én most egy olyan szemléletnél tartok, amiben valami belső mérce működik. Mintha nem is volna objektív igazság. Mintha nem is lehetne tudni, hogy ki a kevély és ki nem, csak az tudná aki benne van, de még ő sem, mert az embernek nagyon rossz az alapállása.Jó esetben minden emberben megtalálhatóan ott van. Érezzük ezt.  Mások sejthetik, de soha nem tudhatják pontosan, a nagyon látványos jegyeken kívül, mint a magasan hordott orr, mások lebecsmérlése, öndicséretek, stb, alapvetően a legszerényebb emberek esnek ebbe a bűnben a leggyakrabban. Néha úgy kell tennünk, mintha nem látnánk a képességeinket. Mintha nem is volnának. Nem volnánk tehetségesek és nagyszerűek, csak átlagosak...és ami ebben az érzésben van az lehet a mérce arra, hogy kevélyek vagyunk-e. Ha tudunk saját nagyszerűségünk nélkül is hatékonyan és leértékelés nélkül működni, akkor talán rendben vagyunk. Mi nem mondhatunk jókat magunkról, mi a jót csak megcselekedhetjük. Csak annyit tehetünk, hogy másokkal láttatjuk a bennünk levő nagyszerűséget. A nagyszerűséget és mindazt aminek értéke nem elég feltűnő, de nekünk lényeges. Másoknak kell meglátniuk bennünk azokat az értékeket, amiknek kimondására mi nem bocsátkozhatunk. Tehát nem önmagunkat kell menedzselnünk, hanem másokat, akik visszamenedzselnek bennünket. Ez tűnik a legegyszerűbb módszernek arra, hogy a kevélység bűnét elkerüljük. Nekem legalábbis. Talán így is van, csak erről pont a "nem beszélés" a hiteles. A némaság fölénytelensége.
 Megfigyeltem, hogy amikor nálunk alacsonyabb sorban levőkkel állunk szemben, azonnal megindul bennünk egy külön program. Ez ha nem jár együttérzéssel, csak az összehasonlítás kényszere hajtja akkor az enyhe gőg jelenhet meg.. Bizonyos embereket így tárgyként kezeltünk. Mert kevesebbé válik az összehasonlításban, mint mi, mint az amit a teljes ember képét illeti. Mi nem akarunk a nálunknál kevesebbek csoportjához tartozni. Példaképekre vágyunk, jelzőfényekre, útmutató csillagokra, sztárokra, epekedni valóra. Olyanra akinek jobb munkája van, szep felesége, hosszabb haja kedvesebb gyereke, alacsonyabb koleszterinszintje. Mindenki a maga vágyképe szerint, ha tetszik akkor a kevélységi foka szerint.

Ma is élünk ezzel mindnyájan, mint ahogyan a világ minden szegletében és korábban tették ezt előttünk. Ez hatja át az élet szinte minden területét. Nem élünk elszigetelten hiszen a kevélység bennünk lángol vagy szunnyad. Vagy hajtóerő lesz belőle, vagy lefele kavargó örvény ,ami elszippantja végül az erőinket. Az út azáltal tisztul, hogy felismerjük, nem lehetünk mentesek ettől a bűnnek becézett életérzéstől. Így az élet minden pillanatában megfigyelhetjük magunkon a kevélység mozzanatait. Az egészséges büszkeségnek tehát más gyökere van, mint a kevélységnek. A büszkeségben mások segítsége van, olyanoké akiket szeretetünkkel magunk fölé emeltünk, míg a kevélység ezzel szemben önelégültségben mutatkozik meg, ahol magányosan nyújtózkodunk felfele, mások vállain taposva. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelől terhelhető, másfelől kellő mértékben hajlékony, addig egy éretlen egó ide-oda ingadozik a kőkeménység és a viaszos lágyság pólusai között. Olykor tapintatlan, lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki és tele van teljhatalmi képzetekkel, s aztán ismét hiú és érzékeny, mint egy primadonna, legyen akár nő vagy férfi, aki folytonosan meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus reakciómódjában nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá, mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint szükségtelenül elnyújt. Mint már említettem a kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában látszólagos ellentétében is megjelenhet: .nagymértékű szerénységben és szemérmes igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet el bennünket, ha nem vagyunk büszkék. Egy valami közös a kevélység minden formájában: az a mély, időnként csak titokban vagy messzemenően tudattalanul megélt érzés, hogy kivételek vagyunk. Nemcsak különlegesek, hanem kivételesek. A kivételek pedig nem az általános érvényű feltételekhez viszonyítják magukat, hanem magától értetődő módon igényt tartanak külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön státusszal rendelkeznek.  Az az ember viszont, aki azt hiszi, már olyan „messzire” jutott, hogy a dolgok fölött áll, és természetesen minden olyan dologért kár neki erőfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé tudatlanoknak még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektől fosztja meg magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie. Ez gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által egyre jobban és jobban kivonul az életből. Elhatárolódik. Lelki karjait összefonja a mellkasán és fejét magasra emelve a hozzá méltóbb időkre vár, amikor is kiderülhet nagyszerűsége.

Az ember látható énjével arra hajlik, hogy a dolgok megragadásával mindenki más felett lebeghessen. Ha viszont ezek az erők hangsúlyosak, akkor paradox módon pontosan a földhöz kötöttségünk lesz nagy. Oly annyira, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlődés nem mehet végbe, de legalábbis elakad. A problémamezők legyőzése sem. Ilyenkor pusztán ösztöntermészetünk fogságában maradunk. Életproblémáinknak tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva. A kevélység innen nézve a bűnök eredete. Talajából táplálkozik a többi bűn, melyek mind ennek különböző formái. A kevélység ugyanakkor a csúcspontja és a betetőzése is ugyanennek a sornak: a bűnök királynője. Tehát ha a többi mind hiányozna, ha egy ember élete egészében erényes, sőt tökéletesen erkölcsös lenne, és a kevélység koronázna meg ennyi erényt, akkor az önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy rontó árnyékkal beborítva, megsemmisítse ezt az életet. A kevélység gőggé dagadva, képes kárhozatra rendelni az embert.Az elevenség ára, amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, a figyelmetlen szeretetlenség. A meghajló odafigyelés hiánya miatt elszenvedett kizárások sora. Kizárások, amivel a saját köreinkből is végül kirekesztetünk, kiszáradttá tesz bennünket. Önmagunk szobraivá válunk, akikhez nem tud eljutni a szívünket megsimító figyelem. Pontosan az, amire tudattalanul a legjobban vágyunk.

Amit mindennap megmarkolhatsz

Érdemes lenne rögtön a felkelés után egy munkatervet készíteni. A napi programnak, az lehetne az értelme, hogy felismerjem, mennyire vagyok tudatában a 24 óra határainak és kereteinek. A másik értelme, hogy megtudjam, mi az amire bár szeretnék időt szakítani, de valahogy mégsem tudok . Ha ezt a pontot megfogtam, akkor máris indulhat a nap igazi feladata, vagy ha úgy vesszük a szőrszál hasogatása. Évek óta kényszerem van megírni a napi programomat, néha a hetit és a havit is. Felsorolok benne vagy 30 tevékenységet. Amolyan 10 perces blokkokat, amiben jól elfér a tibeti öt gyakorlat az arc masszázzsal, a rongyvágás a naplózással.

Viszont még ha a 10 percet meg is szoroznánk 30-al, akkor is szükséges 300 perc aktív rohangálás a feladatsorok között, amit ha követni is tudok egy napig, soha nem  pontos időbeosztásban. Látva a korlátaimat, mégis minden programozott napban belefutok a saját lehetetlenségeimbe. Miért is követem én el, minden alkalommal ezt a hibát? Miért nem tudom felmérni, hogy ami programozható, az nem mindig kivitelezhető? Eltévedek a magam elé állított feladatok útvesztőjébe. Rendszeresen, és kivétel nélkül.Mindig. És mégis. És újra és újra nagy a lista és az eredmény egyre viccesebben sanyarú. Lehetnék olyan is ,aki reggel elhatározza, hogy ír ma hat oldalt és estére beéri a négy és féllel, na de én nem ilyen vagyok. Vagy sokat és egyszerre, vagy egyszerűen nem tervezek. Olyan ez mintha ezzel kínoznám magam. Mintha az este rám nehezedő sikertelenség érzésével kívánnám alátámasztani az eredményességem lehetetlenségét. Gyerekkoromban járta az a mondás, hogy aki sokat markol keveset fog. Amikor

szólás mondásokat gyűjtögettem, éreztem, hogy valahol sántíthat ez a mondat, mert aki keveset markol, az vajon mennyit markol? Az is ugyanannyit, mint aki sokat markol. Ezen kívül esélye sincsen többet megfogni a markolásból, de ha eleve sokat markol, akkor mindig van egy kis esély arra, hogy sokat fog. Így hát markolászom a napi 300 percet, ha alkalmam van rá, azért is, mert úgy gondolom, az embernek a boldogságra nincs más esélye, mint olyan tevékenységekkel megtámogatni magát, amiket szeret. Amit megmarkolsz az a tied....

A szombatom fő bűne a : Fösvénység

"Ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek."-mondja minden idők ősi bölcsessége. De mondhatná ezt a hétköznapok praktikuma is. Mondhatná, hiszen ahol megállunk, ott megkövesedhetünk. Ahol ragaszkodunk, ott elveszíthetjük egyensúlyunkat. Ahol védekezünk, ott megrekedhetünk. Ahol a legerősebb az ellenállásunk ott tudunk a legjobban eltörni, ott tudunk megtörni. Megtörni pedig nem túl praktikus, ha úgy vesszük akkor egyáltalán nem is gazdaságos. Ami meg nem gazdaságos, abból nincsen nyereség, ergo abból veszteség van. Tehát: ami megy ,engedjétek. Nekem aki nehezen fogadok be új dolgokat és ezzel együtt ha megszerettem nehezen is engedem el, ez a tanács kész gyötrelem. Úgy is mondhatnám, hogy lehetetlen, de nem akarok visszavonhatatlan mondatokban fogalmazni. Nem, mert tény, hogy havi rendszerességgel kiszelektálom a ruháimat, rendszeresen végzek önkéntes munkát, szívesen szabadulok meg a plussz kiloktól is, de az is tény, hogy ezeket a lehető legtöbb esetben nehéz szívvel teszem és nagyon lassan. Meggondoltan. Szó szerint, ugyanis sokszor meggondolom magam és például visszarakom  szekrényemben a rongyaimat és elgondolkodom, hogy nem-e vagyok teljesen agyament, hogy bérezés nélkül szolgáltatok. Így hiába látszik úgy, hogy jó fej vagyok, mindig maradnak kétségeim a saját érdekmentességem iránt. Miközben évente több zsáknyit elajándékozok, mégis  több átmeneti zsákom van annak a biztonságérzetével, hogy azokat bármikor visszapakolhatom a szekrényembe, vagy átvarrhatom, felvághatom rongyba a szönyegeimhez. Ragaszkodunk. Nem engedjük. Még akkor sem, ha tudjuk. Valahogy az ember össze van zavarodva: mi ez az egész fösvénység dolog ?A kapaszkodásban  hűséget feltételezünk. Nem engedjük el, mert a mienk, mert az őseink is így gondolták, nekünk szerezték, értünk küzdöttek. Minden küzdelmek előrevisznek? Minden ragaszkodásunk hűség? Hűség, vagy csak annak becézünk egy tehetetlenséget. Becézzük, de sokszor csak a változást akarjuk vele elkerülni. A hűség folyamatos munka, a ragaszkodást, meg a fejlődéssel együtt járó munka elkerülésének látom. Hogy jön ehhez a fösvénység? Mintha jó messziről indítanám most a gondolatot. A fösvénység számomra ugyanis maga a ragaszkodás, és mint ilyen többre vonatkozik, mint pusztán a tárgyak továbbadásától való félelem, vagy a pénz és érzelmek megosztására való képtelenség. A fösvénység olyan bűn, aminek nagyon nehéz ellenállni, mert ha már mindent tudást felhalmoztunk, nehéz ezt megosztani. Hadd küzdjön meg más is érte. Ingyen, és bérmentve átadni valamit magunkból, amiért megküzdöttünk? Azt hiszem a fösvénységet leginkább az ellentétéből kiindulva tudom megérteni. Nem vagyok fösvény, amikor tovább tudok adni olyasmit, amit nehezen szereztem meg, legyen az tudás, vagy egy tárgy, egy életérzés, egy kapcsolat. ,,Nézz meg mindent és utána menj tovább" Amikor elengedek valamit, valakit aki már nem tud, vagy nem akar hozzám tartozni akkor bizonyosan nem esem a fösvénység bűnében. Ha minden bűnünket felül is írtuk nehezen engedjük el a jutalmat, amit ezért kaphatunk. Ha nem is értem, hogy miért kellene az erényeim megszerzése után feladnom az érte szerezhető előnyöket, akkor nem is érdemes a fösvénység problémakörével foglalkoznom.
A szűk értelemben vett fösvény ember nem ad másoknak a javaiból és a tudását is csak pénzért, elismerésért adagolja. Nemcsak vigyáz a pénzére, hanem óvatosan arra költi csak, amiből neki is haszna származik. van akinek az autójában mindig van néhány forint, hogy a kéregetőknek odanyújtsa. Van aki rendszeresen adakozik, vagy félretesz a vagyonából a szegényeknek, vagy éppen a rászorúlóknak. Van aki megunt bútorát, ruháit, játékait fölajánlja a nincsteleneknek.Mindenki elszeretné kerülni a fösvénységnek még a látszatát is. Ha éppen nem ad az utcai kéregetőnek akkor, mindezt egész kimerítő módon is meg tudja magának indokolni, és persze nagyon sokszor igaza is van. Igaza mert a szegénység külső jelei mögött maffia lapulhat és döbbenetes tragédiák nem kiválthatóak sem pénzzel sem egyéb anyagi támogatással. Mégis.  

 A jótékonykodásnak hatalmas ereje van, és nem engedi, hogy belesüppedjünk az önérdek mocsarába. Az erényes tettek valóban jók és magasba röpítik a lelket, de a jótékony célú adakozás mégis az anyag spiritualizálásának legnagyszerűbb módja, mivel azt jelképezi, hogy saját lényünkből – azaz képességeinkből adunk másnak. Aki a kevésből add, még a szent írások szerint is sokszorosan ad, ahhoz képest aki a sokból ad. Aki ad ismeri az adakozásnak azt az örömét, amit szinte semmi mással nem lehet kiváltani.  Ez az az öröm, amit te idézel elő. Aki egyszer is megtapasztalta nem felejti ezt az együttérzésből fakadó, lelkesedéssel tovább burjánzó és végül szinte emberfeletti erővé duzzadó életérzést. Jó annak aki adja, jó annak aki kapja. És kik is vagyunk mi? A kiszolgáltatottságban elfogadók, vagy a többlettel rendelkező adakozók? Soha sem lehetünk csak az egyik oldalon. Nincsen olyan szegény ember, aki valamit ne tudna továbbadni , és nincsen olyan gazdag ember, akinek ne lehetne még adni, vagy ne lenne szüksége még valamire. Jó szóra, elismerésre, lelki nyugalomra.Van amiből én adhatok, én tehetek szolgálatot és van amiből a másik, talán olyan ember akinek látszólag nem sok mindene van. A birtoklással szerzett hatalom illúziójával mégsem lehetünk sehol máshol mint középen, ott ahol minden csak egy átfutó fogyasztási cikk a kezünk között. Mindig lesz nálunknál szegényebb és bármennyire is gazdagok vagyunk , mindig lesz nálunknál gazdagabb. Fösvénységünk nem énvédelmi mechanizmusunk része, hanem csakis a nem tudásé. A tudatlanságunk abban van, hogy ezt a középre helyezett kiszolgáltatottságban gazdagodást nem akarjuk meglátni, és azt hisszük, hogy ha bármit is visszatartunk a magunk részére akkor tudjuk a legjobban megvédeni a határainkat. Elfogadni vagyunk kénytelenek a megszületésünk pillanatától a halálunkig, és adásra köteleződtünk a létünk fenntartásának biológiai, érzelmi feltétele érdekében. Nincsen belégzés kilégzés nélkül. Fösvénységünk a ritmust szakítja szét, az áradást akadályozza, visszatart, megrekeszt, pangást és kibillentséget okozva sodor hamis védőkorlátok közé. A fösvénység börtön.
 Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az alap probléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki mindig mindent magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll, hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában egy hatalmas potenciált képez, egyszerűen holt papírok és érmék halmaza lesz. A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségről. A fösvénység mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt, hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit. A szombati nap a Szaturnusz bolygó hatása alatt áll. A Szaturnusz lelki és testi küszöbeink őre. Nem enged tovább amíg a meg nem tanultam az addig feladott leckét. A megkövesedést, leblokkoltságot, felelősséget, betegséget helyezi előtérbe, de a  megtanult lecke után ő biztostja azt is, hogy az eredmény biztosan megjelenik.

A világhoz való szigorúan csak szatornikus hozzáállás közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelődjön, és minden iránt az életben elveszítse az érdeklődését, kivéve a vagyona iránt, amelyet azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan „hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül hagyja a vagyonát. A nehézkesség a fösvénység legfőbb kisérője. Ahol könnyedség van, ott kevesebb a lehetőség arra, hogy örömnélküli megosztatlanságban legyünk. Mivel azonban a lehetséges örömök átéléséhez úsznunk kell az árral és el kell engednünk a nehezékké váló fösvénységeinket ezért ez az elavult fogalom új életet kell, hogy nyerjen. Figyelmeseségünkkel kell őt kitüntetnünk. Ha jeleit magunkon tapasztaljuk, tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért van szükségünk mindarra amit nem mások fele áramoltatni. Ha újra meg újra méltatlannak bizonyulunk az erényeinkhez amiket már sajátunknak érzünk akkor tudnunk kell, hogy az elengedés és megszerzés folyamata olyan mint a ki be áramló levegő. Az arányon van a hangsúly. Nem kell odaadnunk senkinek a nem létező gatyánkat és nem kell megöríznünk mindenáron olyan értéket sem amit generációink markukban szorítva nekünk kapartak. Nem kell. Mert az élet pulzálása a régit átveszi, de új formában kell, hogy továbbadja, ha azt akarja, hogy élet maradjon. Ez a folyamatos konvertálás lehet a helyes hozzáállás. Megőrízni és elengedni együtt, folyton abban a formában amiben éppen életképes. Értékek nem vesznek el, hiszen éppen attól értékek, csak ideiglenesen álruhában bújnak. Mentésüket újabb és újabb formákat találva kell néha elvégezni. Fantáziánkban ott élnek a régi nosztalgiák ízei, de konvertálás nélkül egy olyan létperemre sodrhatnak, ahol a nevetségesség a legenyhébb forma. Sok buzgóságunkban amivel kitakarjuk a régi értékeket olyan porosodásokat találunk amihez nincsenek meg a hagyomány kívánta takarító eszközeink. De ha mégis megvannak akkor használjuk őket, hiszen minden íjjat először hátrafelé kel húznunk, hogy jól előre repülhessen. Azt tapasztalom a saját fösvénységeimben, hogy ezeket a hátra lépéseket kell sokkal tudatosabban megtennem, és több bizalmaat kell szavaznom a jövőfele pattanásnak. Nem ragaszkodhatok egy ponthoz sem ahhoz, hogy az íjam nyomvonalán, ahhoz, hogy valóban célba találhasson. Fösvénységem sokféle lelki tehetetlenségem fedőneve, amit eddig csak az elengedés és nem ragaszkodás megélésével tudok elkerülni, de nem kizárt, hogy valami más is eszembe jut. Az biztos, hogy az ár, amelyet ezért a bűnért fizetünk, az, hogy nem lesz szellős az életünk. Megdohosodunk. Élő holtak leszünk, vagy még inkább élettelen élők. Ezért a heti lelkigyakorlatom szombati napján kiszellőztetem a hét közbeni puhányságomat, megkeresem a visszafogottságom mélységeit, bedeszkázom a szemem alatti karikát. Miközben hopplárézom ezt az utolsó üresjáratú gondolatot, megszavazom a bizalmat a jövőheti örömöknek és belemosolygok e szöveg fösvénységet rejtegető hiányosságaiba, amivel ma megint nem tudtam teljesen megosztani mindazt, amit szerettem volna.