Minden évben, május harmadik vasárnapján, a glutén érzékenyek világnapját tartják. Teszik mindezt azért, mert a gabonafélék fogyasztása nyomán kialakuló bélnyálkahártya elváltozás, egyre több embert érint. A statisztikák szerint minden ötvenedik embert. Ez a felszívódási zavar, a legújabb, tömegeket érintő civilizációs betegség. Az esetek többségében, olyan tüneteket produkál mint a puffadás, hasmenés, hányinger. De van akinél erős hasi fájdalmat. Gyulladást, viszketést. Bőrbetegségek kapcsán is gyanakodhatunk. Van, aki járászavart is érzékel. A glutén, az általános rossz közérzetnek, a folyamatos fáradékonyságnak és egyes kutatások szerint az autizmusnak is kiváltó oka. A főbűnös a rozs, árpa és búzában található glutén. Jobban mondva, a szervezet gluténra adott reakciója. A gabona, már dédapáink idejében is ott volt. Alapélelmiszerként. Mindennapi kenyérként, beimátkozta magát az életünkbe. Hát igen, de a ma gabonája, már nem az őseink gabonája. A mag, már nem ugyanaz a mag. Hogy ez miért van így, arról van egy-két összeesküvés gyanús elmélet, és egy-két vélemény józan parasztok részéről. Nemcsak a talaj, a levegő nem ugyanaz,hanem a világunk összetétele is megváltozott. Létünknek több lett az árnyalt oldala. Tény, jobban mondva tényként az látszik, hogy sokak szervezetében
elváltozásokat provokál. A látszatok világában, ne feledkezzünk meg a dolgok gyökerénél megbújó rendről. Vagyis, ne feledkezzünk meg arról a lelkiségről, ami egy ilyen autoimun betegség mögött meghúzódik. A dolgok soha nem történnek véletlenül. Minden léttörvény, az elme részvételével csapodik testünkbe. Az aktív gluténérzékenység erős reakciói mellett beszélnek csendes, látens és potenciális érzékenységről is. Tévhit, hogy ez az érzékenység pusztán allergia, tévhit, hogy csak gyermekkorban alakulhat ki, tévhit, hogy folyamatos lemondásokkal jár. Én inkább azt mondanám, hogy folyamatos lehetőségekkel. Vegetáriánus koromban, a gabonák képviselték életem alfáját és omegáját. Főve, sütve csíráztatva. Akkor nem is sejtettem, hogy ezek okozzák folyamatos erőtlenségeimet, haspuffadásomat és állandó pattanásaimat. Az intolerancia igazából reakció, védekezés. Olyan párbeszéd része, ami csak látszólag történik a glutén és a vékonybél bélbolyhai között. Inkább a külső és a belső, a fent és a lent, az elme és test között.
Mindenkinél más tünetekkel, erősséggel. Van, akinél úgy nyilvánul meg, hogy lefogyni nem tud, pedig alig eszik, de ha igen akkor ezen gabonaféléket részesíti előnyben. Van, aki ugyanezekkel az étkezési szokásokkal korosan sovány. Van, akinek sav gyűlik a torkában étkezés után. Van, akinek hányingere támad. Vannak a súlyosabb, sőt életveszélyes esetek. Olyanok, akiknek az ételében csak nyomokban kerül glutén, és mégis erős reakciókat mutatnak. Legtöbbünk, nem látja a következményekben az előzményeket. Legtöbbünk, szerencsére csak kevésbé intoleráns. Nekem csak egy kicsit rossz. De akkor nagyon. Először akkor tudatosult az intoleranciám, amikor három hónap gabona megvonás után, bekaptam a pizza szeletet. Az elején azt gondoltam, hogy csak elszoktam tőle. Aztán be kellett látnom, hogy ezek a tünetek addig is részei voltak az életemnek, csak nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nehéz életérzés olyan dolgokra érzékenynek lenni, ami az emberek nagy többségének természetes. Nehéz, és mégis egyfajta kegyelem. Kegy, mert általa kikényszerülünk a rutinból élt életből. Gondolkodnunk kell, sőt abban amit megeszünk figyelmessé és tudatossá válnunk. Ha az ember nem hanyag, de nagy dolgot sem csinál az evésből, akkor maga az étkezés is a tudatosság részévé válik. Olyanná, ahol az evés az lesz ami: személyreszabottan életfenntartó.
Lehetőség arra, hogy a világot ne válogatás nélkül bekebelezzük. Ne az előre legyártott ízvilág rabjaiként tegyük magunkévá. Kapaszkodásunkban, ne tartsunk jónak mindent, amit már megszoktunk. Hanem merjünk. Merjünk a testünk jelzéseire hagyatkozni. Figyelemmel ismerkedni magunkban mindazzal, amivel szemben nem vagyunk toleránsak. Engedjük, hogy a világ a magunk szemén keresztül bontakozzon ki előttünk. Ne előregyártott, mirelit gondolathoz társítva. Hagyjuk, hogy odaadja magát nekünk, a mi érzékszerveinken keresztül. Rácsodálkozva. Abban a formában, ahogy a leginkább hasznunkra válik. Ha kell, akkor gluténérzékenyen.
A nemzetség amiben beleszülettünk, nem választható, de az ezzel járó öntudat nagyon is. Több szinten hevernek identitásaink. Van testi, nemi, vallási, szellemi és van nemzeti. Minden szinten ajándék lehet megélni önmagunkat. Felfedezni, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Testben, élőlény vagyok és ember. Nemben, nő vagy férfi. A nemzeti öntudat, a tudatosulás egy olyan lépcsőfoka, amit ki lehet hagyni, de én nem hagytam ki. Mert nem hagyhattam ki. Elmesélem miért. Magyarországon élek, magyarul beszélek, de nemzetségem székely. Utoljára, ezt a mondatot a dédszüleim mondhatták el magukról. A közelebbi felmenőimet, körbeékelte határokkal a történelem. Ha Magyarországon hangsúly esik a székelységemre, egyszere érzek lelkes örömet, büszkeséggel megtupírozva, és remegő térdet, a máshonnan jöttek szégyenével. Enyhe arcpírnak mondanám. Olyan emberek érzései kavarognak bennem, akiknek magyarázkodniuk kell a saját hazájukban, és emiatt egyszerre éreznek szégyent és makacsságot, dühöt és mély fáradtságot. Mondhatnám egyszerűen magyarnak magamat. De nem. Messziről jöttem. Nem pusztán kilométerben mérve. Nem feltétlenül nyelvi, politikai, nemzetiségi, kulturális értelemben. Nem tagadással mondom ezt, csak tényként, a messzeség miatt, amit érzek magamban ha a nemzeti öntudat szóba kerül. Sok mindenben hasonlóan jajgatjuk meg a történelmet és fájdítjuk magunkban az ezernyi vészt. Hallhatóan egy nyelvet beszélünk. Persze, van akik szerint csak a szavak ugyanazok. Messziről jöttem. A messziről jövés, inkább hozzáállásbeli különbségek gyűjtőszava lehetne. Hozzáállások, amelyek kora gyermekkorom óta szerves alakítói a gondolataimnak. Nem felnőtt koromban szereztem a nemzeti öntudatom. Nem azok rovására, akik körülöttem más nemzetként éltek. Nem, mert ezt nem is tehettem 
volna meg. Kisebbségben éltem a szülőföldemen. A románok történelmében, nem szerepel az erdélyi betelepítésük. Miközben folytak a rólunk, elmagyarosodott románokról szóló történelem órák, olyan szavak foglalták
aranykeretbe nemzeti öntudatom, mint az Anyaország, Összetartozás, Bem
apó. Gyászkeretünk is volt: Trianon, Határátkelés, Kisebbség. Ezek befészkelték
magukat agyam azon szegletébe, ami a titoknak van
fenntartva. Az élet zajlott kint a buletinnel, és belül egy másfajta
személyigazolvánnyal. Apám mindennap tanított valamit arról, hogy lehet nem feladni azt aki vagy, csak azért, hogy az lehess, aki szeretnél. Olyan kifejezések, mint a határon túli magyar, lófő székely, családfa, magyarok istene nem azért voltak naponta terítéken, hogy mellvértté váljanak, hanem, hogy identitásom ne kerülhessen szélviharba a román óceán közepén. A szükség nagyúr, ezért minden alkalmat megragadtak a szüleim, hogy megértessék velem az alkalmazkodás és az elhatárolódás egyidőben történő trükkjeit. Miközben felelős munkakörben 
dolgoztak és románul tökéletesen megtanítottak, titokban szentmisére jártak, székelyruhába öltöztettek, politizáltak, illegális összejövetelekre jártak, leveleztek és énekelték a székelyhimnusz után a "nem megyünk mi innen el"-t. A szükségben, ajándékok lehetnek. Mint a nyomás alatt levő kagylóban, igazgyöngyé válik a homok. Az elnyomás, a megalázó háttérbe szorítások kitermelték a maguk lelki gyöngyszemeit. Mi gyerekek soha sem váltunk szüleink árulójává, bár bizton állíthatom, hogy megvoltak a módszerek, hogy erre bennünket rávegyenek. Eszünkbe sem jutott, úgy szerezni előnyt, hogy abban alku tárgyaként a nemzeti érzésünk kerüljön. A családunk tagjainak románra lefordíthatatlan neve van. Nagyanyám székelyruhát szőtt a legsötétebb időkben. Nagyapám 
furulyálta a Trianon előtti dalokat, és a Szabad Európát hallgatta. Megjárta magyar katonaként a hadifogságot. Szavalta a Nemzeti dalt. Annak légkörében nőttem fel, hogy székelynek lenni nagyon jó, csak most nem ildomos. Identitás felfüggesztve. Persze nem mindenki érezte így, volt akinek az alkalmazkodás a teljes beolvadást jelentette, és a rendszerváltás után magyarosította vissza a nevét. De legtöbbünket a körülmények csak megerősítettek. Megtaláltuk a magunk kiskapuit pünkösdkor a somlyói hegyen, vagy a kisszámú magyarórákon figyelve. A külső nyomás miatt, belül teljesen átélhettem az az érzést, amit mára szélső jobbosnak értékelhetnék. Ismeretlen volt előttem a szégyenkezés afelett, hogy hogy lelkesedem október 23 vagy március 15 megünnepléséért. Mert valódi ünnep volt összegyűlni a falu főterén, magyar szalagot szorongatva a belső zsebünkben. Némán. Azt hittem, ha egyszer ezt majd szabadon lehet, mindenki nagy örömmel fogja majd megtenni anélkül, hogy párthűnek kellene lennie, egyik vagy másik oldalon. Sok történetet hallottam a népemről, és az őseimről. Egy idő után, én is mint micimackó, aki önmagáról szeret mesét hallani, újra és újra családom 
hőstörténeteit hallgattam. A helytállások és a megmaradás történeteit ötvenhatról, a menekülésről, a kitelepítésről, a kollektivizálásról, a románosításról, a bújkálásról, a kulákságról. Néha azt éreztem, hogy az összes felmenőmnek becsületrendet kellene adni. Kitüntetést a meg nem alkuvásért, a nehéz időkben tovább álmodott álmokért, a tettekért amikben összeroskadtak a fájdalomtól. Aztán persze világosodott az elmém, de a legenda még mindig él. Ők tudatában voltak annak, hogy mit kell megőrizni, mit kell továbbadni, mi ellen kell némán tiltakozni. Olyan érzések lengték be nemzeti identitásukat, amit legjobban egy szóval tudnék meghatározni, és ez a vágyakozás. Vágyakozás az után, ami a miénk. A vágyakozásnak ez a formája sohasem dühödt, sohasem elégedetlen, sohasem sírós, inkább szelíd kivárás. Mint aki tudja, hogy úgyis eljön ennek az ideje. Vártunk, mint akik jogos büntetésüket ülik, vagy a jogtalant, amiről nemsokára úgyis kiderül. Vártunk, mint a 
gyerekek, akiket elhagyott az anyjuk. Megtagadott, messziről integet és biztat, hogy tartsunk ki, de amint alkalma nyílik, hogy a kebelére öleljen, addigra megnövünk. Megerősödünk az elfogadásban. Persze, láttam apámat néha ökölbe szorított kézzel, ha hovatartozásuk egy két fórumáról hazaérkezett. De aztán rám nézett, vagy lehet, hogy csak elrévedt a tekintete, és kilazult a csuklója. "A dolgok elrendeződnek....előbb gondolkodj aztán cselekedj.... a korpával ne vegyülj össze mert megesznek a disznók". E három bölcsesség tükrözte túlélési stratégiánk alapját. A napi bölcsességek tárházában, mindig ott virult a nemzeti érzés. Nem volt leszakadt rész, nem volt idegen, nyirkos, beposhadt, ciki és vállalhatatlan, hanem élt. Amikor nagyapám, régi történelem könyve felett hajolva, felolvasta Szent István intelmeit Imre fiához, majd fehér abroszba csavarva felmutatta a magyarországi születési bizonyítványát, úgy gondoltam ilyen lehet a beavatás. Időszakonként, főleg amikor téli estéken a villanyt is elvették, apám a nemzeti öntudat beavató nagymesterévé lépett elő. Szertartásosan bontogatta a régi pesti hírlapok megsárgult lapjait, és simogatva őket felolvasott belőlük. A titkos szoba ereklyéi is ekkor kerültek elő: piros vitézkötéses mundlicska, Orbán Balázs fotók, piros fehér zöld szalag, nagyszüleim magyar házasságlevele. Ezek a titkos szeánszok meghatározták vágyakozásom célját, és megadták annak az erőfeszítésnek az értelmét, hogy mindent megtanuljak népemről, amit akkor és ott lehetett. És még többet. Megértem ha valakinek nem számít semmit az, hogy magyar-e vagy román, zsidó, vagy szerb, vagy angol. Megértem mert a lét sokféle síkján ez a kérdés nem lényeges, esetleg zavaró, esetleg akadály, eseteleg ellenség. Megértem, mert azt a varázslatos világot, amiben egy közösség része vagy, nem mindenki élheti át nemzetisége kapcsán. Egyszerűen azért, mert nem lehet, mert nem tudja, mert más az útja a megértésben. Lehet ezt az érzést lehatárolónak, kirekesztőnek is megélni, eszköznek ahhoz, hogy másokat magad alá gyűrjél.
Mégis. A toleranciát más népekkel szemben az ember valós időben úgy tudja megtanulni, ha miközben másokkal együtt él, a sajátját fel nem adja. Ugyan nyelveket beszél, átveszi a számára bölcsnek bizonyuló szokást, magatartást, esetleg hitrendszert, de a sajátja megismerésére temérdek időt fordít. Sokkal többet, mint a másokéra, nem azért mert az övé a legjobb. Nem azért mert székelynek, magyarnak, románnak lenni a világ legjobb dolga, hanem mert önmagamnak lenni a világ legjobb dolga.
Mint mindenkinek, akinek vállára már egyszer odarepült a boldogság kékmadara, nekem is van egy olyan kényszerképzetem, hogy tudom, hogyan lehetnénk boldogok. Tudom az önismeret tapasztalataival, hogy mi kell hozzá, mi nem kell hozzá, ki kell hozzá, ki nem kell hozzá. Tudom, a tanulmányaim kapcsán, hogy milyen génkifejeződési programot hogyan aktiválhatok. Tudom ezt a boldogságot ilyen-olyan hellyel-közzel, apróságokban és nagyságokban, mert nyomon követhetőnek látom a zsigereimben, a hangulataimban..... Vagy mégsem?...Hiszen, bármennyire is tudom a módjait, mikéntjét, mindez csak a fej alkalmassága a boldogság feltérképezésére. És ahogy ezeket leírtam, el is követtem az összes hibát. Bizony, mert a boldogság nem a fejé, és mégcsak nem is a testé. Mindkettőé úgy, hogy egyiké sem külön külön. Valamiféle átéltség a kettő felett, között, amit viszont nem lehet elérni, megszerezni. Amit megszerezni lehet a fej és a test részére azt én sok minden másnak hívom, de nem boldogságnak. Nem, nem barátom, aki szembeülsz velem a tükör előtt. A boldogság nem móka kacagás, de lehet móka kacagás természetű. Leginkább a Most és az Út szavakkal körbefogható. Merthogy ez egy szigorúan jelenidőben átélhető, kör természetű jelenség. Mivel nem vezet hozzá út, ő maga az út. Nincs múltja, nincs elhalasztható változata, ilyenképpen a Most gyengéd karjai között feküdhet csupán. Nem fordulhat elő olyan, hogy boldog voltam, de már nem vagyok az, mert a boldogság ragadványnév, ha megszerezted rajtad marad. Nem lehet a jövőben sem, mert nincsenek olyan tényezői, amelyek megszerzésre szorulnak. Feltétele csupán a jelenlét. Itt és most. Kérdései: Ha nem most, akkor mikor? Ha nem azzal aki éppen ott van, akkor kivel? Ha nem azzal, amid van, akkor mivel? A boldogság az elégedettség szobatiszta formája. Az elégnél, nincsen elegebb. Az elégben nincsenek kétes felhangok, tisztázatlanságok, maradékokkal élt életek. Az elégben, az van ami van, és annak ami Van, fény természete van. Mindent megvilágító, megvilágosító. A boldogság tehát az, amikor megszabadulok, attól a sötétségtől, amit én halmoztam fel. Most, hogy mindenkor.
Számomra a nagypéntek, a lélek sötét éjszakáját követő napok jelképe. Mindig nagypéntek van a mélypontokon. Amikor szenvedünk, amikor elárulnak, amikor elhagynak. Ilyenkor meg kell halnia valaminek, legtöbbször egy illuziónak, hogy helyet adhasson annak, aki lehetnénk, de még nem vagyunk. Valaminek, ami feltámadhat. Dante ezt
pokoljárásként írta le. Minden olyan alkalomkor az életünkben, amikor változni,
váltani kell nagypéntekekké válnak a napjaink. Ilyenkor el jönnek a körülmények farizeus pribékjei, hogy bennünket valaminek,
valakinek a nevében váltásra kényszerítsenek. Ezt megelőzi az
elárulás nagy csütörtöke, és követi a
várakozás nagyszombatja. Szükségszerűen. Nemcsak a kereszténységnek, hanem minden kultúrának meg van maga feltámadás ünnepe. Minden nép, vallás és kultúra ismeri a lélek sötét éjszakáját követő nap jelentőségét. Feszíti is védőhálóját elvek, tapaszalatok formájában nyíltan vagy titkos tudás mögé rejtve. A nagypéntek a legnagyobb próbák jelképe, amit ember itt a földön megélhet. A sötétség és tudatlanság kárpitjának, minden esetben hasadnia kell. A keresztény történetnek tehát szimbólum értéke van. A húsvéti ünnepkör minden mozzanata információkat hordoz: a tanítvány árulása, az utolsó vacsora, a kereszthordozás, veronika kendője, elesés a kereszttel, az uram uram, miért hagytál el engem, a bal és jobb oldali lator, a sírbatétel...Mintha kinyílna a szem, amit addig álomban forgattunk. A felismerések fényei oldó sugárként áramolnak a szenvedés görcsei között. A nagypéntek nélkülözhetetlen a feltámadáshoz. Nincs más sorrend csak csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. A nem tudás fátyla ahogyan lebben, úgy pörgünk a szenvedés szippantó spirálján lefelé. Le a legaljára. Mert csak a legalján lehet dobbantani. Ha pokolra térsz, legmélyére térj, tanítja a weöresi gondolat. Ezen a ponton, mintha kifeszítenék a testet, lelket, minden érzékszervünkkel együtt. Kegyelem, ha valaki legalább sírni tud,majd a fejét fel emelheti. A szenvedés keresztjén tehát ott vagyunk mindannyian. Ha az elv és a megvalósítás nem tudja fedni egymást máris a vertikalitás és linearitás ütközéspontján találjuk magunkat. Vagyis a szenvedésben, vagyis a szellem és anyag metszéspontján. Ilyenkor már csak annyit mondhatunk, hogy "uram vedd el tőlem ezt a pohárt, de mindezek által, legyen meg a te akaratod". Legtöbbször persze csak a mondat elejét ismételgetjük. De azt sokszor és hosszan. A "legyen meg a te akaratod" nehezen fakad fel a szenvedés sűrűjében, de ha megtörténik, akkor megszabadulunk attól a kényszergondolattól, hogy nekünk kell az isten szerepét is eljátszani. Nekem a húsvét nem történelmi esemény, hanem örök aktualitás. Nem sonka, nem tojás, hanem beavatás történet. A nagypéntek, minden évben, elmeséli az emberiség szenvedés történetét. A szenvedés és feltámadás örök körforgásában, most e kor gyermekeiként, mi fűzzük tovább a húsvéti történetet.
Azokat az embereket mondják bolondnak, akik szellemben szegények. A szellemben szegény olyan embernek tűnik, aki megelégszik azzal amije van. Nem sokra viszi, hanem a minél kevesebbre, arra ami szükséges, és ez a szükséges az elégséges. Ők a fordított világ királyai. Sőt világunk királyainak királyai, hiszen ők az egyetlenek, akik a kevéssel megelégedve végtelen hatalommal bírnak. Mernek szólni. Kiszólni. Beszólni. Mármint a kiskirálynak, a nagy királynak, a pünkösdinek és a királytalanságtól szenvedő álruhás hercegnek és hercegnőnek. A bolondság nem a gyagyaság kulturmegfelelője, hanem tudatállapot. Az igazság kimondásának háttérlökete. Nélküle nincsenek hősök és mártírok, nincsenek szabadságjogok, és nincsen íze semminek, ami valóban fontos. A bolond, nem feltétlenül ismeri a dolgok szóbeli értékét,de a cselekvését biztosan. Jó érzékkel éli meg mindazt, ami fontos, vagyis az édes semmittevést, és a nem gondolkodás gyönyörűségét. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy ez könnyű neki, hiszen a normalitás provokációitól mentesen könnyű a semmit tenni, meg kell említenem mégegyszer, hogy a bolond nem gyagyás.
Hamvas szerint ő az egyeteln ember, aki a a hatalom örületét legyőzte. A becsvágyon kivül álló, aki nemcsak a harci szituációkat kerüli ki sikeresen, hanem azt a zsibvásárt is, ami minden fájdalmak szülőanyja. Ő a boldog ember, aki a loholás közben szundikál, aztán mégis mindenkinél előbb odaér. Mindig ahová kell. Ez néha a sehova, néha a bárhova, néha a Jehova. A nem akarásban van minden cselekvésének gyökere, ezért tetteit nem a felelőtlenség, hanem a legmélyebb felelősség hatja át. Tudja, hogy az áramlatra kell bíznia magát. Nem a fej, hanem a szív tudásával tudja. A zsigerek bölcsességével, amelyek nem megvalósítják a vágyakat, hanem eloszlatják. Azt gondolnánk, hogy a bolond érdektelen és érzéketlen a többi ember szenvedései és örömei iránt....és tényleg. A bolondot az ember a legmélyebb valójában érdekli, amikor a bonyodalmas trükkjei nélkül lehajtott homlokkal megadja magát. Ezért teljes lényével együttérző, anélkül, hogy ebben az érzésben belebonyolódna. A bolond ritka ember. Felismerése olyan agytekervényeket igényel, aminek idegkapcsolatai még építkezés alatt állnak. Korunk embere a gyagyikaság legyintésében maga alá töpörinti őket. Ez a töpörintés jól jön a bolondnak. Mert ebben az álruhájában szabadság és sok minőségi idő van. Ahol nem kell megfelelni, nem kell valamilyennek lenni, vagyis meg lehet maradni annak, akinek valójában érdemes. Önmagának. A bolond ezért 
nem fél, mert elég önmagának. Nem kell bonyodalmas trükköket kieszelnie, hogy tíz körmével valamiféle csapat verődések részese lehessen. Ő ki meri mondani, meg meri tenni, meg tudja élni. Ő mi vagyunk a lehető legjobb változatban, az önmagunkkal szembeni humor legteljesebb pompájában. Ezért a bolondok világnapja azé a humoré is, amiben mi vagyunk az alany és az állítmány, a kezdet és a vég. Április elseje tehát a legfontosabb ünnep, és a bolondozás a legfontosabb tevékenység.
