Schopenhauer a nőkről

Schopenhauer szerint életfeladatunk szoros összefüggésben van adottságainkkal. A természet, sorsunkkal legösszeillő alkattal lát el bennünket. Olyannal, amivel a ránk mért feladatot a lehető legjobban tudjuk megoldani. Ha nincs meg egy adottság, akkor nincsen ott feladat sem. Mivel a nő gyenge alkatában hordozza gyenge képességeit, komoly szellemi munkára alkalmatlan. Agyának térfogata is kisebb, ezért egyéb tulajdonságokra van szüksége az életbe maradáshoz. Olyanra, amivel buzdítani  tudja a férfit, hogy az hajlandó legyen róla gondoskodni. Itt, olyan nőnek a képe bontakozik ki, akinek egész lénye a gyengeségét palástoló mesterkedésre épül. Csábít, kacarászik, fortélyokat talál ki. A férfi természetesen nem buta, látja ezeket, és megengedi neki, cserében azért, hogy a nőt lekötelezettnek tudja. Mert igen is, a nő, a férfi adósa. Ezt az adósságot, csak szenvedéssel egyenlítheti ki. Neki kell szülnie, és minden cselekedetét a férfinak alárendelnie.

Ha a férfinak, csak értelmi alapon adatna meg, hogy átgondolja a házasságot, és nem befolyásolnák az érzelmei, akkor a nőt nemhogy feleségül sem venné, de a megtermékenyítés után rögtön le is lépne. Ezért a nők legfontosabb mesterkedése a szépségük ápolása. A szépséggel álcázott csábítás ezer fortélya segíti, hogy megszerezze magának az eltartóját. A nő azért érik meg hamar, mert szűkre mért az értelmi képessége. Ami tartalmas az hosszabb időt igényel. Igazából ezzel a csökkent együgyűséggel magyarázza, a nő erőteljes vonzódását a tánchoz, ruhákhoz, apróságokhoz, amelyeket aztán, mint a hódítás kellékeit használja. Az értelem, ami az embert képessé teszi a dolgok átlátására, arra, hogy ne csak a jelennek éljen, a nőknél erőteljesen hiányos, ezért történhet meg az, hogy a nő a jelenhez tapad, és mindig a legközvetlenebbet látja. A közvetlenül gyakorlati érdekli, és nem tud mit kezdeni elvont gondolatokkal. Nem tud határozott célt kitűzni maga elé, hacsak az nem valaminek vagy valakinek a megszerzésére irányul. Szellemi rövidlátással vádolja a nőt. Úgy gondolja, hogy a pazarlásra való hajlama is ebből ered, hiszen a szűk látókörűség a távolabbi dolgokat, a távlatokat nem foglalja magába. Ezt a jelenre koncentráltságot, úgy látja nem érdemes a férfinak is felhasználnia, ha nagy terveket fontolgat. A nők más színben tüntethetnek fel dolgokat, azáltal, hogy a célhoz vezető rövidebb utat, és általában a kézenfekvő dolgokat látják leginkább maguk előtt. Állítja, hogy a nők bizonyos helyzetekben józanabbak, nem látnak többet bele a dolgokban, mint amilyenek azok valójában, azért is, mert ők nem tudnak eszméktől úgy belelkesedni, mint egy férfi, mert mint tudjuk a nőnek „a legnagyobb szenvedésekben, örömökben és a legnagyobb erőfeszítésekben nincsen része". A nő, persze az anyagiak megszerzését a férfira bízza, és különböző eszközöket használ fel arra, hogy a zsebéből kicsalja a pénzt, de úgy, hogy az kötelességének érezze oda is adni.

A nők, mint a fajfenntartás hordozói, akadályozzák, hogy az akarat az értelemnek alávetődjön. Csábításukkal belekötik a férfit a létbe. A kielégített vágy másikat szül, és rögtön végelláthatatlanná válik, és rögzül a szenvedés a földön.

A nőknél megvan az, ami a jellemességhez alapként szükséges, hiszen emberszeretők, és a szerencsétlenekkel szemben együtt érzőek, csak nem tudnak lelkiismeretesek és mindenhelyzetben igazságosak lenni. A női jellem alaphibájának tartja az igazságtalanságot. Mindezt azzal magyarázza, hogy nem erősek, ezért kénytelenek cselhez folyamodni, ahhoz, hogy elérjék a céljaikat. Innen eredezteti hazudozásukat, amit alattomossággal társít. Megjátszás, trükközés, elfátyolozás. Kiirthatatlan hajlamából fakad, hogy mindenhol „felkavarja a vizet” ahol megjelenik. A színlelés éveken keresztül csiszolódhat, és a nők egymástól tanulva, tovább tökéletesítik. Sajátsága ez az adomány nemcsak a buta nőknek, hiszen ebből a szempontból, minden nő butának számít. Egy nő, nem tud olyan okos lenni, hogy a színlelés alól teljesen mentes lehessen. Mindazt, amit a férfi testi erőben és értelemben kapott, azt a nőnek kerülő úton kell megszereznie. Persze mindeközben úgy érzi, hogy csak a jógait gyakorolja. A nők, azért értékelik nagyra a jellemes, erős és fiatal férfiakat, akiknek szilárd az akarata, mert a kor és erő törvénye minden mást megelőz, és ők ezt öntudatlanul is tudják. A faj mindenek előtt, erről szól a szenvedély is, ami a nőket a férfiak felé tereli, és fordítva. Ez a nőknél viszont, nem elvontan jelentkezik, hanem kézzelfoghatóan, és ezt cselekvésük mikéntjével kifejezésre is hozzák. Ebbe a lelkiismeretük kevésbé szól bele, mert a nők szívük legmélyén tudják a fajuk fennmaradásának íratlan szabályait.

„Minthogy alapjában véve a nők kizárólag azért léteznek, hogy neműket népszerűsítsék, és feladatuk ezzel ki is merül- sokkal inkább a fajban, mint az egyénben élnek. A nők szívük mélyén komolyabban veszik a faj ügyeit, mint az egyénekét. Ezáltal egész lényük és ténykedésük bizonyos fokig könnyelművé válik, általában a férfiak ténykedésétől alapjában eltérő irányt kap, s ebből származnak a házasélet gyakori és szinte törvényszerű ellentétei.”

A férfiak és nők közötti erőteljes jellembeli különbözőségeket, az is jól mutatja, hogy míg a férfiak egymással szemben közönyösek első látásra, addig a nők között „természetes ellenségeskedés uralkodik”. A férfiak szakmailag irigykedhetnek, de az irigység a nőknél az egész nemet felöleli „minthogy valamennyien egy szakmához tartoznak”. A nők egymást méregetik, és úgy kezelik a másikat, mintha ősellenségek lennének. Erőlködnek és képmutatásban élnek, mert folyton összehasonlítgatják magukat a másikkal. Nevetségesnek tartja azokat a bókokat, amiket nők mondanak egymásnak, hiszen csak azért teszik, hogy elrejtsék valódi érzéseiket. További különbség az is, hogy a férfiak a náluk alacsonyabb rangú emberekkel is emberségesek, míg a nők büszkén viselkednek, ha előkelőbbek. A nőknél minden rangkülönbség sokkal élesebb, és könnyebben változhat, sőt meg is szűnhet. Úgy gondolja, hogy ennek a magatartásnak az is lehet az oka, hogy a nők közel állnak egymáshoz, nem azért amit gondolnánk, vagyis lelkileg, hanem hivatásuk, „szakmájuk egyoldalúságát” illetően. A női szenvedély tulajdonképpen a természet akarata, és ennek az erőnek a törvénye minden mást megelőz. Ezt nem is lehet megakadályozni, elvesz mindenki, aki ezt megkísérli, hiszen szétmorzsolja a női szenvedélyben elrejtező, és azt mozgató törvényszerűség.

Nincsen olyan művészeti ág, amiben a nők nem tetszelegnélek, és majmolnának. Azért tartja művészietlennek őket, mert nincsen ténylegesen érzékük sem a zenéhez, sem a költészethez, sem a képzőművészethez, és ezért befogadó készségükben is igen korlátozottak. „Mesterkedésük” célja csupán a tetszeni vágyás, ezért is nem képesek valamiben teljesen tárgyilagosan részt venni. „A férfi mindenekelőtt közvetlen uralomra törekszik a dolgok felett, azok megértése vagy legyőzése által. Ám a nő mindig és mindenütt csupán közvetett uralomra kényszerül, mégpedig a férfin keresztül, mert ez az egyedüli, akin közvetlen hatalmat gyakorolhat.”Vagyis mindent ezért kell a férfi meghódításának eszközéül tekintenie, és ezért válik minden másban való részvétele, csak színleléssé és kerülőúttá.

A nők nem zseniálisak, ez csak a férfi kiváltsága, és ezzel együtt a terhe is. Folyamatos gyerekségekkel veszi körül magát, és ehhez képest is viselkedik, a drámai pillanatokban is képes profanizálni a dolgokat. Szerinte nem kellene őket beengedni sem a templomban, sem a színházban, mert gyerekes elfogulatlanságukban a mesterművek színhelyein fecsegik ki a titkaikat, figyelembe sem véve, hogy hol vannak éppen. Ők maguk igazi, és eredeti eredményt nem érhetnek el, és soha nem alkotnak maradandó műveket. Ezek után már nem várhat túl sokat a nőktől. Olyanok, akik mivel nem alkotnak nagy műveket, nem is értékelik azokat. Főleg a festészetben hiányolja a nőket, de mivel „hiányzik belőlük a szellem mindennemű tárgyilagossága”, amelyet épp a festészet követel meg. A nők mindenben egyéni nézőpontokhoz tapadnak. Ennek megfelelően állítja, hogy ”még a tulajdonképpeni művészi hajlammal sem rendelkeznek.” A férfiak és nők között, csak felületes rokonszenvet tud elképzelni, amit nem a szellem táplál, és nem a lélek, vagy a jellem, hanem valami, amit akaratnak ír le, egy olyan világban, ami képzet.

 Az akarat, az élet vak és céltalan hajtóereje, és mint ilyen a szenvedés forrása. Az akarat, távol áll a racionális megformáltságtól, és önmagával is ellentétben kerül, mint vak életakarat. A nők ezt vegytisztábban is képviselik. Minden lényt kiolthatatlan egoizmus jellemez, csak a nő el akarja hitetni, hogy ő nem egoista, és tetteiben nem ez motiválja. A vak akarattól való megszabadulás nem lehetetlen, van egy esztétikai útja, ez ideiglenesen szabadít, és van egy aszketikus- etikai útja, amely a végleges megszabadulás reményét tartogatja. A nőtől távol áll szerény kivétellel az aszketikusság, és persze ez által az etika is. Mivel felületessége akadályozza, hogy a szép szemlélése során feloldódjon a tárgyban, és így megszabaduljon a tudata az akarat igájától, ezért ez a férfi kiváltsága.

A nő, nehezen oldódik el saját személyétől is. Nem tudja például élvezni a művészeteket, főleg a zenét, pedig a művészeti hierarchia csúcsa a zene. A nyelv határait átlépő zene képes lenne megszabadítani őt az egoista létezés korlátaitól, de nem él vele. Nem értheti a szellemi mélységet, mert jelleme sekélyes, és törekvése nem felfele van, hanem vízszintesen. A férfiak gyengéivel foglalkoznak, mivel azt kell folyamatosan ingerelniük, hogy a férfi érdeklődését fent tarthassák. Az nem is kétséges, hogy ők nemcsak a gyengébbik nem, hanem a jelentéktelenebb is. Nevetségesnek talál mindennemű tiszteletet, amit egy nő iránt tanúsítani lehet, hiszen ez megalázza a férfit, és elveszi a hatalmát. Az ókori, és keleti népekre is hivatkozik ebben a kérdésben, akik az embert valamikor egy egységként tekintették, aki az idők során kettészakadt, de „a vágás nem pontosan középen haladt keresztül”. Persze nyilvánvaló kinek jutott nagyobb rész.

A nő elhitte, hogy hasonló a férfihoz, és egyenlő rangú kiegészítője, és ezt csak fokozta a nyugati nőimádat, ami a lovagkorban érte el csúcsát. Undorral beszél erről a lovagkori nőről, akit hölgynek mond, és akit most már ideje lenne jól meg regulázni, mert el van kanászosodva, és ezért szemtelen, és egyúttal kegyetlen. A hölgy tehát egy külön nőfajta, olyan, akinek hangadása nem kívánatos, mivel nem a neki szánt feladatokkal törődik, hanem belekotyog a politikában, és igazgatja a társadalmi szerepvállalásával a világ dolgait. Nem tud a kaptafájánál maradni, ami a háztartás és a gyerekek lennének. Nem helyesli azt sem, hogy a nyugati társadalomban egy férfinek csak egy felesége lehet, hiszen így a nők természetellenesen előnyös helyzetben kerülnek a férfiakhoz képest, hiszen az ezzel járó házassági törvény egyenjogúságot biztosít nekik a férfiakkal.

A nők fantáziátlanok, márpedig a géniusz, a műalkotást megteremtő zseni küldetésének záloga a fantázia. A zseninek nem azért van szüksége fantáziára, hogy azt lássa, amit a természet megteremtett, (ebben a nők nagyon jók), hanem amit az potenciálisan magában hordoz. Ami ott lappang a dolgokban, azt a művész emeli be a világba, ő teszi aktuálissá. A nők ábrándoznak, a meglévő dolgokat kombinálják úgy, hogy az terveiknek megfeleljen. Az ábránd képét öltik fel azok a dolgok, amelyek az akaratra akarnak hatni. Férfiakat ringatnak el,

azzal az ábránddal például, hogy az ő karjaiban nagyobb élvezetet talál, mint bármely máséban. A kéjes ábránd azzal is elkápráztathat, hogy a nő birtoklása végtelen gyönyört biztosít neki. Ebből az ábrándból meggyőződés lehet, és máris biztosítva van a szenvedés és gyötrelem. A férfi azt hiszi, ezek után, hogy saját élvezete érdekében fárad és hoz áldozatot, pedig csak az történik, hogy a nőn keresztül a faj elérte, hogy egy bizonyos egyed megszülethessen. Ez az ösztön a nőn keresztül hat a férfira, és olyan mintha egy célszerűséget követő és azt mégis nélkülöző cselekvés lenne.

A nők szépségében látszik meg leginkább ez az ösztön, mert olyan hatást bírnak kiváltani puszta megjelenésükkel, amit az átlagos, vagy csúnya nők nem képesek olyan hatékonysággal elérni. Azt, hogy a nők hamarabb veszítik el szépségüket, mint a férfiak, és öregen csúnyábbak, mint ők, azzal magyarázza, hogy bennük nem munkál a szellemnek az az ereje, ami az idő múlásával szépségüket fokozná, vagy legalább megtartaná. Fonnyadásukban végig nézhető az ösztönök visszaszorulása, és kötelező lelohadása. A szépség a legjobb ajánlólevél, amit a természet adhat a nőnek, és ha meg is adja, csak ideiglenesen adhatja. Nagy ennek a fontossága a férfinál is, hiszen bár boldogságára nem közvetlenül van hatással, hanem csak közvetve, mégis másokra gyakorolt hatása által ő is részesül áldásaiban. Ez abból fakad, hogy az ember ki van szolgáltatva a szépnek.

A szépséget korhoz köti, olyan feltételhez, amit a nőnek titkolni kell, elrejteni, kiküszöbölni, legalább látszatban. Választáskor is, fő szempont ez. A menstruáció kezdetétől, annak

megszűnéséig tartja vonzónak a nőt, és veszi is figyelemben, mint ilyet, de ezen belül 18-35 év közötti éveket tűnteti ki azzal, hogy egy normális férfit még lázba hozhat. A fenti időszak után a nők végtelen ellenszenvessége már megmutatkozik, akkor is, ha nem szereztek férfit maguknak. ”Az ifjúság szépség nélkül is vonzó, de nem a szépség ifjúság nélkül.”

A nők, gyakran szeretnek olyan férfit, akinek nem szép az arca, vagy van olyan testi fogyatékossága, ami nekik nincsen, mondjuk kövér, vagy sánta, de szinte soha nem választanak férfiatlan férfit, azért mert ezt már nem tudják kompenzálni. A férfi férfiasságának mértékét az mutatja, hogy mennyire nőies nőt akar, a nőiességet is az mutatja egy nőben, hogy mennyi férfiasság szorul, abban a férfiben, akit kiválaszt. Egyfajta kiegyenlítődést tételez fel, ami felé mindketten törekszenek.

A fiúgyermek apai öröksége a jellem, az anyai öröksége az értelem. Állítja, hogy sok lángelmének  az anyja átlagon felüli értelmi képességgel rendelkezett, nem ritkán szellemes, és eszes, kiváló tehetségű asszonyok voltak, akiken női mivoltuk miatt nem jöhetett ki csak fiaikon keresztül a zsenialitás. A női zseni nem lehetetlen tehát, csak éppen ha nem születik gyereke, fia, akkor nem tudhatjuk meg róla, hogy az volt.

 A nők nem képesesek átélni nagy érzéseket, és belsőleg üresek, és ennek legfőbb árulója az örök éber figyelem a külvilág legcsekélyebb eseményei iránt. Ez a belső üresség, amely folyamatosan a világi ingerekre éhezik, hogy „a szellemet és kedélyt valami által indulatba hozza” az oka az unalomnak. Ebből a belső ürességből támad a társaságra való igény, a szórakozás, a fecsegés, és a pazarlás.

A nők nem szeretnek csak úgy gondolatokba merülni, állandóan kell valami, amivel babrálhatnak, pedig a szabadidő olyan ajándék, aminek segítségével a saját énük birtokába juthatnának. Ezt az időt a nő eltölti olyan dolgokkal is ami a férfire nem jellemző, ilyen tevékenység az állandó figyelme a teste irányában, és mindazzal kapcsolatos ami a testi dolgai körül foroghat. Ajánlja, hogy a férfi nézze meg jól a nőt, hogy semmi részében ne csalódjon majd, mivel úgy tartja, ami a nőben csak potencia, az a fiában már megvalósulhat. Ha például a nő csak egy kicsit is ferde, fiában abból már valóságos púp nőhet ki, és így van ez szerinte minden egyébben is. A nőt tehát meg kell válogatni, ha meg akarjuk tisztogatni az emberiséget a korcsoktól.

A  közvélemény szerint a leány egy férfinek sem, az asszony csupán a vele házastársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. Ez azért is fontos szerinte, mert a női nem a férfi nemtől mindent elvár és követel, amit kíván, és amire szüksége van, ezzel szemben a férfi a nőtől csak ezt az egyet kívánja. Tehát olyan berendezkedésnek kellett létesülnie, hogy a férfi a nőtől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a viszonyból származó utódokról, az egész női nem jóléte ezen az intézményen alapul.

 A női nem „mint egész s szorosan zárt kör áll szemben a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a részét kivehesse. Minden olyan leányt, aki elbukott, és asszonyt, aki házasságán kívül férfival érintkezett, maga ez a női szövetség közösíti ki, a nemi becsület nevében. A nőnek tehát kapitulálnia kell azzal a férfivel szemben, aki érte felelősséget vállalt, és akinek emiatt tartozik.

A házasságtörő nő nemcsak nemi, hanem polgári becsületét is elveszíti. Az a leány, aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránti hűséget töri meg. A férfiak nemi becsületét is a nő adja meg. Náluk is van egy szövetségi bázis. Az a férfi, aki a házasságba belement, és mindent oda adott egyért, annak biztosítékok kellenek arra, hogy a nőt egyedül ő birtokolja. Ezért meg kell bosszulnia a nő hűtlenségét, és el kell tőle válnia. Ha a házasságtörést eltűri, a többi férfi megorrol rá, és kiközösíti. De persze a megvetésük az ő irányában még sem olyan nagy, mint a nő irányában, és ez abból fakad, hogy a férfinél a nemi viszony alárendelt a többi életviszonyhoz képest, nem úgy, mint a nőknél. Persze mintegy érdekesképpen megjegyzi, hogy az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, vagyis miken megy keresztül.

Érdekes fejtegetés, hogy az idegek rovására túlságosan kifejlődhet az agy, és ez azért történhet meg, mert az embernek kevesebb ösztöne van, mint az állatnak. Ebből kiindulva az ösztön tehát elfoglalja a gondolatok helyét, de ez persze a férfihez képest kevésbé fenyegeti a nőket. A nőknek ugyanis, eggyel több ösztöne van, és ez leginkább akkor észrevehető, amikor állapotos, és szeszélyes az étvágya. Ez abból eredhet, hogy a magzat táplálása meghatározott változást kíván a szervezettől, és más élettani lefolyást kíván meg.

Minden ösztönnek, ha megnyilvánulhat, akkor van egy élettani lefolyása, tehát ez a jelenség egy plusz ösztönt feltételez. A férfi természeténél fogva állhatatlanságra hajlik, és ezért a kielégülés pillanatában csökken az érdeklődése, majd minden nő jobban érdekli, mint az, aki már az övé lett. A nőnél, a kielégülés a szerelmét fokozza. Ez a természet követelményeként, arra irányul, hogy a fajt fenntarthassa. A férfi ugyanis, évente akár több tucat gyereknek is apjává válhat, de a nő legfeljebb egyet hozhat a világra. Ezért érdeklődik a férfi mindig más és más nők iránt, és ezért hűségesebb a nő. A természet gondoskodott arról, hogy a férfi hűsége mesterséges legyen, és a nőé meg kötelező, ezzel együtt a férfi házasságtörése természetes, a nőé megbocsáthatatlan.

Pünkösd

A karácsonyi születés, és a húsvéti feltámadás ünnepköre után, a pünkösd is a kiáradás ünnepe. A kiáradásé, amit egy ígéret megelőlegez. A karácsony, az Atya kiáradása, aki egyszülött fiát küldte. A húsvét a Fiúé, aki meghalt értünk a kereszten. A pünkösd, a szentléleké. Záróakkord. Beteljesedés. Az őt megelőző két ünnepkör, benne nyeri el értelmét. Az emberi lét legmagasabb oktávjának ünnepe. Itt mutatkozik meg ugyanis a születés és halál állandó körforgásának oldáspontja. A kiáradás feltételez egy befogadót. Ennek az ünnepkörnek az elfogadás, a másokra való odafigyelés az üzenete. A tézis és antitézis után a szintézisé. A befogadásban, nem pusztán passzív ráhagyatkozás van, hanem annak megértése és bölcs felismerése, hogy kapcsolodásunk oldal és függőleges irányban is, egyszerűen kihagyhatatlan. Ahhoz, hogy emberek maradhassunk, olyanná kell válnunk, mint a kinyújtott kéz. Olyanná, mint a kisgyerek. Olyanná, mint a növény. Olyanná, mint aki szeret. A pünkösdben, nem a Megváltó érkezik és távozik, hanem a megváltás állandó jelenidőben van. Folyamatos, és megkérdőjelezhetetlen lehetőség van a megváltottságban való életre. Maga az ünnep is erre emlékeztet, hiszen: "itt maradt velünk a szentlélek". Olyan emlékezet, aminek aktualitása jelen idejű. Bár átalakult, vallásokká épült, rendszerekké és filozófiákká terebélyesedet, az ünnep célja mindig ugyanaz:a visszakapcsolás. Ember emlékezz arra, hogy honnan jöttél. Kapcsolj vissza a gyökerekhez, és törekedj fáradhatatlanul. Törekedj, hogy a benned levő megváltás magot gyümölcsöző fává érleld. Mindenkinek máshol lehetnek ezek a visszakapcsolódási pontok. Máshol, mert mások az útjai. Mások a kiindulásiok. Mások az emlékezetek. De a visszakapcsolás, közös gyökérpontok felé terel. Visszalépni, hogy előre lehessen lépni. Nekem a pünkösd mégis elsősorban élmény. Olyan, aminek legtömörebb hangi kifejezője a kolompolás. A kereszt alakban mozduló karok szinkronjában, a jellegzetes ritmikus hang. Ahogy a virággal díszített kolompokkal érkeznek a keresztalják. Ahogy mosolyarccal egyszerre mozdulnak a falvak, majd a friss reggelben gyülekeznek a templom udvaron. Az egybegyűltek, itt a mágikus tér és idő keresztmetszetében, felveszik a zarándoklat vándorköpenyét. Úgy hömpölyögnek Csíksomlyó felé, mint kis patakok a nagyobb vizek tégelyébe. Elől a zászló, elől a kereszt, elől a kolomp. Három szimbolikus tárgy az újjászületéshez. A lélek kiáradása, a tömegek kiáradása. A lélek hangja és a kolomp hangja.  A nem külön érkezés, sodró ereje. A pünkösdi búcsúban, nem lehet egyedül menni. Itt a közösség akkor is szól hozzád, ha egyébként egyedül élsz. Aki külön utakon érkezik, az összerezzenve , a minél hamarabbi csatlakozás reményében szaporázza a lépteit. Csak az nyugodt, aki a közösség részévé vált. Aki fészekre lelt a közös ima mantrában. A fókuszált elme, robot üzemmódra vált a szent énekek tengerében. A testet nem lábak viszik fel a hegyre, hanem azok az erők, amelyek megfújták a kürtöket Jerikó falainál. A csizmában vagy futócipőbe csomagolt láb, boldog örömmel csusszan át a vízhólyagokon. Értelmét nyeri az esetleges szenvedés, mintha megsétáltatnánk őt, a feloldozás reményében. Mária lábainál a borvíz nemcsak oltja, hanem gerjeszti is a szomjat, hogy oda minél többször visszatérjünk. Nem tudom a titkot, ami a csíksomlyói pünkösd szombatot áthatja. Nem tudom, csak átéltem. A gondolatok nélküli térben. A jelen egyszerűen vándorló, és megpihenő szent idejében. Valahol az ötödik és a hatodik stációnál, ahol a kövek már szembegurultak a meztelen talpam alatt.

Trendkívüli vélemény a hisztériáról

Bár már 1886-ban, Freud előadást tartott a férfiak hisztériájáról, még mindig tartja magát az az előítélet, hogy a hisztéria a nők betegsége. Mit betegség?  A hisztéria maga a női természet alaphangja. Alapvetően, e téma szempontjából, a női világot is két részre lehet osztani. Olyan nőkre, akik hisztisek és annak is látszanak, és nőkre akik nem látszanak annak. Ez utóbbinál kérdés, hogy azért-e mert nem is azok? A hisztéria nem női tulajdonság, hanem tömegjelenség. Olyan bélyeg, ami alól, minden nő és férfi szeretné kivonni magát. Mit ne mondjak, a férfiaknak sikerült. Még ha nem is teljesen, de a toporzékoló nyafogást elhagyva, a férfi hisztéria inkább csak jogos, vagy jogtalan méltatlankodás. Kis vagy nagy kiakadás. Dühöngés vagy csendes mélabú, a lefagyott érzékszervek fogságában. Ők nem az ellenőrizetlen kalimpálást választják elterelő hadműveletnek. A férfiak pótszere egészen más az önkifejezés futószalagán. A nők, az azonnali reakciókat részesítik előnybe. Kevésbé tudnak időzíteni érzelmeket, ezért ebben a legfőbb stigmatizáltak. A nemiség nem determinál, de a női nemhez szorosabban kötődő hiszteroid alkat már igen. Tény, hogy mindannyiunkban ott rejtekezik a sérült érzelmi túlreagáltság. A hisztérikus alkat. Az ember ilyenkor képtelen a valóság talajára állni. Legfőbb pszichés tünete a nagyfokú ingerlékenység, ami a legegyszerűbb probléma kapcsán is bekapcsolhat. A szélsőséges hangulati ingadozás, olyanokat is utolérhet, akik a helyzet magaslatán addig nyugodtan szemlélődtek. Ebben a tömegjelenségben az a kivétel, aki a legtöbb felmerülő problémát, a megoldás szemszögéből tudja látni. Aki a traumát azonnal a helyén tudja kezelni, és a negatív töltésétől rövid időn belül, ha lehet azonnal meg tud szabadulni. Maradékok nélkül. A hiszti a sérülékeny részek bepólyálása. Ilyenkor a magamutogató önérvényesítés, gyerekké változtat. A nagymértékű fegyelmezetlen idegesség, gyengeségeinket bástyázza. Az önuralom hiánya, tovább fokozza bizonytalanságunkat. A mohó kapkodás, túlzó, színészkedő érzelmi kitörések eltávolítanak a szembenézéstől. Időt és energiát nyernek nekünk. A törés-zúzással járó jelenetrendezések egyik célja pedig éppen az értő közönség keresése. Merthogy ehhez  ez is annyira szükséges, mint az éhezőnek a falat kenyér.A hisztéria szinte kivétel nélkül nem létezik egymagában. Egyedül nem lehet produkálni. Úgy müködik, mint egy társasjáték. Makacs és kétségbeesett reakció a hatalom nélküliség vagy a logika hatalma ellen. Míg a 19. században a nőket tömegesen tekintették hisztérikusnak és hordták pszichiáterhez, ma a hisztéria mint betegség már nem is létezik. Ennek eltűnése mögött azonban nem a gyógymódok fejlődése, hanem mélyreható szociokulturális változás áll. Maga a szó, a hystera görög szóból ered, ami anyaméhet jelent. Ez sokáig a nők boszorkányos képességét jelentette arra, hogy testi tüneteket produkálva boszorkánykodjanak. Vagyis elérjék céljaikat. A szaknyelven hisztrionikus, konverziós  és disszociatív zavaroknak becézett tünetegyüttes hirtelen kezdődik, gyors lefolyású, érzékszervi kieséssel megfűszerezett neurológiai folyamat. A köznyelvben pedig minden olyan jelenség lefedésére vonatkozik, amelyben valaki tehetetlenségtől sújtva szóban, cselekedetben

eltúlzóan juttat kifejezésre bizonyos érzéseket, véleményt. Olyannak tűnik ez a jelenség, mint egy személyiségzavar, amely az érzelmek folytonos túlfűtöttségével, azok viharos változásával és állandó figyelemfelkeltési törekvéssel jár. Van, akit a tetszeni vágyás és a népszerűség lehetősége hajt. Ennek eléréséhez nem riad vissza a provokatív és szexuálisan kihívó viselkedéstől sem.Van, akinek egyszerűen ez a leghatékonyabb kommunikációs csatornája. Freud arra a következtetésre jutott, hogy a hisztisek az emlékeiktől szenvednek. Ez az emlék minden esetben traumatikus, vagyis fájdalmasan rögzült emlék. Ez a kiindulási pont, de nem elégséges, hiszen ennek az emléknek patogénnek, vagyis betegségkeltőnek is kell válnia. Legtöbbször ez azért sikerülhet, mert nem halványul el, de nem is lehet róla beszélni. Erővé válik, minél titkosabb, annál hatalmasabb. Aktív erőként minden olyasmire hat, ami megnyilvánulhat, így például a viselkedésére. A dolog szépségpontja az, hogy mindez nem tudatos. Freud óta már többször bebizonyosodott, hogy soha nem  a traumával van baj, hanem azzal, hogy a traumatizált személy elnyomja azt. Így démonizálodik. Elidegenedett részként leválik. Az érzelmekkel megterhelt emlék kiszorításához, egy elfojtó mechanizmusra van szükség, ami a lelki működés nem tudatos szintjén zajlik. Az elfojtott érzelmi energia vagy fizikai tünetekre vált át, azokra a szervekre hatva, amelyek gyengébbek, vagy pszichés tüneteket produkál, például hisztériát. A legtöbb hiszti, csak kishúga a hisztériának nevezett kórtűnetnek, de minden felcsattanás hátterében elfojtások, ki nem fejezett érzések lapulnak. A hiszti beszéd a vakvágányon. Félresiklott kísérlet arra, hogy megértessünk valamit, ami rohamszerűen felszabadul bennünk. Legtöbbször nem azt akarja mondani, amiről beszél, ezért nehéz megtalálni és kibogozni a valódi közlendőt. Jung nyomán a hisztit úgy határozuk meg, mint a valódi konfliktus elfedőjét. Ha ezt szó szerint is vennénk, egy szimbólumot találnánk. A fedő szimbólumát. Alatta fortyognak a tudat alá szorult erők. A fedő hatékony, addig amíg megpuhulnak alatta az érzelmek, hogy emészthetőbbé váljanak. E titokzatos folyamat után fel kell emelnünk a fedelet, hogy szembesüljünk mindazzal, ami alatta van. A hisztire a leghatékonyabb gyógyszer a tudatosság. A türelmes lépésről lépésre haladás. Az őszinte belső párbeszéd. Ha valaki más türelmére is számíthatunk, az csak ráadás. Ha valaki esetleg, valami csoda folytán nem tudja, hogy milyen a hiszti, vagy nem egészen világos neki a kibontakozásának fázisai, annak szívesen megmutatom.

Május 18: A gluténérzékenység világnapja

Minden évben, május harmadik vasárnapján, a glutén érzékenyek világnapját tartják. Teszik mindezt azért, mert a gabonafélék fogyasztása nyomán kialakuló bélnyálkahártya elváltozás, egyre több embert érint. A statisztikák szerint minden ötvenedik embert. Ez a felszívódási zavar, a legújabb, tömegeket érintő civilizációs betegség. Az esetek többségében, olyan tüneteket produkál mint a puffadás, hasmenés, hányinger. De van akinél erős hasi fájdalmat. Gyulladást, viszketést. Bőrbetegségek kapcsán is gyanakodhatunk. Van, aki járászavart is érzékel. A glutén, az általános rossz közérzetnek, a folyamatos fáradékonyságnak és egyes kutatások szerint az autizmusnak is  kiváltó oka. A főbűnös a rozs, árpa és búzában található glutén. Jobban mondva, a szervezet gluténra adott reakciója. A gabona, már dédapáink idejében is ott volt. Alapélelmiszerként. Mindennapi kenyérként, beimátkozta magát az életünkbe. Hát igen, de a ma gabonája, már nem az őseink gabonája. A mag, már nem ugyanaz a mag. Hogy ez miért van így, arról van egy-két összeesküvés gyanús elmélet, és egy-két vélemény józan parasztok részéről. Nemcsak a talaj, a levegő nem ugyanaz,hanem a világunk összetétele is megváltozott. Létünknek több lett az árnyalt oldala. Tény, jobban mondva tényként az látszik, hogy sokak szervezetében

elváltozásokat provokál. A látszatok világában, ne feledkezzünk meg a dolgok gyökerénél megbújó rendről. Vagyis, ne feledkezzünk meg arról a lelkiségről, ami egy ilyen autoimun betegség mögött meghúzódik. A dolgok soha nem történnek véletlenül. Minden léttörvény, az elme részvételével csapodik testünkbe. Az aktív gluténérzékenység erős reakciói mellett beszélnek csendes, látens és potenciális érzékenységről is. Tévhit, hogy ez az érzékenység pusztán allergia, tévhit, hogy csak gyermekkorban alakulhat ki, tévhit, hogy folyamatos lemondásokkal jár. Én inkább azt mondanám, hogy folyamatos lehetőségekkel. Vegetáriánus koromban, a gabonák képviselték életem alfáját és omegáját. Főve, sütve csíráztatva. Akkor nem is sejtettem, hogy ezek okozzák folyamatos erőtlenségeimet, haspuffadásomat és állandó pattanásaimat. Az intolerancia igazából reakció, védekezés. Olyan párbeszéd része, ami csak látszólag történik a glutén és a vékonybél bélbolyhai között. Inkább a külső és a belső, a fent és a lent, az elme és test között.

Mindenkinél más tünetekkel, erősséggel. Van, akinél úgy nyilvánul meg, hogy lefogyni nem tud, pedig alig eszik, de ha igen akkor ezen gabonaféléket részesíti előnyben. Van, aki ugyanezekkel az étkezési szokásokkal korosan sovány. Van, akinek sav gyűlik a torkában étkezés után. Van, akinek hányingere támad. Vannak a súlyosabb, sőt életveszélyes esetek. Olyanok, akiknek az ételében csak nyomokban kerül glutén, és mégis erős reakciókat mutatnak. Legtöbbünk, nem látja a következményekben az előzményeket. Legtöbbünk, szerencsére csak kevésbé intoleráns. Nekem csak egy kicsit rossz. De akkor nagyon. Először akkor tudatosult az intoleranciám, amikor három hónap gabona megvonás után, bekaptam a  pizza szeletet. Az elején azt gondoltam, hogy csak elszoktam tőle. Aztán be kellett látnom, hogy ezek a tünetek addig is részei voltak az életemnek, csak nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nehéz életérzés olyan dolgokra érzékenynek lenni, ami az emberek nagy többségének természetes. Nehéz, és mégis egyfajta kegyelem. Kegy, mert általa kikényszerülünk a rutinból élt életből. Gondolkodnunk kell, sőt abban amit megeszünk figyelmessé és tudatossá válnunk. Ha az ember nem hanyag, de nagy dolgot sem csinál az evésből, akkor maga az étkezés is a tudatosság részévé válik. Olyanná, ahol az evés az lesz ami: személyreszabottan életfenntartó.

Lehetőség arra, hogy a világot ne válogatás nélkül bekebelezzük. Ne az előre legyártott ízvilág rabjaiként tegyük magunkévá. Kapaszkodásunkban, ne tartsunk jónak mindent, amit már megszoktunk. Hanem merjünk. Merjünk a testünk jelzéseire hagyatkozni. Figyelemmel  ismerkedni magunkban mindazzal, amivel szemben nem vagyunk toleránsak. Engedjük, hogy a világ a magunk szemén keresztül bontakozzon ki előttünk. Ne előregyártott, mirelit gondolathoz társítva. Hagyjuk, hogy odaadja magát nekünk, a mi érzékszerveinken keresztül. Rácsodálkozva. Abban a formában, ahogy a leginkább hasznunkra válik. Ha kell, akkor gluténérzékenyen.

Trendkívüli vélemény a nemzeti öntudatról

A nemzetség amiben beleszülettünk, nem választható, de az ezzel járó öntudat nagyon is. Több szinten hevernek identitásaink. Van testi, nemi, vallási, szellemi és van nemzeti. Minden szinten ajándék lehet megélni önmagunkat. Felfedezni, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Testben, élőlény vagyok és ember. Nemben, nő vagy férfi. A nemzeti öntudat, a tudatosulás egy olyan lépcsőfoka, amit ki lehet hagyni, de én nem hagytam ki. Mert nem hagyhattam ki. Elmesélem miért. Magyarországon élek, magyarul beszélek, de nemzetségem székely. Utoljára, ezt a mondatot a dédszüleim mondhatták el magukról. A közelebbi felmenőimet, körbeékelte határokkal a történelem. Ha Magyarországon hangsúly esik a székelységemre, egyszere érzek lelkes örömet, büszkeséggel megtupírozva, és remegő térdet, a máshonnan jöttek szégyenével. Enyhe arcpírnak mondanám. Olyan emberek érzései kavarognak bennem, akiknek magyarázkodniuk kell a saját hazájukban, és emiatt egyszerre éreznek szégyent és makacsságot, dühöt  és mély fáradtságot. Mondhatnám egyszerűen magyarnak magamat. De nem. Messziről jöttem. Nem pusztán kilométerben mérve. Nem feltétlenül nyelvi, politikai, nemzetiségi, kulturális értelemben.  Nem tagadással mondom ezt, csak tényként, a messzeség miatt, amit érzek magamban ha a nemzeti öntudat szóba kerül. Sok mindenben hasonlóan jajgatjuk meg a történelmet és fájdítjuk magunkban az ezernyi vészt. Hallhatóan egy nyelvet beszélünk. Persze, van akik szerint csak a szavak ugyanazok. Messziről jöttem. A messziről jövés, inkább hozzáállásbeli különbségek gyűjtőszava lehetne. Hozzáállások, amelyek kora gyermekkorom óta szerves alakítói a gondolataimnak. Nem felnőtt koromban szereztem a nemzeti öntudatom. Nem azok rovására, akik körülöttem más nemzetként éltek. Nem, mert ezt nem is tehettem volna meg. Kisebbségben éltem a szülőföldemen. A románok történelmében, nem szerepel az  erdélyi betelepítésük. Miközben folytak a rólunk, elmagyarosodott románokról szóló történelem órák, olyan szavak foglalták aranykeretbe nemzeti öntudatom, mint az Anyaország, Összetartozás, Bem apó. Gyászkeretünk is volt: Trianon, Határátkelés, Kisebbség. Ezek befészkelték magukat agyam azon szegletébe, ami a titoknak van fenntartva. Az élet zajlott kint a buletinnel, és belül egy másfajta személyigazolvánnyal. Apám mindennap tanított valamit arról, hogy lehet nem feladni azt aki vagy, csak azért, hogy az lehess, aki szeretnél. Olyan kifejezések, mint a határon túli magyar, lófő székely, családfa, magyarok istene nem azért voltak naponta terítéken, hogy mellvértté váljanak, hanem, hogy identitásom ne kerülhessen szélviharba a román óceán közepén. A szükség nagyúr, ezért minden alkalmat megragadtak a szüleim, hogy megértessék velem az alkalmazkodás és az elhatárolódás egyidőben történő trükkjeit. Miközben felelős munkakörben dolgoztak és románul tökéletesen megtanítottak, titokban szentmisére jártak, székelyruhába  öltöztettek, politizáltak, illegális összejövetelekre jártak, leveleztek és énekelték a székelyhimnusz után a "nem megyünk mi innen el"-t. A     szükségben, ajándékok  lehetnek. Mint a nyomás alatt levő kagylóban, igazgyöngyé válik a homok. Az elnyomás, a megalázó háttérbe szorítások kitermelték a maguk lelki gyöngyszemeit. Mi gyerekek soha sem váltunk szüleink árulójává,  bár bizton állíthatom, hogy megvoltak a módszerek, hogy erre bennünket rávegyenek. Eszünkbe sem jutott, úgy szerezni előnyt, hogy abban alku tárgyaként a nemzeti érzésünk kerüljön. A családunk tagjainak románra lefordíthatatlan neve van. Nagyanyám székelyruhát szőtt a legsötétebb időkben. Nagyapám furulyálta  a Trianon előtti dalokat, és a Szabad Európát hallgatta. Megjárta magyar katonaként a hadifogságot. Szavalta a Nemzeti dalt. Annak légkörében nőttem fel, hogy székelynek lenni nagyon jó, csak most nem ildomos. Identitás felfüggesztve. Persze nem mindenki érezte így, volt akinek az alkalmazkodás a teljes beolvadást jelentette, és a rendszerváltás után magyarosította vissza a nevét. De legtöbbünket a körülmények csak megerősítettek. Megtaláltuk a magunk kiskapuit pünkösdkor a somlyói hegyen, vagy a kisszámú magyarórákon figyelve. A külső nyomás miatt, belül teljesen átélhettem az az érzést, amit mára szélső jobbosnak értékelhetnék. Ismeretlen volt előttem a szégyenkezés afelett, hogy hogy lelkesedem október 23 vagy március 15 megünnepléséért. Mert valódi ünnep volt összegyűlni a falu főterén, magyar szalagot szorongatva a belső zsebünkben. Némán. Azt hittem, ha egyszer ezt majd szabadon lehet, mindenki nagy örömmel fogja majd megtenni anélkül, hogy párthűnek kellene lennie, egyik vagy másik oldalon. Sok történetet hallottam a népemről, és az őseimről. Egy idő után, én is mint micimackó, aki önmagáról szeret mesét hallani, újra és újra családom hőstörténeteit hallgattam. A helytállások és a megmaradás történeteit ötvenhatról, a menekülésről, a kitelepítésről, a kollektivizálásról, a románosításról, a bújkálásról, a kulákságról. Néha azt éreztem, hogy az összes felmenőmnek becsületrendet kellene adni. Kitüntetést a meg nem alkuvásért, a nehéz időkben tovább álmodott álmokért, a tettekért amikben  összeroskadtak a fájdalomtól. Aztán persze világosodott az elmém, de a legenda még mindig él. Ők tudatában voltak annak, hogy mit kell megőrizni, mit kell továbbadni, mi ellen kell némán tiltakozni. Olyan érzések lengték be nemzeti identitásukat, amit legjobban egy szóval tudnék meghatározni, és ez  a vágyakozás. Vágyakozás az után, ami a miénk. A vágyakozásnak ez a formája sohasem dühödt, sohasem elégedetlen, sohasem sírós, inkább szelíd kivárás.  Mint aki tudja, hogy úgyis eljön ennek az ideje. Vártunk, mint akik jogos büntetésüket ülik, vagy a jogtalant, amiről nemsokára úgyis kiderül. Vártunk, mint a gyerekek, akiket elhagyott az anyjuk. Megtagadott, messziről integet és biztat, hogy tartsunk ki, de amint alkalma nyílik, hogy a kebelére öleljen, addigra megnövünk. Megerősödünk az elfogadásban. Persze, láttam apámat néha ökölbe szorított kézzel, ha hovatartozásuk egy két fórumáról hazaérkezett. De aztán rám nézett, vagy lehet, hogy csak elrévedt a tekintete, és kilazult a csuklója. "A dolgok elrendeződnek....előbb gondolkodj aztán cselekedj.... a korpával ne vegyülj össze mert megesznek a disznók". E három bölcsesség tükrözte túlélési stratégiánk alapját. A napi bölcsességek tárházában, mindig ott virult a nemzeti érzés. Nem volt leszakadt rész, nem volt idegen, nyirkos, beposhadt, ciki és vállalhatatlan, hanem élt. Amikor nagyapám, régi történelem könyve felett hajolva, felolvasta  Szent István intelmeit Imre fiához, majd fehér abroszba csavarva felmutatta a magyarországi születési bizonyítványát, úgy gondoltam ilyen lehet a beavatás. Időszakonként, főleg amikor téli estéken a villanyt is elvették, apám a nemzeti öntudat beavató nagymesterévé lépett elő. Szertartásosan bontogatta a régi pesti hírlapok megsárgult lapjait, és simogatva őket felolvasott belőlük. A titkos szoba ereklyéi is ekkor kerültek elő: piros vitézkötéses mundlicska, Orbán Balázs fotók, piros fehér zöld szalag, nagyszüleim magyar házasságlevele. Ezek a titkos szeánszok meghatározták vágyakozásom célját, és megadták annak az erőfeszítésnek az értelmét, hogy mindent megtanuljak népemről, amit akkor és ott lehetett. És még többet. Megértem ha valakinek nem számít semmit az, hogy magyar-e vagy román, zsidó, vagy szerb, vagy angol. Megértem mert a lét sokféle síkján ez a kérdés nem lényeges, esetleg zavaró, esetleg akadály, eseteleg ellenség. Megértem, mert azt a varázslatos világot, amiben egy közösség része vagy, nem mindenki élheti át nemzetisége kapcsán. Egyszerűen azért, mert nem lehet, mert nem tudja, mert más az útja a megértésben. Lehet ezt az érzést lehatárolónak, kirekesztőnek is megélni, eszköznek ahhoz, hogy másokat magad alá gyűrjél.

Mégis. A toleranciát más népekkel szemben az ember valós időben úgy tudja megtanulni, ha miközben másokkal együtt él, a sajátját fel nem adja. Ugyan nyelveket beszél, átveszi a számára bölcsnek bizonyuló szokást, magatartást, esetleg hitrendszert, de a sajátja megismerésére temérdek időt fordít. Sokkal többet, mint a másokéra, nem azért mert az övé a legjobb. Nem azért mert székelynek, magyarnak, románnak lenni a világ legjobb dolga, hanem mert önmagamnak lenni a világ legjobb dolga.