Advent első vasárnapja

A várakozás első akkordja zendül meg ma. A tempóba kerül egy kis ütemszünet. A szavak közé, amelyekkel állandóan meséljük az életünket, kerül egy szóköz. A hangszereinket hangolja a borongó táj, a tűz pattogása, és dobbanó láb a küszöbön, ahogy piros arccal  hazaérkezünk. Az érzelmek most rajonganak értünk. Segítenek megfogalmazni, hogy miben is hiszünk valójában. Ilyenkor a külsőségek is megtámogathatnak, ha megfelelnek belső tartalmainknak. A pohár forralt bor, a gyertya lángja, a meleg szoba, a fűszerek illata, egy meleg fürdő....Ma készítjük el az adventi koszorút, négy gyertyával, ami egy régi hagyomány szerint, nem négy egyszínű, hanem egy kék, egy piros, egy fehér és egy lila. Elsőnek a kéket gyújtjuk meg, ő a behívás színe. A lenyugvás hangulatát idézi. Az adventi koszorú elkészítésénél jó ha figyelembe vesszük, hogy abból kell készülnie, ami személyes. Még ha készen vásárolunk is egyet, mert idő híján nem készíthetjük magunk, akkor is magunkra kell igazítanunk. Vagyis ki kell vennünk az esetleges sterilségéből, és hozzá kell tennünk valahogy a lelkünket. A koszorú készítése maga is a rítus része. A mi saját belső körünknek a szimbóluma. Időt és odafigyelést igényel, mint minden szimbolikus cselekvés. Cserében segít magunkra találni, visszatükröződni, kiteljesedni. Jó ha belekezdünk valamiféle rituáléban ilyentájt. A lélekidomárok állítják, hogy ezek segítenek kilépni saját köreinkből, és összekapcsolódni a közösséggel....és én most hiszek nekik...