A hétfőm fő bűne a :Restség

Szeretek aludni. Nem álomra hajtani a fejem, mint a többi jóra való ember, hanem a jó kis meleg paplan alatt megmaradni akkor is, amikor már a reggeli madarak régen elhallgattak, amikor  már két percenként csikorog a körúton a villamos. Az elmosdó hangulatú, délelőtté gyúrt felkelések, komássá ütögetik a fejem, és megzacskósítják a szemem alját. De én kitartok...vagyis kitartanék, de hát az élet. Az élet, ami két vállamnál fogva akar gatyába rázni minden reggel, szüleim messzire szakadt hangján adva értesítésemre, hogy a lét forog, és már senki sem pihen. Szóval, a restség meg él nálam elég tisztességesen. Hosszan nyújtom a felkelést beindító, motorikus testrészeimet. Nem csoda hát, hogy elég sokat gondolkodom ezeken az álomittas reggeleken, a lélek és test összefüggésein. Ma éppen a test lustaságával szembesülve, az ember jóra való restségén gondolkodom. Amikor az ember a saját maga szolgája és ura is egyszerre, akkor a hajcsárja is egy maradt, és ez a hajcsár a saját érdekében, egész nap bűnt kiáltva hajkurássza. Mert ez bűn kérem szépen. Olyan bűn, amit az ember már akkor is elkövethet, ha semmit sem csinál. Igazából és szinte kizárólag csak akkor.Micsoda blamázs és igazságtalanság. Szóval gondoltam a dolog végére járok, legalább a saját magam számára lerendezem ezt a bűntudatot most rögtön az elkövetés után. Gyónom a...lustaságot, és annak minden körülményét. Nem ment fel ez alól az a tudat sem, hogy ezt napjában többször is elköveti szinte mindenki. A jóra való restség bűne állítja ugyanis választás elé azt embert is, aki belefeledkezik munkájába, hivatásának szenteli életét, fizikai, lelki fáradtságra hivatkozik ahelyett, hogy szabad lélekkel döntene alkalmanként. Döntene arról, hogy mit jelent a jó, erőt venne magán, hogy változtatni tudjon aszerint, ami kozmikusan jó a mindenség szempontjából. Összekeveredtek a dolgok mára, mert aki dolgozik, az min is munkálkodik tulajdonképpen? Nem hibáztathatjuk a háborúban gyilkoló katonákat, az esőerdőt kivágó és értékesítő cégeket mindaddig, amíg eldobunk egy cigarettacsikket az utcán, gyermekünk füle hallatára veszekszünk társunkkal, vagy évtizedekig fel nem bomló műanyagokkal szennyezzük környezetünket. Mindnyájan ugyanannak a gépezetnek részei vagyunk, s családunkra, helyzetünkre hivatkozva tesszük tönkre a teremtés csodáját.A törekvést ugyan Buddha nagyra értékeli, de a kereszténység élesen rámutat a "tudom mi a jó de nem cselekszem" között kifeszülő szakadékra.Az ember esendőségét nagyon pontosan kidomborítja ez a lustaság, ami ott áll minden nyilatkozata mögött megbújva és azt lesi, hogy azt ő maga meg tudja-e valósítani az életében, vagy csak beszél róla. Konokul szállítja bűntudat formájában a bizonyítékokat arra, hogy ez a szakadék az évek elteltével nemhogy kisebbedik, hanem egyre mélyül.Nem gondolnám, hogy kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan ambícionisták találták ki ezt a főbűnt. Mert láthatjuk, hogy itt most nemcsak lustálkodásról van szó, amely élvezetet okoz, vagy arról az „időkérésről”, amelyet valóban megérdemlünk. Hogyan is van ez? Ha valaki valódi pihenőt tart, az nem lehet főbűnös. Ha ez így lenne akkor a restséget napjainkban a kihalás veszélye fenyegetné. Alapvetően persze nem ismerjük az igazán feltöltő pihenést, és emiatt, csak nagyon ritkán részesülünk benne.Ha ismernénk a módját az igazi pihenésnek soha nem tudnánk magunkat megvádolni ezzel a bűnnel, egyszerűen azért, mert nem volna szükségünk az általa felkínált pótszerre.

A restséget, még egy alapvető hibás magatartás jellemzi, és ez a látszólagos haszontalansága. A hét fő bűn egyikévé is azért avanzsálódhatott, mert nem hozott semmilyen hasznot sem a nagy társadalomnak sem annak kisebb egységének a családnak. Olyan felmentés lett volna nem főbűnnek tekinteni, amit egy lineárisan előre mozgó civilizáció nem engedhetett volna meg magának. Ezért sok rendszer erőteljesen üldözte a szerinte lusta embert. Megvetette , kinevette, és elhitette, hogy minden formájában a többi emberrel cipelteti a saját terheit, hiszen aki nem dolgozik a lehető legláthatóbb módon, az ne is egyen. Szerintem a valódi bibliai restség azt szeretné a tudat fényébe emelni, hogy képtelenek vagyunk elérni valamit, mivel hiányzik hozzá az erőnk és a kitartásunk. Ehelyett inkább előbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza, a krónikus kedvetlenség állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve hagyjuk elmenni magunk mellett az életet. Ez a lustaság folytonos elégedetlenséget mutat mindazzal, amit talál. Állandóan ócsárol a magatartásával hiszen ő maga meg lenéz minden erőfeszítést, kinevet minden törekvést és elítéli a bátorságot is az önmagunk meghaladására. Az a képtelenség, hogy valamin változtasson őt magát is gyötörheti, de mivel a könnyebbik utat választja, csak úgy mentheti fel magát, ha mindenki más erőfeszítését, erőlködésnek titulálja. A restségben az ember kitartóan tagadja, hogy megérdemli a lüktető, aktív életet. De azt mindenképpen , hogy ennek ő részese lehetne, bármilyen megmozdulásával is. Az energiájából csak annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa vagy az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban változtasson.

Éppen ebben tükröződik az asztrológiával való párhuzama is. Míg a Nap egyenességünket és akaraterőnket testesíti meg, amely ellenállásba ütközvén növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus természete olyasfajta ingatag energiának felel meg, amely inkább látszatvalóságokban keres menedéket és csodás megoldásokat remél. Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem tesz azért, hogy leküzdje a belső „gazfickó”-t és valamit alapvetően megváltoztasson. Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak, vagy a negyedéves akciók látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor például a saját szűk területén (saját négy fala közt) hatalmas energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután mintegy az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten hátradőlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésről lépésre ismét teret nyer, egészen a következő negyedéves akcióig.

Sajnálatos módon ez a halálos bűn – a többihez hasonlatosan – csak ritkán párosul a saját hibánk belátásával. Még ott is, ahol az önmagunknak tett szemrehányások valóságos tirádáira kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak maradnak, mivel megrekednek a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is megváltoztatnának. Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors aljasságának tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerűen kedvezőbb kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat, protekciót vagy éppen szerencsét, amelyről Jean Cocteau találóan a következőt mondja:

„Hinnünk kell a szerencsében, máskülönben hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét, akiket nem szívelünk?”
Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás épp oly magától értetődő módon tartozik ehhez a
halálos bűnhöz, mint mások hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve egy olyan keverék, amelyből végezetül mélyről fakadó kárörvendés szintúgy előjöhet, mint depressziós állapotok és mérhetetlen reménytelenség.

Az elevenség ára, amelyet ez a halálos bűn követel, nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa, reménytelen elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított lehetőség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára kerül. Életünk előrehaladtával azonban mindannyiunk számára egyre fontosabbá válik, hogy ezt az egyenleget pontosan szem előtt tartsuk.
Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg ne gyűljön össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetőségek mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez az egyenleg sokkal attraktívabb, mint a megélt élet összege, akkor elkeseredettség, neheztelés és rosszakarat van előirányozva életünk második felére. Önvád, és mentegetőzések helyett tehát, keresnünk kell a személyre szabott megoldásokat arra, hogy az az élet, amit mi élünk, tényleg a mienk lehessen, a maga ritmusában, lehetőségeiben és őszinteségében.