A szürke öt árnyalata

 Vannak olyan magamtermelte ruháim, amelyeket valahogy mintha nem is magamnak szántam volna. Vagy ha magamnak akkor nem is az elkövetkezendő évekre, hanem mondjuk öregkoromra, vagy ami még furább a kamaszkoromra. Ami hát legyünk őszinték eléggé eltelt már. Mintha csak kipörgetnék egy vágyálmot, amit nem tudtam megvalósítani. Kissé szánalmas hogy nem aktuális. Ezt a kabátot is szívesebben hordtam volna kamaszéveim hajnalán. De hát ez a kabát most télen készült. Eddig kétszer volt alkalmam hordani, mert csak tél végére sikerült befejeznem. Több részét is visszabontottam, átalakítottam. A derékrésznél alakult ki a legnehezebben a végső formája. Majd két hétig feküdt bevágva a sarokba. Volt egy nap, amikor elővettem, de csak azért, hogy jól megtapossam. Ekkora munkát a semmiért-gondoltam. Hiszen teljesen hordhatatlan, egy nagy maflaság lett belőle. Sok güzüléssel megalkottam a nagy semmit. Na de azért alakult. Valahol a szétomlás közepén egy csoda jelentkezését vártam. Olyan "oda nem nézek ,de rendeződjön minden össze" féle csodát vártam. Valamit , ami a neheztelésemet feloldja. Ilyen csoda manapság csak akkor éri utol az embert, ha nagyon tud figyelni. Az éreztem, hogy most pont az odafigyelés nem fog menni. Végül a feloldozás elmaradt, vagyis inkább át konvertálódott egyfajta elhatározássá. Az elhatározás pedig  a maradék nélküli élet gondolatát hordozta. Azt mondtam magamnak egy megkínzott órán, hogy vagy hordhatóvá fokozom, vagy kidobom. Elajándékozom, ha valaki megszánja. Innentől, minden ez irányú megmozdulásomat győzködés előzte meg. Mindennap megnéztem a kabátot és a maradéktalanságát vizualizáltam. Ami a maradék, a fölösleg, azt kiollóztam belőle. Szó szerint is bele kellett vágnom a kabátba. Átvágtam a háta közepén, és szemeket szedegettem egy fél délután. Nem tudom, hogyan vergődtem át magamat a nehezén. Ködös emlékeim vannak, mintha gyászszertartáson ültem volna, vagy legalábbis újra élesztésen. Nehezen tért meg bennünk az élet. Azt hiszem, mondhatom ezt így, hiszen egyek lettünk egy pár nap erejéig. Mint a Kahlo vérátömlesztős képén, az ollóval a kezemben, átlüktettem egy kicsit a kabátba. A szegély horgolás, már a befejezés könnyű óráit aranyozta. Megfáradtam rendesen. Unottan próbáltam fel az összevarrás után. Mint akinek már szinte mindegy, csak legyen már vége a megpróbáltatásainak. Gyorsan megdicsértem magamat, és hogy nehogy hibát találjak, le is vetettem két fordulat után. Felvarrtam rá egy kis akasztót. Szerelem sokadik látásra. Hordtam már, de egyelőre csak nézegetem. A nagy hideget nem bírja, de csak azért mert átfúj rajta a csavart minta mellett a szél. Ezt már tapasztaltam. Talán a bélés segít majd rajta. A szürke tündököl. A derekamon rám simul. Az érzés pihe puhi. A mackosság, ami a kézzel kötött kabátoknál megjelenik, csak magassarkú csizmában elviselhető. Laposban és bakanccsal másoknak ajánlom. A kabátot az elkészülés után kimostam, és még nedvesen belülről átvasaltam, hogy a norvég mintás részek hátsó szálai egy kicsit kilazuljanak. Szóval mintha meg kellene vele barátkozni. Nem adta magát eddig sem könnyen. Talán mert hosszú távra akar. Mint a szerelmesek. Talán méltán remélem, hogy az őszi szezonra megszelídül rajtam, és nemcsak a derekamra simul majd, hanem a mindennapjaimra is. Még tartós kapcsolatunk is lehet. Hát erre képes velem a szürke öt árnyalata. Mire számíthatok a szürke ötven árnyalatával?