A keddem fő bűne a: Harag

A haragról azt tanultam, hogy értelmetlen. Merthogy, amikor a harag elönti az ember testét, kiűz onnan minden értelmi megfontolást. Ha bejutott a testünk zugaiban, akkor nem nyugszik amíg át nem veszi a hatalmat felette. Egészen hosszú éveken át is elraktározódhat, bujkálva még a saját tudatosságunk elől is. A harag, mint katalizáló érzelem, óriási erőt elhasznál, és ha szerencsénk van, és nem szív magába, akkor nem töri szét mindazt, amit addig felépítettünk. Szóval, ha nem sodor magával, ha nem kényszerít térdre, és nem zúzza szét sem a mi,sem a mások testét, lelkét, jól felépített világát, akkor az maga a kegyelmi pillanat. Vagyis azt tanultam, hogy a haragot csak isteni kegyelemből, vagy szerencsésen szentéletre hajlamos természetünk segítségével úszhatjuk csak meg. Boldogságirtó szerepe elsőrangú, fokozatai egyre több energiát használnak fel, addig amíg teljesen kimerítenek.Azt is tanultam, hogy nincsen olyan vallási tanító, aki népét, nemzetét szent haragra buzdítaná. Csak csoportok vannak, akik a vallásokat is felhasználják harag keltésére. A tüzelő szent beszéd harcra hív, de a szent háborút elsősorban magunkban szeretné ha lefolytatnánk. Ezt tanultam, és még azt is, hogy haraggal nem jutok sokra, és, hogy eszembe ne jusson ezzel az érzelemmel gyermeket nevelni, kutyát idomítani, célokat kitűzni, ne adj isten el is érni őket. Egyszóval minden, amit a haragról eddig megtanítottak, az egyfajta elhatárolódás volt. Határ köztem és egy érzelem között. Minden erre vonatkozó impulzus legyőzendővé vált hát, hiszen teljesen felesleges lett volna magamban megengedni a harag parázslását vagy lángra lobbanását, mert nem volt az életemnek olyan területe, ahol haraggal bármit is elérhettem volna. Nem is tanultam meg vele bármit is kezdeni. Ha megtapasztaltam magamban, ne adj isten utat engedtem neki szelepként biztosítva hozzá a szavaimat, akkor mindig megnyugtattak, hogy sajnos az ember esendő, újabb fő bűnt követtem el. Ennek a bűnnek a bűnhődése maga az a lelki állapot, amiben ilyenkor belekerülünk, hiszen a haragos embert a legtöbben elkerülik, mint a leprást. Nem tudnak vele mit kezdeni, hiszen ezen állapotában legtöbbször ő sem tud mit kezdeni magával. A haragot csak úgy lehet  megelőzni, ha hallgatok, és mindent, de mindent megteszek az akár látszólagos nyugalom érdekében is. Na hát ez nem megy .Gyónásra hát, gondolom én most, és értem alatta azt, hogy körbejárom ezt a témát. Körbejárom? Erről máris beugrik nekem a Síva tánca, azé aki a nagy körforgás részeként biztosítja számunkra a lebomlási folyamatokat, akinek haragjában szembesülhetünk életünk elfeledni kívánt rezzenéseivel. Beszéljünk hát a haragvó rombolásról vagy ahogyan ezt a nyugati kultúrában megjelenik magáról a bennünk dühöngő Marsról. Mint minden erőnek ennek is sokféle arca van. Rombol, hogy véget érhessen valami, és azért is hogy új épülhessen a helyében. Megsebez ugyanazzal a késsel, amivel meggyógyíthat, megéget és megmelegít.Az erő ugyanaz, csak a ki használja annak a kezében, lelkében válik építővé, vagy rombolóvá.Síva csak járja a táncát. Ami felépült annak szükségképpen ebben a világban van egy lebomlási  szakasza is. Nem lehetséges az állandó burjánzás, mert ez a világ rendje. Ami keletkezik elmúlik, hogy a közhely nem romló virágát is ide tűzdeljem. Igen, az élet nem lineáris, mint ahogyan egy fáradt nap után szeretnénk képzelni, hanem nagyon is körbe jár. Kéz a kézben minden érzelem megérinti a másikat sorban,  ahogy a születés is a halált. Az érzelmeknek vannak fokozatai, itt van mindjárt az egyik legszélsőségesebb formája, amit „ámok”-nak nevezzük. Ez egy maláj szó a harag kifejezésére. Ámok futások zajlanak mindannyiunkban. Zavarodott gondolataink elfajulásait kell végig néznünk, ahogy piszkálásra ámok futásban kezdenek a vérköreinkben. Teljesen nyilvánvaló, hogy a harag a halálos bűnök közé tartozik, mivel spontán kitörése gyakran épp úgy veszélyezteti a saját életünket, mint a másokét. Ezért féltjük magunkat azoktól az érzelmektől, amelyek erős impulzusokkal járnak.A harag legközelebbi rokona a düh. Míg a haragnak lehet folyamata, ami bizonyos időt igényel, ezzel szemben a  düh kitörő erővel bír, gyorsan megjelenik elhomályosítva a tudatot és ha elmúlt de nem szűnt meg, akkor haragra lobbantja a lelket. Ez a harag ott marad bennünk, és bármikor elérheti azt a fokot, hogy dühöt váltson ki bennünk elég egy szó, egy gondolat, egy helyzet. Legkönnyebben a tömegtudat mélyéről tör elő váratlanul,

amikor is előre nem látható módon az önmagukban civilizált egyénekből uszító bandát csinál. A harag önmagában nem is létezik, mindig van egy társtettese.  A leggyakoribb a sértettség, a megaláztatás, a testi sértés kiváltotta érzelmek, a bánat, a megbénultság. Ha féltékenységgel és megsértett büszkeséggel párosul, bosszúvágy lesz belőle, rendkívül destruktív energia, amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen a harag az a szó, amellyel az Illiász kezdődik, amelyben Homérosz Trója pusztulásáról beszámol. Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegű, addig szubtilis formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít, gyakran félreismerik. Ezt a fajta destruktív energiát, amely másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán úgymond közvetetten kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsősorban abban fejeződik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak épp oly értelmetlenül, mint rosszmájúan elrabolja az idejét - életükből visszahozhatatlan éveket vesz el. Mindenféle provokáló piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató, végeláthatatlan sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú nehézkessége is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál a fizetés körüli idegölő várakozás. Rendkívül elegánsan el tud rejtőzni ez a destruktív energia a nem-értés ártatlan mezében. Aki tartósan nehezen ért meg dolgokat és beszélgető partnerét folyamatosan udvarias formában arra kéri, hogy egy önmagában egyszerű tényállást újra meg újra magyarázzon meg neki, előbb vagy utóbb dühbe hoz másokat. Az a fajta szadizmus, amelyik ebben a magatartásban megjelenik, eklatáns módon nyilvánul meg abban az értelmetlen pusztításban, amelyet azok a számítógépvírusok visznek végbe, amelyeket cinikus módon „I love you” néven terjesztettek szét a világban.

Mindenekelőtt akkor, ha ez az erő – tehetetlenség, gyávaság vagy erkölcsi aggályoskodás következtében – nem nyilvánulhat meg kifelé a düh voltaképpeni forrásával szemben, befelé fordul és önpusztítóvá lesz. Ekkor például munkamániaként saját testünk kizsákmányolásához vezet. Erről vallanak a büszkeség jegyét magukon viselő emberek szívinfarktusai, mint egyfajta érdemrendek. Azok az érzelmek, amelyek elfojtásán a legtöbbet ügyködünk azok fordulnak a leginkább ellenünk, megbetegítenek. A szívünk érzi, ha nem a szívünk szerinti az élet amit élünk. A harag a szerelmi csalódás fázisain keresztül a tönkrement dolgok romantikájához vezet. Itt megtapasztalhatjuk tehetetlenségünket, hiszen nem kényszeríthetjük semmire a másikat amit nem akar önként megadni, mert akkor máris nem beszélhetünk szerelemről. Ez a tehetetlenség haragot halmoz fel bennünk, és pótcselekvésekbe hajszol. Olyanokban amelyben saját testünket meggyötörjük vagy kimerítjük. A testnek ezt a  túlhajszolását a legkülönfélébb kicsapongások révén ideiglenesen elégtételként éljük meg, de ott marad bennünk a legmélyebb bánat, ami minden haragos cselekedet egészséges utózengője. Szomorúság, hogy a dolgok felett nincsen hatalmunk, fölénk nőnek az elvégzendő dolgaink, nem biztos a szerelem, kiszámíthatatlan az élet. Így vérzik át minden zord külsőn is a haragban burkolt fájdalmunk, hogy nem élhetjük tisztán és teljesen azt az életet amire vágyunk. A harag erő. Hajtóerő. Üzemanyag, de ha az ember hozzáférhet a saját üzemanyagához, nem tudja a módját, hogy hogyan zárhatná el a csapot. A harag,, mint éhes farkas végig zúdul a testén és elkapja a leggyengébb láncszemet amit a gazda test megadhat neki, és ez legtöbbször egy másik ember.Amit ezért a halálos bűnért feláldozunk, az a békesség, az egészség és természetesen minden, ami egy dührohamnál széttörik.

A hétfőm fő bűne a :Restség

Szeretek aludni. Nem álomra hajtani a fejem, mint a többi jóra való ember, hanem a jó kis meleg paplan alatt megmaradni akkor is, amikor már a reggeli madarak régen elhallgattak, amikor  már két percenként csikorog a körúton a villamos. Az elmosdó hangulatú, délelőtté gyúrt felkelések, komássá ütögetik a fejem, és megzacskósítják a szemem alját. De én kitartok...vagyis kitartanék, de hát az élet. Az élet, ami két vállamnál fogva akar gatyába rázni minden reggel, szüleim messzire szakadt hangján adva értesítésemre, hogy a lét forog, és már senki sem pihen. Szóval, a restség meg él nálam elég tisztességesen. Hosszan nyújtom a felkelést beindító, motorikus testrészeimet. Nem csoda hát, hogy elég sokat gondolkodom ezeken az álomittas reggeleken, a lélek és test összefüggésein. Ma éppen a test lustaságával szembesülve, az ember jóra való restségén gondolkodom. Amikor az ember a saját maga szolgája és ura is egyszerre, akkor a hajcsárja is egy maradt, és ez a hajcsár a saját érdekében, egész nap bűnt kiáltva hajkurássza. Mert ez bűn kérem szépen. Olyan bűn, amit az ember már akkor is elkövethet, ha semmit sem csinál. Igazából és szinte kizárólag csak akkor.Micsoda blamázs és igazságtalanság. Szóval gondoltam a dolog végére járok, legalább a saját magam számára lerendezem ezt a bűntudatot most rögtön az elkövetés után. Gyónom a...lustaságot, és annak minden körülményét. Nem ment fel ez alól az a tudat sem, hogy ezt napjában többször is elköveti szinte mindenki. A jóra való restség bűne állítja ugyanis választás elé azt embert is, aki belefeledkezik munkájába, hivatásának szenteli életét, fizikai, lelki fáradtságra hivatkozik ahelyett, hogy szabad lélekkel döntene alkalmanként. Döntene arról, hogy mit jelent a jó, erőt venne magán, hogy változtatni tudjon aszerint, ami kozmikusan jó a mindenség szempontjából. Összekeveredtek a dolgok mára, mert aki dolgozik, az min is munkálkodik tulajdonképpen? Nem hibáztathatjuk a háborúban gyilkoló katonákat, az esőerdőt kivágó és értékesítő cégeket mindaddig, amíg eldobunk egy cigarettacsikket az utcán, gyermekünk füle hallatára veszekszünk társunkkal, vagy évtizedekig fel nem bomló műanyagokkal szennyezzük környezetünket. Mindnyájan ugyanannak a gépezetnek részei vagyunk, s családunkra, helyzetünkre hivatkozva tesszük tönkre a teremtés csodáját.A törekvést ugyan Buddha nagyra értékeli, de a kereszténység élesen rámutat a "tudom mi a jó de nem cselekszem" között kifeszülő szakadékra.Az ember esendőségét nagyon pontosan kidomborítja ez a lustaság, ami ott áll minden nyilatkozata mögött megbújva és azt lesi, hogy azt ő maga meg tudja-e valósítani az életében, vagy csak beszél róla. Konokul szállítja bűntudat formájában a bizonyítékokat arra, hogy ez a szakadék az évek elteltével nemhogy kisebbedik, hanem egyre mélyül.Nem gondolnám, hogy kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan ambícionisták találták ki ezt a főbűnt. Mert láthatjuk, hogy itt most nemcsak lustálkodásról van szó, amely élvezetet okoz, vagy arról az „időkérésről”, amelyet valóban megérdemlünk. Hogyan is van ez? Ha valaki valódi pihenőt tart, az nem lehet főbűnös. Ha ez így lenne akkor a restséget napjainkban a kihalás veszélye fenyegetné. Alapvetően persze nem ismerjük az igazán feltöltő pihenést, és emiatt, csak nagyon ritkán részesülünk benne.Ha ismernénk a módját az igazi pihenésnek soha nem tudnánk magunkat megvádolni ezzel a bűnnel, egyszerűen azért, mert nem volna szükségünk az általa felkínált pótszerre.

A restséget, még egy alapvető hibás magatartás jellemzi, és ez a látszólagos haszontalansága. A hét fő bűn egyikévé is azért avanzsálódhatott, mert nem hozott semmilyen hasznot sem a nagy társadalomnak sem annak kisebb egységének a családnak. Olyan felmentés lett volna nem főbűnnek tekinteni, amit egy lineárisan előre mozgó civilizáció nem engedhetett volna meg magának. Ezért sok rendszer erőteljesen üldözte a szerinte lusta embert. Megvetette , kinevette, és elhitette, hogy minden formájában a többi emberrel cipelteti a saját terheit, hiszen aki nem dolgozik a lehető legláthatóbb módon, az ne is egyen. Szerintem a valódi bibliai restség azt szeretné a tudat fényébe emelni, hogy képtelenek vagyunk elérni valamit, mivel hiányzik hozzá az erőnk és a kitartásunk. Ehelyett inkább előbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza, a krónikus kedvetlenség állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve hagyjuk elmenni magunk mellett az életet. Ez a lustaság folytonos elégedetlenséget mutat mindazzal, amit talál. Állandóan ócsárol a magatartásával hiszen ő maga meg lenéz minden erőfeszítést, kinevet minden törekvést és elítéli a bátorságot is az önmagunk meghaladására. Az a képtelenség, hogy valamin változtasson őt magát is gyötörheti, de mivel a könnyebbik utat választja, csak úgy mentheti fel magát, ha mindenki más erőfeszítését, erőlködésnek titulálja. A restségben az ember kitartóan tagadja, hogy megérdemli a lüktető, aktív életet. De azt mindenképpen , hogy ennek ő részese lehetne, bármilyen megmozdulásával is. Az energiájából csak annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa vagy az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban változtasson.

Éppen ebben tükröződik az asztrológiával való párhuzama is. Míg a Nap egyenességünket és akaraterőnket testesíti meg, amely ellenállásba ütközvén növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus természete olyasfajta ingatag energiának felel meg, amely inkább látszatvalóságokban keres menedéket és csodás megoldásokat remél. Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem tesz azért, hogy leküzdje a belső „gazfickó”-t és valamit alapvetően megváltoztasson. Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak, vagy a negyedéves akciók látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor például a saját szűk területén (saját négy fala közt) hatalmas energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután mintegy az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten hátradőlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésről lépésre ismét teret nyer, egészen a következő negyedéves akcióig.

Sajnálatos módon ez a halálos bűn – a többihez hasonlatosan – csak ritkán párosul a saját hibánk belátásával. Még ott is, ahol az önmagunknak tett szemrehányások valóságos tirádáira kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak maradnak, mivel megrekednek a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is megváltoztatnának. Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors aljasságának tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerűen kedvezőbb kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat, protekciót vagy éppen szerencsét, amelyről Jean Cocteau találóan a következőt mondja:

„Hinnünk kell a szerencsében, máskülönben hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét, akiket nem szívelünk?”
Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás épp oly magától értetődő módon tartozik ehhez a
halálos bűnhöz, mint mások hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve egy olyan keverék, amelyből végezetül mélyről fakadó kárörvendés szintúgy előjöhet, mint depressziós állapotok és mérhetetlen reménytelenség.

Az elevenség ára, amelyet ez a halálos bűn követel, nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa, reménytelen elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított lehetőség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára kerül. Életünk előrehaladtával azonban mindannyiunk számára egyre fontosabbá válik, hogy ezt az egyenleget pontosan szem előtt tartsuk.
Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg ne gyűljön össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetőségek mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez az egyenleg sokkal attraktívabb, mint a megélt élet összege, akkor elkeseredettség, neheztelés és rosszakarat van előirányozva életünk második felére. Önvád, és mentegetőzések helyett tehát, keresnünk kell a személyre szabott megoldásokat arra, hogy az az élet, amit mi élünk, tényleg a mienk lehessen, a maga ritmusában, lehetőségeiben és őszinteségében.

Ezeket mesélem mindennap magamnak

1. Amit adok azt kapok vissza, még akkor is, ha ez nem történik azonnal.
2. Amit másoktól elvárok, azt kell nekem is tennem ővelük.
3. A szeretetem osztással szaporodik.
4. Pontosan úgy élek, ahogy a mostani hitem szerint lennie kell az életnek.
5. A gondolat alakítja az érzést, az érzésből lesz az életem módja.
6.  A reakcióinkat megváltoztathatjuk.
7. Kérnem kell és adatik, ezért meg kell tanulnom jól kérni.
8. Az tűnik lehetetlennek, amit meg sem próbáltam.
9. A megfelelő társ megtalálásához, nekem is megfelelőnek kell lennem.
10. Az érzelmeimet nem kiélni, hanem megélnem kell.
11. Lustaság az, ha valamit meg sem akarsz tenni, a többi tehetetlenség.
12. A tehetetlenségem a félelmem.
13. Gyorsat csak rövidtávon tudok futni.
14. Ha tapasztalni akarok egy élményt, kivetítem, majd belépek a képbe.
15. Ami nem pusztított el az megerősített.
16. Ami vagyok, azt formálom a dolgokból.
17. A test a lélek látható része, csak rosszul tudom még olvasni, ezért csalódhatok.
18. A démon nem rajtam kívül, hanem bennem van, ő is kell az egységemhez.
19. A testet a lélekkel gyógyítom, a lelket a testtel.
20. A haragom nagyon fontos érzelmem akkor, amikor erőre van szükségem.
21. Az érzelmeim külsőleg meghatározottak, de a motivációim belül vannak.
22. Képes vagyok mind a két agyféltekémet egyformán és egy időben használni.
23. A testem durván fogalmaz, vagyis semmi pénzért nem hazudik.
24. Mindaz, ami nem feltétele az életemnek árthat neki.
25. Az életem változóan körbeforgó ritmus spirál, ami vertikálisan mozog.
26. A bűnt nem a testem követi el, mert ő nem morális, hanem élettani részem.
27. Létemet egy másik minőségi állapotban is tarthatom, mint a környezetem.
28. Gyermekkori elhatározásaim befolyásolják nem tudatosan mostani döntéseim.
29. A gondokat azért keresem, mert szükségem van az ajándékaira.
30. Az érzéseim kifejezésére legjobb, ha alkotok, hámba fogva a mindenséget.
31. A szabályosan ismétlődő dolgok segítenek átkapcsolni az alkotásra is.
32. A beszéd oldja a feszültséget, érzést kreál és szüntet, hatalma nagyon nagy.
33. Érzéseim színpada nemcsak a testem, hanem az a hely is ahol élek.
34. A testem ismeri a valódi problémáimat, figyelnem kell a reakcióira.
35. Az érzések farkasok, együtt rohanok velük, hogy fel ne faljanak.
36. Nem a tények ,csak a hozzáállás adja meg egy esemény minőségét.

A mélységek a felületen járnak

Létezésünk minden síkján analógiák sorában botlunk. Figyeljük őket, sírva és nevetve, dühösen és sok ahá-val fűszerezve. A "minden mindennel összefügg" légkörében legyen itt még egy adalék, a nagy meséhez, amit mindennap maga az élet ír nekünk egészen személyre szabottan.

AGY: Az élet örök változás. Tudatomban mindig van hely az újnak.
FEJ: Béke, szeretet, öröm, megnyugvás.
Hagyom, hogy az élet magával vigyen és könnyedén szétáradjon bennem.
ARC:Szeretem és elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok.
Csodálatos vagyok.
MELLÉK-ÜREGEK: Egy vagyok az élettel.
Senkinek sem áll hatalmában bántani engem, hacsak nem hagyom.
Béke, harmónia.
Nem hagyom befolyásolni magam.
SZEM: Szabad vagyok.
Félelem nélkül tekintek előre, hiszen az élet örök és sok örömöt tartogat.
FÜL: Istenre figyelek a belső hangra.
Hallom az élet vidám lüktetését.
Az élet része vagyok.
Szeretettel figyelek.
SZÁJ: Határozott személyiség vagyok.
Nem adom fel.
Örömmel fogadom az új eszméket és elgondolásokat.
TOROK: Hangot adok vágyaimnak.
Szabadon fejezem ki magamat.
Újat teremtek.
Szavaim szeretetteljesek.
NYAK: Rugalmas vagyok.
Örömmel fogadom az enyémtől eltérő nézőpontokat.
VÁLL: Ártalmatlan úton adom ki dühömet.
A szeretet feloldoz és felold.
Az élet vidám és szabad.
Mindaz, amit elfogadok jó.
MIRIGYEK:Tökéletes egyensúlyba vagyok.
Szervezetem szabályosan működik.
Szeretem az életet, szabadon élek.
TÜDŐ: Az élet lehelete könnyedén szétárad bennem.
Senki sem zavarhat.
Jogom van a saját életemet élni.
SZÍV: Szeretettel és könnyedén veszem kezembe sorsomat.
UJJAK: Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy az élet bölcsessége
minden nehézséget elsimít.
GYOMOR: Könnyen átlényegítem az új eszméket.
Az élet táplál engem, semmi sem árthat nekem.
Nyugodt vagyok.
MÁJ: Megszabadulok mindattól, amire többé már nincs szükségem.
A tudatom immár tiszta, elgondolásaim újak, frissek és elevenek.
VASTAGBÉL: Szabad vagyok, elengedem a múltat.
Az élet könnyedén árad szét bennem.
A feszültségtől és gondoktól megszabadulok.
A boldog jelenben élek.
VESE: A jót keresem mindenben.
Csak helyes dolgok történnek velem.
Elégedett vagyok.
HÓLYAG: Elbocsátom a régit és örömmel fogadom az újat.
MEDENCE: Az utak és módok változhatnak, de a szeretet megmarad.
NEMI SZERVEK: Felszabadultan szeretkezek.
Szeretettel és boldogan vállalom nemiségemet.
Nincsen bűn és nincsen büntetés.
CSÍPŐ: Boldogan haladok előre, az életerő tart fenn és támogat.
Bizakodó vagyok.
Biztonságban tudom magam.
Hagyom, hogy mások önmaguk legyenek, ezáltal vagyok én is szabad.
TÉRD: Megbocsátás, türelmesség, részvét.
Tétovázás nélkül haladok előre.
LÁBFEJ: Az igazság vezet.
Boldogan megyek előre.
Lelkem jól ismeri az utat.
BŐR: Jóságommal vívom ki mások figyelmét.
Biztonságban vagyok.
Senki sem fenyegeti személyiségemet.
A világ biztonságos és barátságos.
Fölszabadítom a haragot és neheztelést.
Bármire is van szükségem, megkapom.
Lelkifurdalás nélkül veszem el, ami jár nekem.
Kegyesen fogadom az élet apró ajándékait.

Lélekmentő tevékenységem az evés

                 

Az evés, az élet filozófiám nagyszerű kifejezője. Főleg a leves kanalazgatása kapcsán érzem azt, hogy a készítése, tálalása, alapanyagai milyen gőzölgő egyszerűséggel tudják tükrözni életszemléletemet, és aktuális hangulatomat egyszerre.Túl a kényszerítő szükségszerűségen, hogy enni kell, enni szoktak, mutatója nemcsak lelki,testi éhségemnek, hanem más írányú lelki rezdüléseimnek is. Egy olyan folyamat, ami alatt a külvilágot dolgozom fel a bensőmben. Most, amikor annyi minden történik bennem, legszívesebben ugyanazt eszem. Ilyenkor, a külvilág ismerősen kerül megemésztésre. Az, ami kintről van, nem zavarja azt, ami bennem van. Csak támogatja. Ami  a külvilágból nekem kell, az a sok érzékszervet felkorbácsoló langy lötty. Leginkább leves. Szívesen fogyasztom, főleg azokat, amelyeknek a zöldség a fő összetevője. Lényeg a színes egyszerűség. A krémleves finom, de nem a napi főzésem része. Ízeket kombinálok. Csak fogok egy kosarat, kimegyek a vámház téri piacra, vagy régen a konyhakertbe, és levadászom a sokféle zöldséget. Majd a tisztítás után, egy nagy konyhakéssel, apróra kaszabolom őket. Néha egy részét előpirítva megfőzöm. Nagyon sok fűszert használok. Erőteljesen kombinálok, lehetetlennek tűnő íz kavalkádok ilyenkor színt vallanak. Soha nem ugyanazt főzöm, vagy csak elvétve. Nekem ez valahogy nem megy. Volt már rá példa, de ilyenkor el kezd viszketni a fakanál a kezemben. Ez bosszantó is néha, hiszen ha nincsen túl sok kedvem ahhoz, hogy megtaláljam a jó íz
kombinációt, akkor legszívesebben újra főzném a tegnapi levest, de sajnos legtöbbször már nem pontosan emlékszem, hogy hogyan is készült. Azt mondják, hogy maga a táplálkozás a föld elemet erősíti bennünk. Az mondjuk nem is hangzik rosszul, mivel a föld elem képviselte dolgokkal eléggé hadilábon állok.

Amikor  harapunk, konfrontálódunk. Leszakítjuk magunknak a részünket. Erőt mozgosítunk magunkban. A lágy levesek ezt nem igénylik tőlem, talán ezért is a kedvenceim. Ha már itt tartunk akkor elmondható, hogy  rágni nem annyira szeretek, inkább csak tépni, széthasítani. Az örlés, amit oly sokaknál békés mosolyban csomagolva látok, engem türelmetlenné tesz. Engem a szürcsölés izgat még. A pici bögrében sűrű leves babonáz meg. Leszek tőle nyugodt. Leszek tőle békés.

Az evés áldott tevékenység és szent feladat. Evés közben az életnek szükségszerűen íze lesz. Az ízlelés közben pedig,  azt  fejezem ki, hogy jogot formálok magamnak a mindennapi  élethez, a testem fenntartása érdekében elveszek valamit a külvilágból,  ami azután csak az enyém lesz. A bírtokviszony meleg borzongással árad szét a testemben. Szeretek enni. Szeretem bekebelezni, beszürcsögni a világot a maga lágyabb állagában, vagy a maga elszántszéttéphetőségében. Hiszem, hogy az evés több, mint a test folyamatainak kezdeti szakaszához köthető munkafolyamat. Hiszem, mert tapasztaltam kínját a megbetegítő étkezésnek és a rosszul felmért ételadagnak.  Tapasztaltamfolyamatát a gyógyulásnak a tudatosság szintjén. Amikor a hasam gondolkodott, beszélt hozzám és én, minő kegyelem, meg is tudtam hallgatni őt.

Számomra példás életet élt: Pina Bausch táncművész

Philippine „Pina” Bausch 1940. július 27-én született a Düsseldorfhoz közeli Solingenben.
Bausch az egyik legbefolyásosabb egyénisége a kortárs táncnak az elmúlt harminc évben. Táncot Essenben, majd a neves New York-i Juillard Schoolban tanult, itt ismerkedett meg az akkor még szárnyukat bontogató, ma már tánctörténeti jelentőségű technikákkal, többek között José Limón, Anthony Tudor, Paul Taylor munkájával. Ezeket a technikákat ötvözte később a saját elképzeléseivel. A Metropolitan Opera balettkarában táncolt, nem kevés sikerrel, de ez egyre inkább nem elégítette ki. Visszatért hát szülőhazájába, hogy egykori tanára, Kurt Joos esseni társulatában szólótáncos legyen. 28 évesen Bartók Béla zenéjére készítette el első koreográfiáját, 29 évesen átvette mestere helyét az igazgatói székben, és 32 éves volt, amikor saját társulatot alapított, ebből lett a világhírű Wuppertali Táncszínház. 1983-ban, 43 évesen annak a karnak lett az igazgatója az esseni főiskolában, ahol ő maga is végezte tanulmányait annak idején. Egyesítette a táncot a radikális színházzal, a szürreális művészettel, a szexuális drámával, és a tánccal kifejezett testbeszéddel, amelyet Tanztheater néven ismerünk.Ő volt a modern tánc veszélyes varázslója, aki  úgy használta a táncot mint színházi eszközt és újrarajzolta a színházi művészetek térképét. A táncszínház vegyes műfajának úttörője volt, akinek személye megihlette Federico Fellinit és Pedro Almodóvart is. A férfi-női kapcsolat egy visszatérő téma munkáiban, ami ihletett adott-és nagy közönségsikert aratott- a "Beszélj hozzá" c. Almadovár filmhez is. Aki látta a filmet, az bizonyára emlékszik a fura színházi előadásra, ami a film egy betét darabja, és meghatározza a film egész hangulatát, alátámasztja  szavakkal az elmondhatatlant.
A darabjai rövid dialógusokra és mozgásokra épülnek fel, legtöbbször szürreális jellegűek, megdöbbenést okoznak, elgondolkodtatnak. Egyszerű mozdulatok tökéletes kivitelezésben. Ötletes helyszínek, mint amilyen egy függő vasúti fülke, vagy egy pusztán székekkel berendezett színpad, egy park, egy erdőrész. Az ismétlés nagyon fontos szerkezeti tényező. A multimédiás óriásprodukcióiban meghatározó díszletet és zenét használt. Idős táncosokkal dolgozott, olyanokkal akik már nem kaphatnának más előadásokban szerepeket. Bausch az öregség és az érettség témakörére építette több darabja hangulatát is. Táncosai negyven év feletti táncosok, akiknek hajlékonysága ha nem is a régi, de mindenképpen figyelemre méltó, kifejező erejük viszont egészen kivételes.

Férje a Wuppertali Táncszínház jelmez- és díszlettervezője, a holland származású Rolf Borzik volt. Sokat dolgoztak együtt. Férje látásmódja a kezdetektől fogva erősen meghatározta a színház vizuális világát egészen 1980-ban történt haláláig. Nem sokkal utána Pina Bausch megismerkedett a chilei egyetemen irodalmat és esztétikát oktató Ronald Kay költővel, egy évvel később született meg közös fiuk, Rolf Salomon, aki előző férjéről kapta a nevét.

"Táncoljatok, táncoljatok, különben elvesztek." - Pina Bausch ars poetica-ja. Ő maga élte is ezt a mondatot, hiszen egész életét a színház, tánc töltötte ki és az e körüli teendők. Ő maga volt a rendezője, kitalálója és korreográfusa azoknak a daraboknak amelyekben rendszeresen ő maga is fontos szerepeket táncolt végig. A legendás német táncosnő és koreográfus élete, tánca, kivételes tehetsége, egyedisége, nagysága ihlette Wim Wenders német filmrendezőt arra, hogy egy sajátos hangvételű dokumentum filmet, filmesszét, táncfilmet forgasson legendás alakjáról. A film ízig-vérig Wim Wenders-i alkotás. Még csak arra sem tesz kísérletet, hogy időrendben elmesélje Pina Bausch életét, hogy dokumentálja vagy netán elemezze munkásságát. Olyan a film, mint amilyen maga Bausch: ötletes és megfoghatatlanul egyedi. Wenders nekrológot forgatott egy nőről, akit zsenialitásáért tisztelt, és mint már évekkel korábban, a Berlin felett az égben tette, főhősét ezúttal is angyallá változtatta. A két órás film vége felé Pina Bausch szólót táncol, a szóló végén pedig mintha messziről integetne. A film nyitó jelenete máris egy  idegen valóságba repíti a nézőt. Sztravinszkij Tavaszi áldozatának Bausch-féle feldolgozásából látjuk az első perceket. Szinte megsuhint bennünket az anyag, amely kézzel fogható közelségben lebeg előttünk. A táncosokkal együtt mi is betáncolunk a holtak mesterséges birodalmába, a hideg semmibe, amelyben a táncosok közvetlen közel hozzánk, mégis érinthetetlenül távolian táncolnak az életükért. A vörös ruha például, amit azért ölt magára a táncosnő, hogy az áldozat szerepébe bújjon, a földön heverve először mesterségesen világító objektumként hat. Pina Bausch a rák egy meghatározatlan formájában halt meg, öt nappal a diagnózis után, 2009-ben még a róla szóló film befejezése előtt.

Női tarot rongyszőnyegen: 4.Uralkodó

Ragyogó fénykörök, ékesítik évköröd,

most lelked vágyait szövöd.

Zsarnoki csillagzat sebzi talpadat,

mások fölé helyezi kicsiny önmagad.

Uralmadban szolgálj, légy így erős

nem félve hátul, elől a hős.

Vállalj, és tervezz, hatalmad éld,

de aki hátul, fogd meg kezét.

Fölénytudatod torkán akadhat

az ami másnak száján fakadnak.

Megértést nyújtson hatalmad fája,

gyökere legyen ne csak koronája.

Szellemnek tűzét fogadd a trónra,

ő legyen, nem te ki a szót kimondja.

Külső rangod belső bizonyossága

erős legyen, ne csak a máza.

Fényedbe ülhessen, minden mi félne,

mikor megszólalsz, az erő beszélne.

Érleld a hasznost folyton magadba,

figyeljen önként más is szavadra.

Tudj feltenni mindent arra a lapra,

ami az éltet a fényből fakasztja.

Számomra példás életet élt:Hamvas Béla író

"Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország. A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli."

3.Versbe rántva

Lehet így is: légüres térben.

Valahol a már nem és a még nem között.

Ó te áldott áldatlan állapot,

segíts nem belerúgni hányódó örömökbe.

Segíts becsukni az utolsó kaput.

A türelem szürkeségét élénkítsd,

hogy vigyázva emeljem fátyoltalanná a holnapot.

Női tarot rongyszőnyegen: 3. Uralkodónő

Bűbájos fénykörök ékesítik évköröd,

most lelked vágyait szövöd.

Gerjedt vágyak oltárára lépsz

rád tapadt húsod tűzében égsz.

Kilobbanó fényeket takarsz,

hiába küldenek mégis maradsz.

Kínokat küldesz bíborpalástba,

szemeket mártasz boros pohárba.

Szépség fakad a lépted nyomán,

meg meg akadva az idő torkán.

Hazug vagy igaz ez a varázslat,

gyümölcseiben hamar elfárad.

Csalétek gyönyör torkodon akadt,

kezeden bilincs, szádon a lakat.

Oda kell adnod ami elmúlhat,

így szerzel erőt, találsz kiutat.

Percekkel szaladnak most el az órák,

szépségeidet lassan megfosztják.

Örömet adni kell most a mának,

mielőtt a percek éltet zabálnak.

Mámorból szülhetsz hitet a jóra,

termékenységed a földnek sója.

2.Versbe rántva

Mielőtt a vakolat hullani kezdene az  arcomról,

fel kell nőnöm az utcához.

1. Versbe rántva

Uram, aki végig nézed ezt a színjátékot.

Egyetlen néző milliárdok fájdalmainál.

Vétkező képlékenységünk oltárainál,
fogd meg kezünk, hogy a taps után visszajöhessünk meghajolni.