A férfi mint beteg

Ha létezne kategória, hogy ki a legjobb és legrosszabb beteg, bizonyára ez utóbbiban magasan a férfiak végeznének. Nem azért mert a nők jó betegek, hanem mert a betegséggel járó kiszolgáltatottság érzésében, a nők sokkal gyakorlottabbak, mint a férfiak.  Míg a nagyobb kihívások szenvedéseiben, a férfi hőssé avatódhat, addig az apró-cseprőnek látszó kényelmetlenségek, sokszor maguk alá gyűrik őket. Ami szinte irreleváns. Olyan nehezen hihető, hogy az a nő, akinek nem volt dolga soha férfi beteggel, el sem hiszi. Ilyenkor az erős férfi, aki addig a hegyeket mozgatta, szípog és összecsuklik. Testét gyámoltalanul hurcolja. Humora és ereje elhagyja. Összeomlik egy megfázástól. Ájulás kerülgeti egy megvágott ujjacskától. Lehanyatlik a lehorzsolt térdecskétől. Vannak, akik egyenesen haláltusát vívnak. Ha hőemelkedésük van, rögtön nedves lepedőbe csavartatják betegséggel átitatott testüket. Bekapják a lázmérőt, figyeltetik a pulzusukat. Sebzettségüket végérvényesnek látják, és az apró tünetek megjelenését, végzetes kórságok előjeleként. Az idő kerekét ilyenkor szinte érezni, amint végzetszerűen visszafele pörög. Egyeseket egészen a csecsemőkorig taszítva. Az a nő, aki már nehéz betegséget féllábon kihordott, esetleg gyereket szült, jobb ha a közelükben sem megy, hiszen esetleges megjegyzéseivel kapcsolatuk jókedvét veszélyeztetheti. Vannak viszont olyan férfiak ,akik szinte soha sem betegek. Félig leszakadt testrészekkel, éktelen zúzodásokat cipleve, láthatatlanná válnak az ágyhoz kötött betegség számára. Ők, az amúgy markáns jeleket, hosszú ideig figyelembe sem véve, hirtelen omlanak össze. Elbagatellizált tüneteikkel, nem akarnak orvoshoz fordulni. Nem akarnak tengve-lengve, vérvételre, injekcióra, eredményekre várni. Az élet menetében, a betegség számukra olyan akadály, amit csak akkor érdemes figyelembe venni, ha csikarása tehetetlenségre ítél. Ha már leszakadt, kifakadt, szétesett. Addig rohanni, intézni, hordani kell a terheket. E két szélsőség között persze rengeteg árnyalat lézeng, mégis elmondható, hogy a férfiak nagy része, valami egyelőre homályos ok miatt, e két kategória valamelyike felé csúszik. Hallottam olyan elméletet, miszerint a férf fájdalom küszöbe, alacsonyabb, mint a nőnek. Mindez evolúciósan kódolva. Azért történhetett ez a kódolás, mert a férfi jobban meg tud oldani egy problémát, ha nagyon fáj neki.  Más meggondolásból, meg ha nem fáj neki, akkor fejjel menne a falnak, minden apróságban. Én szeretem hinni, hogy ez azért is van, mert nem a férfinak alacsony a fájdalom küszöbe, hanem a nőnek magasabb. Ami szintén evolúciós, hiszen gyereket kell szülnie, gyorsan kell betegséget legyűrnie, hogy gyerekeit elláthassa. Ezen kívül rengeteg apróságra kell naponta figyelnie, ami kibillenti betegség tudatából. A nő még mielőtt ágynak esne, ép csak ezt meg azt még elvégzi. Aztán kihordja lábon a tüdőgyuszit. Innen is látszik, hogy a betegség nem a testé. A test csak hordozza. A test csak kivetülési felület. A tudat, ami átszűri lelkünk, érzelmeink  és testi érzékeléseink milliónyi jelrendszerét, folyamatos felügyelet alatt tartja a szerveinket is. Ő dobja ki feladatsorként az adott betegség függvényt is. Mindenkinek más területen, más időpontban, más intenzitással. Az az elme, akinek a megküzdési stratégiájához a betegség tudat nem kapcsolódik szorosan, mert életvezetésében az azonnali megoldások és letisztázások híve, méltán számíthat egy egy  érzelem megoldási fázisában, gyors lefutásokra. Esetleg ritkábban is betegszik meg. A lélek nyelvére kódolt test ,nem tud a tudat segítsége nélkül betegségeket befogadni, sem megoldani. A férfi ha betegség kerülgeti ösztönösen érzi, hogy megoldatlanságaiban mindenhatóságának hiányával kell szembenéznie. Ami érthetően nehezebben megy neki, mint egy nőnek. Nehezebben, hiszen kódolásában ő vezér és nem követő. Önmagával szemben ezért ilyenkor nem olyan megértő, mint a nő, aki akár naponta szembesül saját esetlenségeivel. A nő, könnyebben igényel segítséget, hiszen sokszor ez a nőiességének is a fokmérője. A férfi, aki főleg az egyszeri nagy feladatok ellátója, nehezebben éli meg a kudarcot. A betegség tárgykörében márpedig, beletartozik kulcsszóként a megoldatlanság, és a tehetetlen másra utaltság. A leállás. A kudarc. Nem csoda, hogy a férfi betegként más programot kell lefuttasson magában, mint egy nő. Az epebeteg, például epebeteg, ha férfi, ha nő.  Mégis van külömbség. Felgyülemlett haragjukban, ugyan mindkettőjüket a kritikus hangok kimondására és átalakítására kényszeríthetheti ez a betegség, de míg egy nőben ez a férfias oldal esetleges túlburjánzását mutatja, addig egy férfiben ez a férfiúi alaptermészet meg nem élését hirdeti. Ami hát eléggé más más életérzés, és más megoldási stratégiát is kíván. Nőként ,az összegyült harag, legtöbbször a sokféle sértettség eredményeként kövül meg. Férfiként, a férfiasság területén maradékokkal, és hiányokkal megélt élet eredményeként. A férfi, ha beteg nem a saját természetében van. Ha harcban megfáradtan, vagy sérülésekkel telve fekszik az a megérdemelt pihenő. Ha beteg, akkor gyenge. Legyőzött. A férfi ösztönösen érzi, hogy a betegség krónikus formái nem passzolnak rendeltetéséhez. Az a gyerek és öregkor sajátossága. Erőteljes férfinak, tettrekézsége ad információt a saját rangjáról. A betegség rangvesztettség. Ezért válik kisgyerekké, vagy ezért tesz úgy, mint akivel semmi sem történt. A férfi így védelmezi magát a trónvesztésben. Persze nem minden férfi, és nem minden esetben. Mégis, talán nem véletlen, hogy a férfiak rövidebb ideig élnek, hiszen életük során több hirtelen és kiszámíthatatlan erőveszteség  úgy éri őket, hogy utána nincsen amiből visszatöltődniük. Az alázat ugyanis olyan erőt hordozhat, amiben az ember elengedheti magát, és ezzel feltöltődhet. Az igazi férfinek, meg ugyebár tartania kell magát. Hordoznia kell a vállán, néha a fél ország fájdalmát. Persze tudom, igazából nem csak ez az oka. Az y kromoszóma, és nemi hormonjaik, más távra rendezik be életüket, mint a nőket, mert más a gyártási folyamat, amiben részt kell venniük. Mégis a  férfi sérülékeny. Lelkének aknái máshol vannak ugyan lehelyezve, mint egy nőnek, de ugyanúgy időzítettek. Amikor robbannak, ugyanúgy szórják szét betegségek formájában, a megoldásra váró feladatokat. Arra kényszerítve, hogy jelképként értelmezzünk mindent, ami velünk történik. Jelként és egyetemesként, amit viszont mindig csak egyénre szabottan érdemes megoldani. A gyógyulás olyan erőt hordoz, amiért érdemes végig menni a betegség nyügjein, fájdalmain, és néha a kilátástalanságán is. Érdemes hát  felkiáltójelet tenni a tanulságai mögé, hiszen, ami nem öl meg, az megerősít !