Mesekép a folyólányról

Szeretem a meséket. Persze mindenki szereti. Ki lenne aki azt mondaná, elnézést én sajnos nem szeretem a meséket? Csakis valami lelketlen szakbarbár. A mese szeretete lágyítja az ember jellemét. Lekerekíti. Az más, hogy már nem a tündérmeséket. Az más, hogy már nem a nagyapó mesefájából. De mese az kell. A mese olyan igaz történet, amire nem találjuk itt a földön a bizonyítékot, de tudjuk, hogy létezik. Időn és téren átívelő bizonyosságunk van róla. Ezek a mesék, becsben tartják az emberi gyarlóságokat, és segítenek legyőzni őket. A meggyengült sorsokat felnagyítják, hogy jól láthatóak legyenek a későbbi belejavítgatások. Számomra vannak gyerekmesék, amelyek alapkérdéseket feszegetnek az emberi létről, vannak felnőtt mesék, amelyek ugyanezt teszik csak egy kicsit bal agyféltekésebben, és vannak a  lánymesék. A lánymese méltatlanul elfeledett kategória, én újra felfedeztem magamnak. A nőkről szóló dolgozatomban, külön fejezetet szántam neki azért is, mert a lánymese teljesen bizonyosan beavatás.Beavatás abban, hogy hogyan kell a férfitől eltérő életérzést magunkban felébreszteni, életbe tartani, és soha el sem felejteni. Ezt a kispárnának látszó tárgyat  nagyon régen varrtam. Akkoriban, talán tíz éve is van, a vastag fonalas varrásnak még nem volt meg a mostani szexepilje. Zsákvászonra kezdtem, és pár óra alatt el is készültem vele. Csak úgy varrtam ameddig a fonal ért, nem tudtam, hogy lesz rajta egy sárga folyó, egy fa, egy nap, és egy kis ház is a sarokban.Egy mese. De lett. Na meg a folyólány. Aki szedi a gyümölcsöket a folyó felett. Az évek során kiderült, miután a vásznat kispárnává tömtem, hogy ez a tárgy lesz az én női Buddhám. A mellette ülő fa szobrot a főiskola befejezése után kaptam. Ő erélyes, bátor és csendes. A folyólány esetlen, bizonytalan és cserfes. A Buddha keze összerendezett, nyakában egy óra lóg. Maga a férfias, bizonyosan elmúló idő. A cserfesnél megállt az idő. Talán nincs is. Már tíz éve semmit sem csinál. Nem szedi már végre le azt a gyümölcsöt se, csak széttárt karokkal- befogadóan ugyan- de eredménytelenül álldogál. Tisztára a jelképem. Azt hiszem meg kell egy kissé hosszabbítanom a karját, hogy a gyümölcsöt végre elérje, vagy talán rakok egyet a pocakjába.