Amikor szeretek

Amikor szeretek: megadom magam. Elkezdek kibújni a bőrömből, hogy pörén álldingálhassak szemrevételezés céljából. Odadobom a véleményem, a hibákkal együtt, mintha varázsos védelem alatt állnék. Olyan erőkkel kezdek el rendelkezni, amelyekkel addig nem rendelkezhettem.Nem leszek már szomorú a mások színleléseitől, megbocsátom a mérgelődni valókat. Hirtelen történik mindez, és olyanná válva lézengek ebben a hirtelen kitágult világban, mintha nem érteném, hogy hogyan nem így éreztem a szeretet előtti pillanatban. Ja mert a szeretet pillanatait, esetleges óráit és legyünk nagyvonalúak, napjait, mindig megelőzik a szeretetlenség sötét levegőtlen hosszúra nyúlt évei, és újból legyünk nagyvonalúak, hónapjai és napjai és órái.Amikor szeretek könnyed vagyok és rejtegetnivalóim olyan kicsinykék, hogy akár ki is vehetném a zsebemből és az asztalra rakhatnám őket. Nevetnem kell ilyenkor, amolyan húsos arcú nevetést kell produkálnom. Csillogó szemű mondatokkal kezdek gurgulázni. Szó szerint megtáltosodom. Szóval, ha azt látjátok, hogy nevetve megtáltosodott mondatok szakadnak fel bennem, ami esetleges örömmé torlódna bennetek, akkor tudjátok én így szeretek.

Puff

Volt egy lomtalanításkor becserkészett kissé szétesett bőr puffom. Az a leharcolt indiai típus. Puha fehér bőr, alul zsinórozva. Elefántok egymás fenekében álltak körbe rajta, meg egy szétfoszlott mandala a közepén. A garázsban állt kb két évig. Áldozatul esett a jó szívemnek, ami az évenkénti nagytakarításkor mindig a falhoz állította, azzal a gondolattal, hogy jó lesz ez még valamire. Valamire? Na de mikor? Na de minek? Én nem ülök puffokon. Meditáláshoz magas. Kis asztalom nincsen. Az erkélyen maradhatna, de ott meg elverné az eső. De most már nincs mit tenni, már mozgásba lendült az alkotókedv. Mondhatni alkotó mámor. Először plasztikai műtétben gondolkodtam, hiszen olyan szép ez az indiai elefánt kavalkád. De a foltozást hamar, a ragasztást kicsit később feladtam. Körbehorgolom. Rongyos zsákom amúgy is tele van. Találtam is egy rettenetesen csúnya ágynemű szettet, és vele készültem a bevetésre. Mondjuk a végeredmény sem lett valami csodás, de hiszen mit is vártam. A genetikai állományában volt a csúnyaság. Amikor paplan és párna húzat volt, és ropogósan friss akkor is elfordítottam a szemem ha rátévedt a tekintetem. De ajándék paplannak nem néztem a színkombinációit. Ehhez a kezdeti hátrányhoz képest puffként egész pofás. Van a rongyszövésnek és a horgolásnak is egy olyan előnye, hogy a kezdeti minták, színek összetorlódnak rajta, és már nem látod az idétlen kacsalábas várat, amit roppanósan megszörnyülködtél. Itt csak valami összeverődött, eredetét akár meg is tagadó kreálmányt láthatsz.Szóval a rossz genetikai állománnyal is lehet reménykedni.Az átneveléshez kellett egy kis idő, mert a horgolótű feszült munkáját nehezen követte az eredmény. Lassan haladtam. Pár napig csak fűztem és fűztem egymásba az ismétlődő kacsalábakat. Láttam, hogy nem lesz elég, és csíkozni kell valami még otrombább, rongymaradékkal. Mert ezt már szépíteni igazán nem érdemes.Ami nem látszik itt, az az, hogy a horgolás az alján beszűkül és behajlik tulajdonképpen a puff alá, ahol épen megmaradt az egyébként szétszakadozott eredeti bőr. Jó rajta ülni, csak hát én nem ülök rajta. Kipróbáltam persze, meg mindenki azt mondja akit ráültetek. Na de nálunk minden csupa vendégfogadó ülőalkalmatosságból áll. Erre a puffra nincs szükség. Most a szobában áll a sarokban, és nem a garázsba. Most onnan szólongat, halk egyre fojtottabb hangon.Egészen a hét elejéig, amikor is takarítás közben felraktam az ágyra, ahová a kutya is felmenekült szortírozó mozdulataim elől, és láss csodát. Egymásra találtak.Az óriás snaucerem feje alá pont beillik. Kutya szemekkel néztek rám, hogy egymást úgy-e megtarthatják?

Nyakam körül hat kerék

Mert a torkomat óvni kell. A lehető legnagyobb becsbe kell tartani, a széppel. A szép persze egyéni, a torok védelme meg közös. Sokféle sálat kötöttem és horgoltam már a védelmére. Kissé beszükült tudattal mondom ezt, mivel az én egyik gyenge pontom a nyakai rész. Ahol pedig gyenge vagyok azt féltem a legjobban. Itt stresszelek,ide gyűjtve a szorongásaimat. Itt illannak el a gondolataim, sőt a meggondolatlanságaim is. Innen intézem az életem. Mintha a szavakban képződnék és porladnék. Mintha itt lenne meggyűlve a sorsom, vagy meggyűrődve. Innen ismerkedem a világgal, és a világ is velem. Ezért kell az óvás. Talán a kék csillagok több erőt adtak volna, de most beérem a hat zöld csillaggal is. Szóval ők az én nyakőreim. Igazából, persze, mint minden, ami jól esik, teljesen nélkülözhetőek. Nem akartam azt mondani, hogy haszontalanok, hiszen ha egészen szorosra tekerem őket, közel egymáshoz, akkor akár melegítenek is. Na de ki akarja a szép dolgokat szorosan? A szép dolgokkal, nőkkel, férfiakkal, csak lazán szabad. Kezdődött úgy, hogy ágytakarót akartam készíteni és elkezdtem kis köröket készíteni, hogy azokat majd összevarrom.Kezdődött így. Azért jó, hogy hatot mégiscsak elkészítettem a hatvanból. Az ember néha abba tudja a leginkább feladni, ami a leginkább kedvére való. Amit a legjobban megtervezett.Én legalábbis így vagyok. Amúgy is túl szép lett volna ez egy takarónak, amin már látom úgyis a kutya aludt volna, és akkor sajnáltam volna. Na ezt megelőzendő lerövidítettem a tervet, mondhatjuk úgyis, hogy rövidre zártam. Zárásképpen összehorgoltam őket egy újabb zölddel. A barna magasra zárt barna ruhámon rögtön ki is próbáltam. Az életem megszervezése nem fordult rögtön jobb irányba. A szorongás továbbra is megfeszegeti a nyakamat. Na de az érzés, hogy tettem érte és a hatodik energia központot megerősítem a hat kis kerékkel, hát ettől máris jobban érzem magam. Amulett funkciójában még nem brillírozott, de talán azért mert az önreflexiónknak mindig van egy kis időbeli elcsúszása. Majd látni fogom, hogy milyen hiteles kapcsolatot tudtam kialakítani magammal, és a többi emberrel. De jó lesz. Csak ennek hitét kell még megerősítenem valami újabb kreálmánnyal.

Mesekép a folyólányról

Szeretem a meséket. Persze mindenki szereti. Ki lenne aki azt mondaná, elnézést én sajnos nem szeretem a meséket? Csakis valami lelketlen szakbarbár. A mese szeretete lágyítja az ember jellemét. Lekerekíti. Az más, hogy már nem a tündérmeséket. Az más, hogy már nem a nagyapó mesefájából. De mese az kell. A mese olyan igaz történet, amire nem találjuk itt a földön a bizonyítékot, de tudjuk, hogy létezik. Időn és téren átívelő bizonyosságunk van róla. Ezek a mesék, becsben tartják az emberi gyarlóságokat, és segítenek legyőzni őket. A meggyengült sorsokat felnagyítják, hogy jól láthatóak legyenek a későbbi belejavítgatások. Számomra vannak gyerekmesék, amelyek alapkérdéseket feszegetnek az emberi létről, vannak felnőtt mesék, amelyek ugyanezt teszik csak egy kicsit bal agyféltekésebben, és vannak a  lánymesék. A lánymese méltatlanul elfeledett kategória, én újra felfedeztem magamnak. A nőkről szóló dolgozatomban, külön fejezetet szántam neki azért is, mert a lánymese teljesen bizonyosan beavatás.Beavatás abban, hogy hogyan kell a férfitől eltérő életérzést magunkban felébreszteni, életbe tartani, és soha el sem felejteni. Ezt a kispárnának látszó tárgyat  nagyon régen varrtam. Akkoriban, talán tíz éve is van, a vastag fonalas varrásnak még nem volt meg a mostani szexepilje. Zsákvászonra kezdtem, és pár óra alatt el is készültem vele. Csak úgy varrtam ameddig a fonal ért, nem tudtam, hogy lesz rajta egy sárga folyó, egy fa, egy nap, és egy kis ház is a sarokban.Egy mese. De lett. Na meg a folyólány. Aki szedi a gyümölcsöket a folyó felett. Az évek során kiderült, miután a vásznat kispárnává tömtem, hogy ez a tárgy lesz az én női Buddhám. A mellette ülő fa szobrot a főiskola befejezése után kaptam. Ő erélyes, bátor és csendes. A folyólány esetlen, bizonytalan és cserfes. A Buddha keze összerendezett, nyakában egy óra lóg. Maga a férfias, bizonyosan elmúló idő. A cserfesnél megállt az idő. Talán nincs is. Már tíz éve semmit sem csinál. Nem szedi már végre le azt a gyümölcsöt se, csak széttárt karokkal- befogadóan ugyan- de eredménytelenül álldogál. Tisztára a jelképem. Azt hiszem meg kell egy kissé hosszabbítanom a karját, hogy a gyümölcsöt végre elérje, vagy talán rakok egyet a pocakjába.

A szürke öt árnyalata

 Vannak olyan magamtermelte ruháim, amelyeket valahogy mintha nem is magamnak szántam volna. Vagy ha magamnak akkor nem is az elkövetkezendő évekre, hanem mondjuk öregkoromra, vagy ami még furább a kamaszkoromra. Ami hát legyünk őszinték eléggé eltelt már. Mintha csak kipörgetnék egy vágyálmot, amit nem tudtam megvalósítani. Kissé szánalmas hogy nem aktuális. Ezt a kabátot is szívesebben hordtam volna kamaszéveim hajnalán. De hát ez a kabát most télen készült. Eddig kétszer volt alkalmam hordani, mert csak tél végére sikerült befejeznem. Több részét is visszabontottam, átalakítottam. A derékrésznél alakult ki a legnehezebben a végső formája. Majd két hétig feküdt bevágva a sarokba. Volt egy nap, amikor elővettem, de csak azért, hogy jól megtapossam. Ekkora munkát a semmiért-gondoltam. Hiszen teljesen hordhatatlan, egy nagy maflaság lett belőle. Sok güzüléssel megalkottam a nagy semmit. Na de azért alakult. Valahol a szétomlás közepén egy csoda jelentkezését vártam. Olyan "oda nem nézek ,de rendeződjön minden össze" féle csodát vártam. Valamit , ami a neheztelésemet feloldja. Ilyen csoda manapság csak akkor éri utol az embert, ha nagyon tud figyelni. Az éreztem, hogy most pont az odafigyelés nem fog menni. Végül a feloldozás elmaradt, vagyis inkább át konvertálódott egyfajta elhatározássá. Az elhatározás pedig  a maradék nélküli élet gondolatát hordozta. Azt mondtam magamnak egy megkínzott órán, hogy vagy hordhatóvá fokozom, vagy kidobom. Elajándékozom, ha valaki megszánja. Innentől, minden ez irányú megmozdulásomat győzködés előzte meg. Mindennap megnéztem a kabátot és a maradéktalanságát vizualizáltam. Ami a maradék, a fölösleg, azt kiollóztam belőle. Szó szerint is bele kellett vágnom a kabátba. Átvágtam a háta közepén, és szemeket szedegettem egy fél délután. Nem tudom, hogyan vergődtem át magamat a nehezén. Ködös emlékeim vannak, mintha gyászszertartáson ültem volna, vagy legalábbis újra élesztésen. Nehezen tért meg bennünk az élet. Azt hiszem, mondhatom ezt így, hiszen egyek lettünk egy pár nap erejéig. Mint a Kahlo vérátömlesztős képén, az ollóval a kezemben, átlüktettem egy kicsit a kabátba. A szegély horgolás, már a befejezés könnyű óráit aranyozta. Megfáradtam rendesen. Unottan próbáltam fel az összevarrás után. Mint akinek már szinte mindegy, csak legyen már vége a megpróbáltatásainak. Gyorsan megdicsértem magamat, és hogy nehogy hibát találjak, le is vetettem két fordulat után. Felvarrtam rá egy kis akasztót. Szerelem sokadik látásra. Hordtam már, de egyelőre csak nézegetem. A nagy hideget nem bírja, de csak azért mert átfúj rajta a csavart minta mellett a szél. Ezt már tapasztaltam. Talán a bélés segít majd rajta. A szürke tündököl. A derekamon rám simul. Az érzés pihe puhi. A mackosság, ami a kézzel kötött kabátoknál megjelenik, csak magassarkú csizmában elviselhető. Laposban és bakanccsal másoknak ajánlom. A kabátot az elkészülés után kimostam, és még nedvesen belülről átvasaltam, hogy a norvég mintás részek hátsó szálai egy kicsit kilazuljanak. Szóval mintha meg kellene vele barátkozni. Nem adta magát eddig sem könnyen. Talán mert hosszú távra akar. Mint a szerelmesek. Talán méltán remélem, hogy az őszi szezonra megszelídül rajtam, és nemcsak a derekamra simul majd, hanem a mindennapjaimra is. Még tartós kapcsolatunk is lehet. Hát erre képes velem a szürke öt árnyalata. Mire számíthatok a szürke ötven árnyalatával?

Számlaládikó

Talán azért, mert az életem sok területén nem vagyok béklyóba fogva. Talán azért, mert szeretem, ha ellenőrzés alatt tarthatom a körülöttem zajló eseményeket. Talán mert valamiféle kapaszkodókat keresek. Talán ezekért, mind együtt. Talán egyikért sem.Talán csak az élményért, hogy valami egy helyen van, ami összetartozik. Talán ezért rendszereztem a kifizetett számlákat címkézve, összetűzve, formára igazítva. Hát igen. Szoktam magam kérdezgetni a hogyanról, miután a miérteket kitaláltam. A számlaládikóban hatféle színű  gémkapoccsal vannak megjelölve a nyolc éve fizetett számláink. A gáz piros, hiszen ez a legmelegebb szín. A víz fehér, merthogy ez a legtisztább.A villany zöld, mivel ez a leginkább megspórolható, vagyis itt érvényesül a leginkább a tegyünk valamit a környezetért gondolat. A telefonszámlánk kék és rózsaszín, mint a fiú és lány rugdalózók színe. Ficánkolunk is tőlük rendesen. Az internetre maradt a sárga,de csak mert ez volt a maradék. Bár most, hogy itt átgondoltam, a sárga a kommunikáció színe, ami  pont idefekszik ugyebár. Itt tartjuk a közös költség számláit is, de azt nem nagyon jelölgetem. Örülök, hogy belefértek a dobozba. Ez sem volt egy utolsó szempont ugyebár. Sőt mivel több méretben is volt dobozom, ez lett a nyerő szempont.Pont beleférjen. Az illeszkedés eléggé meghatározza létünket amúgy is. Csak semmi szorulás. Csak semmi lötyögés. Pont. Ha nem illik bele életprogramunkban egy gondolat, ember, esemény akkor azt elkerüljük. Mint ebbe a dobozba a villanyszámla, úgy illik az életembe a ház, amiben lakom, a ruha amit felveszek, és pont úgy történnek az események, hogy engem elvigyenek ahová kell. Fatalista ez a hiedelmem. Fatalista lenne, ha itt meg is állnék és el is fogadnám ezt úgy, mint aki nem tud változtatni rajta. Na de hát tudok. Ha térben nem is, de időben igen. Ha most nem lehetséges valami, ki az aki azt állítja, hogy később sem lesz lehetséges. Amit nem tud megcsinálni egy kisgyerek, azt megteszi, amikor felnőtt, amit nem tud öregen, azt tudta fiatalon. És fordítva. Vannak olyan tinédzserek, akik tele beteg gondolatokkal vánszorognak, míg öregkorukra magukra lelten szinte röpdösnek. A kiszámíthatóság sokszoros illúzió. Mert nem úgy van, aztán meg a nem úgy van sem úgy van. A mindennapok többségi történései kiszámíthatónak látszó dolgok. Ezek be is váltják ígéretüket, és az szerint működnek ahogyan elvártuk. Na de hát az örökös kivétel...A kivétel ugyanis nem véletlen, hanem a felsejlő igazság a "hogyvan"-ról. Aki mer időt szánni a rágatlan gondolatra, azt mindig a kivétel gondolkodtatja el. Az, ami nem fér bele a dobozba. Ami belefér, az a számlaélet. Olyan  ami kiszámítható, megszámolható. Aminek megfizetjük az árát. Na de mi van a dobozon kívül ? Mennyi élet van a számlaládikón túl?

Egy semmiséget

Amikor keresek egy életérzést, és nem találom, de már mondjuk volt nálam, ismerem...akkor elkezdek csak úgy rakosgatni a tárgyaim, ruháim, írásaim között. Az életérzéshez nálam a tevékenykedésen keresztül vezet az út. Látom és érzem. Érzem, és csinálom. Mint a kényszeresek, rávariálok egy teljesen átlagos helyzetre, mint például egy baráti beszélgetés, egy teljesen nem odaillőnek látszó tevékenységet. Ennek a helyzetnek most a jelképe a gondolatok szövögetése. A kézi elfoglaltság abban segít, hogy könnyed legyek a beszélgetés alatt. Elviselhetően könnyű. Amolyan figyelmes hallgatóság, ami alatt még haszna lehet akkor is az üldögélésnek, ha érdemben nem lehet, nem ildomos beleszólni a mások probléma szellőztetésébe.Van amikor lemarad a gondolat és csak szövögetek. Ilyenkor a legjobb. Kicentrifugálok valahová az idő és tér nélküli önmagam peremére. Ilyenkor születnek ezek a fölösleges, elkorcsosult kis szövött darabkák. A szövés ilyenkor nem cél, hanem eszköz, hogy kibolonduljak a görcseimből. Abból ami fáj és nem megy, vagy megy és úgyis fáj. Egy egy táblaképem leszövése után, amikor még van egy kis hely, jön a céltalan rongymaradék. Mint a nehezebb joga gyakorlatok után a tíz perc relaxáció. A semmiségnek ereje van, mint a hullapóznak. Azt mondja, hogy olyasmit is tennünk kell időt áldozva, aminek nem tudjuk a helyét, a célját, az ügyét. Ami csak úgy van. Lesz belőle valami, csak nem tudom mikor, hogyan, és minek, és mi... Mert nem is számít. A feladatát azzal végezte el, hogy megszületett. Ő a hangok közötti csend. A lehetőség. A kis semmiség. Mementó arra, hogy néha a céltalanság nem felesleg hanem csak lehetőség. A többit az idő elrendezi. Talán ezt is összerendezi egy rongyládává, vagy összehorgolja mint rongyszobor alkatrészeket. Ki tudja. Izgatottan várom az ihletet.