Kamasz pulover

Tükröz ez  engem. Vagyis a 15 éves énemet, ami a kor szellemében ágyazva büszkén alkotta meg ezt a mostanra már szörnyszüleménynek tűnő, minden testforma követést nélkülöző, kapucnis pulóvert. Akkor szuper ötlet volt, amit szuper kivitelezés és szuper hordozás követett. Olyan gimnazista évek, amelyek nagyrészt ebben a védőhálóban teltek. Aztán hoppá egyszer csak kiöregedtem belőle. Vagyis inkább csak felnőtt hozzá a húgom. Viharfelhők gyülekeztek a pulóver felett, hiszen egy ideig felváltva hordtuk, mint valami iker páros. Ugyanazzal a lelkesedéssel hordta mint én, aki nagylelkűen csak azért engedtem át neki, mert kissé rojtosra mosódott az alja. Mit szépítsem szakadoztak a fordulós szálak benne rendesen. Ott ahol a két szín összetalálkozik. Pedig milyen szépen kigondoltam én azt a fordulást, amikor a szuper kivitelezés kezdeti fázisában a fekete szín után az első lila szemecskéket elkezdtem bele kötögetni. Sokáig kapucni nem is volt rajta. Aztán egyszer csak kötöttem egyet. Nem is erre a pulcsira akartam rátenni, de végül....és jó döntés volt, mert így ez az absztrakt mű új életre kelt. Csavart mintát kötöttem bele. Ekkor próbáltam ki először, méghozzá egyből segédtű nélkül, ahogy azóta is teszem. A maceraságot sugallta nekem a csavart mintához  kötelezően felszámított segédtű, és én a maceraságot olyan luxusnak tartottam, amire nem tartottam igényt. Ezért a csavarni való szemeket egyszerűen csak megcsippentettem az éppen szabadon levő ujjacskáimmal. Na szóval így történik nálam a csavarás azóta is. Beidegződtem erre a csippentésre most már örökre. Sok mindennel vagyok így: megcsippentek valahogy egy hozzáállást az élethez aztán már nem is engedem, vagy az nem enged engem. Szinte nem is tudom elhinni, hogy tudnék valami segéddel is dolgozni. Sem eszközzel, sem emberrel. Macerás a szolgálatuk. Inkább improvizálom a magam életmódját pici csippentésekkel innen onnan. Tükröződőm mindenben, ami körülvesz. Ha valami idejét elmúlta bennem akkor hátrahagyom, és ha már senkinek sem kell, akkor átalakítom. Mint ahogyan ezzel a pulcsival is tettem a tavaly nyáron. Öt napon keresztül bontottam. Úgy emlékezem megkötni nem vett ki belőlem ennyi energiát. Bontáskor ugyanis, minden sorban vissza kellett csavargatni a szálakat. Vissza csavargatni. Szálanként átbújtatni és visszabújtatni. Minden tizedik sorban fel akartam adni, csak az vitt tovább, hogy eldöntöttem, hogy ez a türelemjáték szimbóluma lesz a régi sebek meggyógyulásának. Gyógyulás a múltban való visszatéréssel. Visszatérés a visszafejtéssel. Kiterítettem az udvaron a fűre és türelmet gyakoroltam. Az volt a fejemben, hogy minek...már a szú is eszi...van ennél sokkal jobb fonalam...senkinek sem fontos és főleg nem kötelező ez a tevékenységem, még magamnak sem...nyugodtan csinálhatnék valami mást. Aztán kibontakozott a kínlódás értelme. El kezdtem szőni belőle egy gyerekkori helyszíneimet ábrázoló faliképet. De ez már egy másik történet. Lényeg, hogy néha vissza kell bontani valamit az életünkből, hogy a gyerekkor egésze, hitelesebb szövedékké állhasson össze.