A keddem fő bűne a: Harag

A haragról azt tanultam, hogy értelmetlen. Merthogy, amikor a harag elönti az ember testét, kiűz onnan minden értelmi megfontolást. Ha bejutott a testünk zugaiban, akkor nem nyugszik amíg át nem veszi a hatalmat felette. Egészen hosszú éveken át is elraktározódhat, bujkálva még a saját tudatosságunk elől is. A harag, mint katalizáló érzelem, óriási erőt elhasznál, és ha szerencsénk van, és nem szív magába, akkor nem töri szét mindazt, amit addig felépítettünk. Szóval, ha nem sodor magával, ha nem kényszerít térdre, és nem zúzza szét sem a mi,sem a mások testét, lelkét, jól felépített világát, akkor az maga a kegyelmi pillanat. Vagyis azt tanultam, hogy a haragot csak isteni kegyelemből, vagy szerencsésen szentéletre hajlamos természetünk segítségével úszhatjuk csak meg. Boldogságirtó szerepe elsőrangú, fokozatai egyre több energiát használnak fel, addig amíg teljesen kimerítenek.Azt is tanultam, hogy nincsen olyan vallási tanító, aki népét, nemzetét szent haragra buzdítaná. Csak csoportok vannak, akik a vallásokat is felhasználják harag keltésére. A tüzelő szent beszéd harcra hív, de a szent háborút elsősorban magunkban szeretné ha lefolytatnánk. Ezt tanultam, és még azt is, hogy haraggal nem jutok sokra, és, hogy eszembe ne jusson ezzel az érzelemmel gyermeket nevelni, kutyát idomítani, célokat kitűzni, ne adj isten el is érni őket. Egyszóval minden, amit a haragról eddig megtanítottak, az egyfajta elhatárolódás volt. Határ köztem és egy érzelem között. Minden erre vonatkozó impulzus legyőzendővé vált hát, hiszen teljesen felesleges lett volna magamban megengedni a harag parázslását vagy lángra lobbanását, mert nem volt az életemnek olyan területe, ahol haraggal bármit is elérhettem volna. Nem is tanultam meg vele bármit is kezdeni. Ha megtapasztaltam magamban, ne adj isten utat engedtem neki szelepként biztosítva hozzá a szavaimat, akkor mindig megnyugtattak, hogy sajnos az ember esendő, újabb fő bűnt követtem el. Ennek a bűnnek a bűnhődése maga az a lelki állapot, amiben ilyenkor belekerülünk, hiszen a haragos embert a legtöbben elkerülik, mint a leprást. Nem tudnak vele mit kezdeni, hiszen ezen állapotában legtöbbször ő sem tud mit kezdeni magával. A haragot csak úgy lehet  megelőzni, ha hallgatok, és mindent, de mindent megteszek az akár látszólagos nyugalom érdekében is. Na hát ez nem megy .Gyónásra hát, gondolom én most, és értem alatta azt, hogy körbejárom ezt a témát. Körbejárom? Erről máris beugrik nekem a Síva tánca, azé aki a nagy körforgás részeként biztosítja számunkra a lebomlási folyamatokat, akinek haragjában szembesülhetünk életünk elfeledni kívánt rezzenéseivel. Beszéljünk hát a haragvó rombolásról vagy ahogyan ezt a nyugati kultúrában megjelenik magáról a bennünk dühöngő Marsról. Mint minden erőnek ennek is sokféle arca van. Rombol, hogy véget érhessen valami, és azért is hogy új épülhessen a helyében. Megsebez ugyanazzal a késsel, amivel meggyógyíthat, megéget és megmelegít.Az erő ugyanaz, csak a ki használja annak a kezében, lelkében válik építővé, vagy rombolóvá.Síva csak járja a táncát. Ami felépült annak szükségképpen ebben a világban van egy lebomlási  szakasza is. Nem lehetséges az állandó burjánzás, mert ez a világ rendje. Ami keletkezik elmúlik, hogy a közhely nem romló virágát is ide tűzdeljem. Igen, az élet nem lineáris, mint ahogyan egy fáradt nap után szeretnénk képzelni, hanem nagyon is körbe jár. Kéz a kézben minden érzelem megérinti a másikat sorban,  ahogy a születés is a halált. Az érzelmeknek vannak fokozatai, itt van mindjárt az egyik legszélsőségesebb formája, amit „ámok”-nak nevezzük. Ez egy maláj szó a harag kifejezésére. Ámok futások zajlanak mindannyiunkban. Zavarodott gondolataink elfajulásait kell végig néznünk, ahogy piszkálásra ámok futásban kezdenek a vérköreinkben. Teljesen nyilvánvaló, hogy a harag a halálos bűnök közé tartozik, mivel spontán kitörése gyakran épp úgy veszélyezteti a saját életünket, mint a másokét. Ezért féltjük magunkat azoktól az érzelmektől, amelyek erős impulzusokkal járnak.A harag legközelebbi rokona a düh. Míg a haragnak lehet folyamata, ami bizonyos időt igényel, ezzel szemben a  düh kitörő erővel bír, gyorsan megjelenik elhomályosítva a tudatot és ha elmúlt de nem szűnt meg, akkor haragra lobbantja a lelket. Ez a harag ott marad bennünk, és bármikor elérheti azt a fokot, hogy dühöt váltson ki bennünk elég egy szó, egy gondolat, egy helyzet. Legkönnyebben a tömegtudat mélyéről tör elő váratlanul,

amikor is előre nem látható módon az önmagukban civilizált egyénekből uszító bandát csinál. A harag önmagában nem is létezik, mindig van egy társtettese.  A leggyakoribb a sértettség, a megaláztatás, a testi sértés kiváltotta érzelmek, a bánat, a megbénultság. Ha féltékenységgel és megsértett büszkeséggel párosul, bosszúvágy lesz belőle, rendkívül destruktív energia, amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen a harag az a szó, amellyel az Illiász kezdődik, amelyben Homérosz Trója pusztulásáról beszámol. Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegű, addig szubtilis formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít, gyakran félreismerik. Ezt a fajta destruktív energiát, amely másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán úgymond közvetetten kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsősorban abban fejeződik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak épp oly értelmetlenül, mint rosszmájúan elrabolja az idejét - életükből visszahozhatatlan éveket vesz el. Mindenféle provokáló piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató, végeláthatatlan sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú nehézkessége is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál a fizetés körüli idegölő várakozás. Rendkívül elegánsan el tud rejtőzni ez a destruktív energia a nem-értés ártatlan mezében. Aki tartósan nehezen ért meg dolgokat és beszélgető partnerét folyamatosan udvarias formában arra kéri, hogy egy önmagában egyszerű tényállást újra meg újra magyarázzon meg neki, előbb vagy utóbb dühbe hoz másokat. Az a fajta szadizmus, amelyik ebben a magatartásban megjelenik, eklatáns módon nyilvánul meg abban az értelmetlen pusztításban, amelyet azok a számítógépvírusok visznek végbe, amelyeket cinikus módon „I love you” néven terjesztettek szét a világban.

Mindenekelőtt akkor, ha ez az erő – tehetetlenség, gyávaság vagy erkölcsi aggályoskodás következtében – nem nyilvánulhat meg kifelé a düh voltaképpeni forrásával szemben, befelé fordul és önpusztítóvá lesz. Ekkor például munkamániaként saját testünk kizsákmányolásához vezet. Erről vallanak a büszkeség jegyét magukon viselő emberek szívinfarktusai, mint egyfajta érdemrendek. Azok az érzelmek, amelyek elfojtásán a legtöbbet ügyködünk azok fordulnak a leginkább ellenünk, megbetegítenek. A szívünk érzi, ha nem a szívünk szerinti az élet amit élünk. A harag a szerelmi csalódás fázisain keresztül a tönkrement dolgok romantikájához vezet. Itt megtapasztalhatjuk tehetetlenségünket, hiszen nem kényszeríthetjük semmire a másikat amit nem akar önként megadni, mert akkor máris nem beszélhetünk szerelemről. Ez a tehetetlenség haragot halmoz fel bennünk, és pótcselekvésekbe hajszol. Olyanokban amelyben saját testünket meggyötörjük vagy kimerítjük. A testnek ezt a  túlhajszolását a legkülönfélébb kicsapongások révén ideiglenesen elégtételként éljük meg, de ott marad bennünk a legmélyebb bánat, ami minden haragos cselekedet egészséges utózengője. Szomorúság, hogy a dolgok felett nincsen hatalmunk, fölénk nőnek az elvégzendő dolgaink, nem biztos a szerelem, kiszámíthatatlan az élet. Így vérzik át minden zord külsőn is a haragban burkolt fájdalmunk, hogy nem élhetjük tisztán és teljesen azt az életet amire vágyunk. A harag erő. Hajtóerő. Üzemanyag, de ha az ember hozzáférhet a saját üzemanyagához, nem tudja a módját, hogy hogyan zárhatná el a csapot. A harag,, mint éhes farkas végig zúdul a testén és elkapja a leggyengébb láncszemet amit a gazda test megadhat neki, és ez legtöbbször egy másik ember.Amit ezért a halálos bűnért feláldozunk, az a békesség, az egészség és természetesen minden, ami egy dührohamnál széttörik.