November vége: Ne vásárolj semmit nap

Minden év novemberében, az utolsó pénteki napon "Ne vásárolj semmit" napot tartanak. Talán nem véletlen, hogy ez a fekete pénteknek is nevezett napon a kereskedők néhány helyen olcsóbban árulják a termékeiket, főleg az elektromos és ruházati termékeket. A fekete pénteknek az lenne az értelme, hogy ne halmozz semmit. Mindezt azért, hogy elgondolkodhassunk, hogy mennyi az elég. Mi az amire tényleg szükségünk van, és mi az amire csak másnak van szüksége, de nem nekünk. Nemcsak a reklámok szüntelen túlfogyasztásra való ösztönzése akadályoz meg abban, hogy valósan felmérjük az igényeinket, hanem annak a tévképzete is, hogy a birtoklás öröme kárpótolja hiányosságainkat. Ami elég az nem a minimális és nem a maximális, hanem az optimális. Az elégnél nincs elegebb. Az elég az, ami éppen akkor és ott és annyi amennyi. A fogyasztói böjt eme ünnepén legyünk könnyedek a beszerzésben, és fajsúlyosak a továbbadásban. Ha igaz, hogy ami kint az bent, ami fent az lent, akkor igenis a magatartásunk picinyke hangsúlyeltolódásával, a magunk vásárlói megszokásainak felügyeletével tudunk tolni egy kicsit a társadalmunk értékrendjén a valódi értékek irányába. Tudunk időt szánni a szükségletek olyasfajta kielégítésére is, ami nem a vásárlás témakörébe tartozik. Talán az sem véletlen, hogy ez a nap az észak-amerikai hálaadás ünnepéhez kötődik. A hála adáshoz tudatosság és bizalom kell. Bele kell feküdnünk isten tenyerébe, ahol a dolgok elrendezése nem arányos a küszködéseinkkel, és ahol mindenki bele teszi amije van, de csak azt veheti ki, amire valóban szüksége van. Én így, és csakis így akarok élni. Isten, Buddha, a tudatosság és a kegyelem tenyerén. Ide leereszkedni félelmetes és megnyugtató egyszerre. Hirtelen sok dolgod lesz az életfelfogásod szerkezet átalakításai kapcsán, és mégis valóban semmi dolgod nem lesz, mint bizalomból élni.

Amikor az unalom

Kamaszkorom óta napi törekvéseim közé tartozik, hogy elfoglaljam magam. Ugyanis az unalom, mint a haszontalanság szinonimája ragadt be korai öntudatom szótárába. Nem tudom hogyan alakult ki ez a törekvés, de tény, hogy  alaphanggá vált bennem. Elég jól igyekeztem az biztos. Sikerült sokféle elfoglaltságot szorosan egymás mellé fűznöm. Büszke is voltam arra a képességemre, hogy majd minden tevékenység mellé, ami nem igényelt teljes koncentrációt, ki tudtam magam szolgálni valami kis mellékessel is. Beszélgetés közben horgoltam, utazás közben a fenék izmaimat erősítettem. Ha futni indultam akkor visszafele számoltam, ha szőttem akkor zenét hallgattam. De volt már hangoskönyv főzés közben, és takarító meditáció is. Szóval egészen büszke voltam  arra, hogy amíg megnézek egy filmet kitakarítom a lakást, vagy megkötök egy sapkát.Előtte ilyen jellegű büszkeségekkel csak azért nem traktáltam magamat, mert nem is tudtam, hogy lehet unatkozni. A létezésnek még szorosan az áramlat részében tartózkodtam. Ahogy a kamaszkor lázai belepték a testemet, ez  megváltozott. A belső harcok megjelenésével együtt megzavarodtak belső iránytűim is, amelyek egyszer csak azt kezdték el mutatni, hogy tennem kell azért, hogy valaki legyek. Valakivé válnom kell. Nem voltam, ezért válnom kellett valamivé. Jó esetben önmagammá.Jó esetben azáltal, amivel kitöltöm az életemet. Nagy erény lett nem unatkozni. Azóta persze meggyártottam a magam okosságait. Alátámasztásul vettem anyám híres mondását, miszerint jobb hiába dolgozni, mint hiába ülni. Bár ő ezt a mondást néha napján pont fordítva mondta. Főleg, amikor munkálkodásom eredménye nem érte el a kívánt hatást. Ezekben az időkben az unalom betegségként is megjelent, hiszen csak a betegség tudta lecsökkenteni sok irányú forgolódásaim ívét.Úgy éreztem ilyenkor elveszítem a saját életem, időm és személyem feletti ellenőrzést. Már gyerekkoromban is fontossá vált megszereznem a saját idő feletti hatalmat, de ez később harckészséggé fajult bennem.Kellett a hatalom,hogy azt csináljak, amit akarok és ne azt, amit nem akarok. Az unalom így vált a hatalomnélküliség szimbólumává, hiszen aki szabadon választhat annak nincsenek elfekélyesedett, beporosodott percei, vagyis nem unatkozik. Voltak szerencsére olyan felnőttek, akik megerősítettek szabadságomban, miközben erélyes

példamutatásukat örömmel választva követtem. A a percnyi kudarcok özönében is. Nem kellett  példa nélkül lennem, olyannak, aki unatkozik és vár. Olyannak aki a szülei, és a körülötte igyekvő felnőttek vezényszavait kénytelen várni. Biztatást kaptam az önálló véleménynyilvánításra, a dolgok esetleges újragondolására. Ha eltévedtem megkerestek, és a kinti lét sűrűjéből hazavezettek. Nem tudom, hogy ez teljesen és minden körülmények között így történt-e, de ma már így emlékszem. Ilyenféleképpen hamar ismerhettem fel a bennem zajló történések mozgatórúgóit, és válhattam felnőtté. Sok életterületemről , ahol szerepszemélyiségemmel megfordultam, nem mondható el a felnőttség, de abban ahogyan a saját korlátaimmal bánok azt hiszem érett ember lettem. Talán még sok mindenben nem tudom mit akarok, de már nagyon sok mindenről tudom, hogy azt már nem....Hamar megértettem, hogy aki része önmagának, az nem unatkozik, az nem vár semmire. A gyerekkor utáni gyermetegségben sok a várakozás, de kevés a remény. Az ember folyton azt várja, hogy legyen belőle valaki, ahelyett, hogy lenne valaki. Olyan, aki senki máshoz nem hasonlíthatóan él. Akiben a teremtés egyedisége táptalajra talál. Akinek nem kell unatkoznia a lét különböző partszakaszain. A boldogtalanság forrásánál. Lelki lábjegyzetemben a rosszul élt élet, és az unalom is egyenlőség jelet kaptak. Szóval nem volt az életemben unalom, tettem róla, hogy ne legyek zabhegyező. De aztán......Fura, hogy egyszer csak, bizonyos dolgok kapcsán, zavarni kezdett ez a félelem az unalomtól. Először nem is magamon vettem észre, hogy az állandó ténykedés milyen zavaró lehet, hanem másokon.Aki állandó ténykedések közepén fontoskodik, az nem figyel, nem vesz komolyan, nem vagy neki annyira fontos, hogy csak rád figyeljen. Megrettentem, hogy mások is érezhetnek így velem kapcsolatosan. Traktálom a vendégeimet, míg azok már lassan készülődnek a távozásra és még csak beszélni sem tudtam velük.Így lett egy új gondolatom. Új megfogalmazás, amivel elkezdtem feltörni a rám nehezedő unalom védőburkait. Így vált az unalom szabadsággá: hogy megtehetném, de nem teszem. Majd kilépve a haszontalanság szerepköréből, átértékelődött mint tudatállapot. Éreztem, hogy a valódi unalom az nem az elfoglaltságok hiánya, hanem az adott perc adta lehetőségek nem kiaknázása. Ennek nem a percet perccel összefércelő magatartás a gyógyírja, hanem a jelen teljes elfogadása. Ha a jelenben nem illik a cselekvés, akkor abban nem kell  cselekvés, ha nem illik a csend akkor nem kell a csend. Szóval, a jelenlét valamiféle felülvizsgálatként folyton alkalmazkodó áramlássá alakult bennem. Van, hogy csak ülök, nem azért mert neve van és meditációnak hívják, hanem mert van az a perc amiben úgy vagyok jelen, hogy le lóg a lábam a tevékenységek felhőjéről.Így amikor  töröm magam alatt a lét elviselhetetlen könnyűségét, csak az érzést figyelem. Ha kapkodom benne akkor haszontalankodom. Ha boldogsággal hanyatlok, akkor csak annyi történik, hogy le lóg a lábam a jelenbe.

November 25: A nők elleni erőszak világnapja

Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének napja. Én a magam részéről, csak elviccelődnék ennek a napnak a jelentőségével, ha nem tudnám, hogy ez milyen sok nőt érint. Nemcsak a harmadik világ asszonyait, vagy a közel keleten, hanem itt Európában, és itt a barátnőim körében is. Elviccelődnék, mert heves vérmérsékletemből adódóan, hamarabb ütök meg egy férfit, mint ő engem. Csakhogy mint tudjuk, az erőszak, nemcsak fizikai bántalmazást jelent, hanem olyan hosszú időn át tartó, testi fölényből származó elnyomást is, ami az alapvető emberi jogokat sérti. Ilyen jog a szólás szabadság és az önrendelkezés joga. Nem a pofon, és nem az "asszonynak a konyhában a helye" nevű téveszmék jelentik a bajok forrását. Ezek csak következmények. Nem. A baj az, hogy vannak férfiak, akik nem akarnak megdolgozni a tiszteletért. Csak meg akarják kapni. Olyan alanyi jogon, aminek értelme mára már eltűnt. Ők maguk ásták alá. Egyrészt azzal, hogy mivel mára megszűntek a valódi férfias kihívások, egyesek nem is kerestek újakat. Nem kerestek, nem találtak, de a megküzdés utáni jutalomról nem akartak lemondani. Pedig, a karba tett kezek után, nem járnak előjogok. Másrészt azért, mert aki belül veszít az erejéből, és kívül szeretné pótolni, az méltán nevetséges. Különben mindegy is, hogy miért nem akarnak megdolgozni a tiszteletért. A lényeg az, hogy ezek a férfiak a belátás nélküli tengődésben, ha nem ütnének egyet valakin, akkor siralmasságuk rögtön felszínre kerülne. Ez viszont egy ilyen férfinek tragédia. Méltán lódulnak ilyenkor kezei, szavai, és válik nyugtalanítóvá a jelenlétük. Megelőlegezett férfi erejükről ilyenkor derül ki, hogy csupán csak látszat.  Ükapáik szerezte, már nem érvényes, hamis útlevél. Amikor a nők elleni erőszakról szólok, akkor ilyen férfiak ellen szólok. És szólnak az igazi férfiak is. Szólnak, hiszen az ilyen alakok árnyai szennyezik be a férfit is, mint a nő támaszát és védelmezőjét.

Amikor szorongok

Amikor szorongok, a bénultság  az első helyzetfelállításom. Állok a problémakör egyre homályosuló megoldásterében, és nem tudok mozdulni benne. Sem szóval, sem cselekedettel nem tudok létjogúságot szerezni más érzelemnek.Torok, gyomor, ökölbe morzsolt kézfej. Két olyan időszak van, amikor a szorongás ellen nincsen védelmem: ébredés után és elalvás előtt. Amikor be vagy kilibbenek a nappal  fényeiből. Amikor távol vagyok az események védő burkától, és az álom jótékony masszájától. A fehér és fekete határán. Én szürke csíknak hívom ezt az időszakot. Ilyenkor nem segít a jó gondolat sem. A kinyújtott kéz, a direkt öröm beszállítótól, csak bosszant.Nem akarom a szerelem és az odafigyelés intra vénáján keresztül sem. A szorongásom kiszámíthatatlan. Van olyan, hogy lehetne, szinte számítok is rá, hiszen  elvesztettem a pénztárcámat, és ma megint szembe jött velem az alkalmatlanságom. Kiderült semmire lenyugvó, és semmire fel kelő lettem, most, hogy jobban körül néztem. Olyan célok felett zaklatom magam, amelynek első lépéseiben máris összeakadtak a lábaim. Így féllábon állok a napos oldalon. Várva, hogy rám zúduljon. A szorongás a szürke csík a homlokom mögött. Ami néha jó időkben visszahúzodik és nem lóg a szemembe, vagy mondhatnám úgy is, hogy lelohad, mint egy kipihenést megélt gyulladás. Az ígéretet hordozza arra, hogy a kinyíló ajtó mögött újabb ajtók vannak. Hogy  nem érhetsz a lélekhámozás végére, mert mindenhol ugyanaz  a szívszorongató egy helybe toporgás. Mint akit mindig az adott pillanathoz kötöztek. Amikor szorongok, akkor a lényegtelent a lényeges helyébe állítom. A nem létet választom az élet helyett. Hiszen, ami lényeges az az ember sajátja, el nem veszítheti. Nem lehet a biztonság keretei közé szorulva apadásra, mocsarasodásra kényszerítve nagy lélegzetű életet élni. Amikor szorongok poshadok és remegek és gügyögök

elrettenve. Amikor áramolni tudok, engedni és elfogadni, akkor a lüktetés felszívja a szorongásomat. Szorongani, egyenlő azzal, hogy kibillenten élsz. Félre billent fejjel, vagy inkább félelemre billent fejjel. Mintha folyton arra kellene készülni, hogy eltalál valami. Nem is, nem is . Tudod, hogy eltalál. Igazából ennyi erővel jobb is lenne nem hajolni sehová csak állni megrekedten, de egyenes derékkal. A szorongás megoldatlan félelemhalmaz. Még csak nem is kell söpörni sehová, elég ha valami miatt nincs idő, hely, energia a szembenézésre. Vagy ha a szembenézés nagyon nehéz, esetleg egyedül nem is elbírható. Így ottmarad az ember a szembenézetlenségeivel, mint egy halom kifizetetlen számlával. Félelem egy olyan magatartásforma, ami szorongásban csúcsosodik ki. Nem hiszem, hogy jobb félni, mint megijedni. Hiszem, hogy félni nem jelent felkészültséget, és nem segít kikerülni a félelem tárgyát. Sőt mintha azt be is vonzaná.A jobb félni azt suttogja, hogy rettegj, és szorongj. Élj úgy, hogy lesben állsz nemcsak a világgal szemben, hanem önmagaddal szemben is. A dolgokra a felkészülést azzal intézi el, hogy alacsony tartományban tartja az energia szintedet. Majd, amikor meg kell oldani a feladatot, akkor nagyot csodálkozik, hogy nem maradt rá energiád. A szürke sávban a nappal és éjszaka határán most mosolyt ültetek a szorongás helyén, hátha......

November 19: A férfiak világnapja

Gondoltátok volna, hogy egy ilyen meccsnéző, forralt borért kiáltó novemberi napon tartják a férfiak világnapját? Ilyen szemtelenül üresjáratú napon? Az ember nem is akar kimozdulni, megharcolni a világgal, csak elbújni. Míg a nők napja, a tavasz friss szeleiben van becsavarva, addig ez a novemberi nap mintegy ellenpontozásként hat. Na de fő, hogy van egy nap, amikor megemelhetjük előttük a kalapunkat, vagy inkább a bolyhos sapkánkat hivatalosan is.Inkább csak a mai nap másik világnapja ejt gondolkodóban. Kissé gyalázatosan ugyanis, ma van a WC világnapja is. Merthogy ilyen is van. Remélem az egybeesés merő véletlen. Bár ha jól belegondolok....vannak bizonyos férfiak...és ezeknek a bizonyos férfiaknak az életében, vannak bizonyos helyek... szent tevékenységekhez kötött helyszínek.... ahol megzavarásuk kizárt, és szinte szentség törésnek számít. Ezt a párhuzamot, most nem is vinném tovább. Szóval vannak vidékek, és vannak férfiak. És van a férfi, akit szeretünk. Jó esetben, ő is szeret minket. Van a férfi, akinek a kedvében járhatunk. Jó esetben, ő is keresi a mi kedvünket. Jó esetben meg is találja.Vele önmagunk lehetünk, magunkból a lehető legtöbbet kihozhatjuk. Jó esetben ő is önmagából. Van ahol van ízlés, van ahol csak pofon. Van, hogy találkozunk a férfival, van, hogy találkozni fogunk. Persze a jelenidő ilyen helyzetben a legértékesebb. Ha ezzel a jelenidővel ti is rendelkeztek becsüljétek meg...ha nem akkor becsüljétek meg önmagatokat, hogyha találkoznátok a férfival, neki is legyen kit megbecsülnie.

November 16: A tolerancia világnapja

Ma van a tolerancia nemzetközi napja. Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy én magam nem is vagyok toleráns. Mert mi is a tolerancia? Olyan belső parancsnak mondják, amely a körülöttünk élők elfogadására szólít. Elfogadás? Néha magammal is nehezen békélek. Szidom is rendesen. De ha nem rendesen, akkor legalább érintőlegesen. Úgy ahogy a szüleimtől, a korai éveimben tanultam. Amúgy talán csak reflex. Na de a mások cselekedeteit, ha nem is teszem szóvá, azért megvan róluk a véleményem. Ez csak kívülről nézve toleráns, belül a lenéző, esetleg irigykedő harag és haverjai. Vegyük a szomszéd asszonyomat. Na jó ne vegyük. Ő a keresztem. A mindennapi. Jó akkor vegyük. Vegyük fel azt a keresztet....

Amikor a szomszédasszony...

Soha

nem volt gondom a szomszédaimmal. Gyermekkorom legszebb emlékei, a körülöttem lakó emberek jóindulatával, és együtt érző odafordulásával volt fűszerezve. Gyerekeik játszanak a mi udvarunkon, mi meg átleselkedünk magunkhoz, ha náluk vagyunk. Ránézhetünk magunkra az ő szemükkel. Náluk mást rejt az asztalfiók, és a padnak felnyitható a teteje. Együtt megyünk az árokpartra, füvet tépni a nyulaknak. Segítenek krumplit szedni. Anyám málnát szed nekik a kertben. Bejönnek hozzánk, ülnek a konyhába a kisszéken. Bemegyünk hozzájuk, ülünk a konyhában a kisszéken. Így teltek az évek. Ilyen lassú hintázásban, oda-vissza az egymásra figyelésben. Ha elmentünk, figyelték a házat, etették az állatainkat, kisegítettek. Visszasegítettük. Néha együtt tanultunk, hintáztunk, jártuk a mezőt, pedig teljesen más volt az

érdeklődési körünk. Mással töltöttük a szabadidőnket is. Nem zavartuk egymást. Ismertük a szent időt a másik életében, és tartottuk magunkat ehhez mindig, minden helyzetben. Tartották ők is, végtelen tapintattal. Pedig volt hangos szó nem is egyszer, főleg nálunk, amikor anyám már kiütést kapott a kamaszságunktól. Később, amikor négy évig kollégiumban laktam (szoros együtt élésben, mint a tömegszállásokon), akkor is a legfőbb gondot, csak a másfajta időbeosztásból fakadó zajok jelentették. Igazi rosszindulattal nem is találkoztam, inkább csak apró pösze kis bosszúságokkal. Aminek a pillanatnyiság volt a legfőbb bája. Néha megtörtént a hangos szó, a bosszantó kopácsolás, vagy a hangosabb zene, de ezek az órák nem rögzültek, csak tovaszálltak a mindennapiság köntösébe bújva. Kollégium után, lett egy saját lakásunk. Nem nagy, amolyan kezdőknek való. Olyanoknak, akik az élet nagy lépésit még olyan lelkesen teszik, hogy nem is nagyon néznek körül. Gangos ház, kis udvarral, nem sok szomszéd. Kicsit

furcsállottuk, hogy mindenki lehajtott fejjel jár-kel, de  nem firtattuk. Örömmel hurcolkodtunk, és tartottuk a házavatókat. Miközben, minden szomszéd bánatos osonásban tengette napjait, (és most már tudom sajnálattal figyelt minket) mégiscsak akadt egy nem osonó szomszéd. Amolyan magabiztos féle, aki két házimunka között mindig ráér. Nem óvatoskodott, hanem nagy lelkesedéssel be akart avatni a ház minden gondja bajába, múltjába és jelenébe. Szinte megörültünk, a naponta frissülő helyzet jelentéseknek. Mit sem tudtunk még a helyi pletykák természetéről. Hagytuk magunkat is véleményekbe csavarni. Óvatos tapogatózással kikérdezett, és estére másoknak minket is kiteregetett. Ő volt Güzü Lári. Ötvenhét éves nyugdíjas. A kétszemélyes humán térfigyelő rendszer egyik kulcsfigurája. A másik szereplő a kutyája. Igazából ketten voltak az első lélekpár, akikkel már az első órában találkoztunk. Jelenlétük megkérdőjelezhetetlensége már akkor feltűnt, de nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Nem, hiszen

nekünk is voltak már jogaink. A kötelezettségeket, ezek még jótékonyan eltakarták. A jogok hatalmassá feszítik szemünk árnyékolóit, és mi először heverészhettünk maradéktalanul,az árnyékában. Hatalmunk külsérelmi nyomai, máris ott virultak lakáskulcs formájában a tenyerünkben. Boldog embernek homályos a tekintete, ezért kedves fiatalos öreglánynak maradt meg pár napig az emlékezetünkben. Aknamunkáját, szerintem elég későn érzékeltük. Az elején csak felszólogatott, hogy ez meg az. Aztán, hogy má nehogy má megharagudjunk. Később felmondta a házirendet, és beszúrt közé egy egy történetet. A szomszédokról. A lakókról, ahogy szerette mondani. Hogy az egyik megfenyegette, a másikat fel kellett jelenteni, a harmadik szerencsére elköltözött. Zaklatottságát akkor még nem észleltük a maga virágában, mert egy idő után legyintettünk, elsiettünk. Nem akartunk tudomást venni, hogy mindig kint van az udvaron és a kutya folyton ugat valamiért. Úgy éreztük, ez csak valami érzelmi nátha. Elmúlik, megszokjuk egymást. Nem éreztük az elfekélyesedést jelző tüneteket. Örültünk, hogy a kutyáink együtt fognak játszani a kis bokrokkal teli udvaron. Istenem milyen naiv is az ember. Nem tudom, hogy mikor kezdődött a török átok. Mikor lett a lassú szivárgásból egyszer csak özönvíz, de azt hiszem már az első hetekben elkezdődött. Először, az derült ki, hogy mi ketten nem fogunk tereferélni. Semmi másért nem, minthogy nem lehet. A hangszín ugyanis nem talált. A tónusok. Mintha mindig mellébeszélt volna. Nem tudtam soha elkapni a tekintetét, és nemcsak a sörös üveg aljú szemüvege miatt.
Güzű Lári néni lassan írta felül minden jóindulatunkat. Megtépázta minden bizalmunkat. Lenyúzott lelkeinket mindennap kiteregeti és besózza rosszindulattal. Na de kezdem a személy leírással. Lárika egyszeri, és utánozhatatlanul különleges. Nélküle nem volna szemetes kihúzás, udvar takarítás, és meginogna akár az utca közbiztonsága. Hírszállítói képessége nem bulvár, mert magyarázó, tanító jelleggel bír. Villám tanfolyamnak is felfoghatnám, ha nem lennék hideg rázóan elutasító. A földszinten lakik, a házunk lépcsőfordulójánál, mintegy központi figuraként, ami a házban történő említésre méltó eseményeket illeti. A lakása hosszan terül szét a mi lakásunk és a szomszédunk lakása alatt, de szomszédos falai vannak mindenkivel. Akivel nincsen, arra ablakai nyílnak. Bejárata előtt felhalmozva kacatok tömege. Női folyóiratok között félkarú babák és kulcstartók.  Törött kancsó, és nejlon

zacskóban minden más, amihez nem is lenne gusztusunk hozzányúlni. Omlásnak indulva,  szinte bocsánatkérő zavarodottságban várakoznak.  Neki támaszkodnak a piaci bevásárló kosárnak, a kutyatányér és a koszos seprű közé beékelve. Mindezt porosan, pókhálósan. Pókúrnőjükre várakozva. Pedig, van neki egy raktára is az udvar végében. Itt egyszer annyit rakosgatott a nyakkendők és vízgyűjtő konténerek közé bemászva, hogy beszorult. Órákon át kiabált elcsukló hangon, de senki nem szabadította ki. Mi hallottuk meg elvékonyodott kétségbeesését, amikor hazaértünk. Kutyái ezalatt, bent a házban vonyítottak. Ez csakis azért nem tűnhetett fel senkinek, mert mindig üvöltenek valahol. Ráestek a rakományai, a ruhás zsákok és dobozok közül nyújtogatta vértelen karjait. Nem emlékszem, hogy meg köszönte volna. Inkább csak ideges volt, hogy csak most bírtunk hazajönni. Szóval szemetei tornyosulnak. Változnak összetételükben, úgyhogy azt tippelem eladja őket. Nagyon élelmes. Mindig kerül egy egy mester ember, akivel egész nyáron át tataroztat vagy átépített valamit, aztán a pénzen alkudozik. Volt egy izzasztó és szürke felhős nyár, amikor az ablakunk alatt csiszoltatta az ablakkereteit. A finom csiszolópor beette magát a ruháinkban, és finom rétegben megtelepedett az ebédünkön is ha öt percnél hosszabb ideig ettünk. Hiába szóltunk, könyörögtünk. Közös erőtlenségünket jólneveltségünk táplálta. Neki ma is mindene poros, romlott és szemetes. Kacatkupaca ma is bővül, hol egy iskolatáska, hol egy függöny karnis, esetleg tavalyi naptár poszter, használt körömkefe, rózsaszín tolltartó, kibelezett sminktáskával. De Lárika hiába tűnik gonosz boszinak, nem az. Lárika kislány. Rózsaszín és puding zöld inkább, mint fekete és szürke. Külsőre főleg. A rózsaszínű susogó nadrág, a komcsi érát idéző férfi felsővel, a korai öregség androgünségével ajándékozta meg őt. Ezt nem enyhíti, hanem szinte groteszké fokozza, az időszakosan és következetesen alvadt vér színűre becézett köröm. Ezzel túr bele nagy téglalap alakú fején a lilás, vagy éppen mahagóni színű, rövidre nyírt hajába. Amikor zacskóban csomagolt fejjel (ami alatt az újabb színkombináció bontakozik), a virágokat szórakoztatja rövid erőteljes tényközléseivel, úgy érzem, mintha egy sorozat kukkolója lennék. Egyszemélyes magánszámát két kutyája asszisztálja. Két sárgás fenekű fehér spicc. Fajtájuk periférikus tulajdonságának hordozói: hiperaktívak, agresszívak és állandó vinnyogó rettegésben vannak, ha magukra maradnak. Híven tükrözik gazdájuk nagyszájúságát, és a mögötte levő teljes bizonytalanságot. Elhanyagolt neveltetésük az utcán nem feltűnő, mivel sorban egymás után közlekednek. A nevelés nagyszerűségét illusztrálja az a pontosság, amivel reggel és este kiküldetés szerűen elkísérik a gazdasszonyukat másfél órás egészségügyi sétájára. Ilyenkor van, hogy végig ugatják az utat. Ez a zavart lelkületű magabiztosság jellemzi Lárika nagyranőtt börtönviselt fiát is. Ő, amikor éppen nem lopást készít elő, vagy büntetését üli, kis kakas módjára jár kell az udvaron. Kapirgál is egy kicsit. A tavaly előtti nyáron például, egy marihuána magot felejtett az udvar kellős közepén. A növény fejlődését, mindannyian lélegzet visszafojtott iszonyattal figyeltük. Aztán nagy megkönnyebbülésünkre végül learatta. Nem nagyon mertünk beleszólni, mert nem sokkal előtte egy incidens kapcsán konyhakéssel szaladt fel a gangra, hogy idegbeli erősségeit mutatvánnyá növessze. Amikor nincsenek itthon, az nekünk az aranyóra. Ilyenkor a házra egyfajta ujjongás telepszik. Ez tapogatja hallgatózva belülről a falakat. Aztán vissza jönnek. A kutyák, az udvaron hátra rohanva, megugatják a felszabadultságunk árnyait.  Majd nyugovóra térnek, hiszen elfáradtak a több órás ugatásban, amivel kitöltötték üres óráikat. Az evés is energiát vont el tőlük, hiszen a lépcső fordulónál elfogyasztott csirke farhátak maradványait, minden arra járótól meg kell óvni. A  jó akusztikájú beépített előtérben szoktak leheveredni. Felügyelve főleg bennünket, akik kutyánkat napi háromszor sétáltatva lopakodva közlekedünk. Kifigyeljük, elsutyorgunk. Ha érkeztünkre végül sikerül beterelnie toporgó körbejárással az őrjöngő kutyáit, akkor azok a rácsba kapaszkodva ugatnak bennünket. Annyira szeretnék egyszer nem ezen az útvonalon hazamenni, de nincsen más útvonal. Ennek az eszét elvesztett bomlottságnak a közepén van egy gyönyörű udvar. Udvar, aminek beköltözésünkkor annyira örültünk. Ez a hely, az ő sehol máshol nem látható rendszeretetének lenyomatát viseli. Bokrok sorban. Virágok felfuttatva, lefuttatva, tejfeles dobozban. Ez az általa maximálisan bitorolt közösségi tér, sopánkodásainak színtere. Hitvallásának mutatója. Érzelmei, amelyek alacsony spektrálisak ugyan, de magas hangterjedelműek, itt csapodnak az anyaföldbe. Úgy tartja rendben egyedül az udvart, hogy senkinek ne legyenek kétségei ezen alkalmatosságát illetően. Söpör, és öntöz. Szokványos és hálátlan feladat. A tevékenysége a maga nemében, tiszteletet ébresztene bennem, ha nem róla volna szó. Órákat töltöttem el azzal, hogy azon gondolkodtam, hogyan enyhíthetném szorongásomat, amit akkor érzek ha meghallom őt. Ha belépek a kapun, a mostanra kutyafalkává szaporodott kutyái éles  ugatással leőrjöngenek. Hálás vagyok mert engem csak kétszer haraptak még meg, de egyszer sem szakították el még a harisnyámat.Ha óvatlanul akkor érkeznék, amikor kint vannak, ami nyáron szinte egyenlő a nappali órákkal, akkor a kutyák  rohamát valamilyen tárgy magam előtt tartásával kerülgetem. Megtanultam őt is kerülgetni. A szembenézés ős

ellenségével védekezem. Elkerülök. Mint aki teljesen eszköztelen, de mélyen érintett. Sokat védtem őt magam előtt, és sokat biztattam magam arra, hogy merjek belenézni abba a tükörbe, amit ő tart elém a jelenlétével. Merthogy ő tükör, az nem kétséges. Tanítómesteri pozíciójában megkérdőjelezhetetlen. Kezdetben kedveskedve körbeszagol, majd eleven húsodat vájja szét a tőled megtudott információkkal. Ezen kívül ügyet képvisel, nem is keveset. Nem a saját ügyét, hanem a mindenkiét, egy olyan világban, ahol rajta kívül senki nem tesz semmit a közösségért. Ő szinte megszakad bele, és ha ő nem lenne akkor…Jaj ne. Azt már ne. Kifog minket tanítani, ki lesz ami külön bejáratú felelős kutyatartónk, a ház lelke, és őrszeme? Életbölcsessége mindannyinkat elgondolkodtat…és elszomorít. Bölcselkedő szerénységében, csak a legvégső esetben teszi szóvá a trehányságainkat. Mégis valahogy minden napra jut egy ilyen.  A tűrhetetlen trehányságunk felháborító, mint porszemek a kiaggatott sárguló fehérneműjén. Mindennap felborult egy virágcserép. Rákönyökölünk barbárul a szent mindenhatóságára. Megborítjuk osonásainkkal a szent rendet. A valódi kultúrára, amit ő átadhatna nem vagyunk kíváncsiak. A valódi művészetet besározzuk a tudatlanságunkkal. Ezek őt, a végtelenül türelmest is kiborítják. A felháborodás pedig ugyebár háborgat, a háborgás zajjal jár, így hát ő is az összes testnyílásával háborog. Ilyenkor az apró ablakszemek rebbenő függönye, becsukódó ajtók óvatos kulcselfordulása, óvatos léptek felgyorsulása elárulja visszavonulásunkat. Pár év alatt, neki köszönhetően teljesen kicserélődtek a szomszédaink. Volt akit ő szervezet ide, és ő is üldözött el, két hónap leforgása alatt.  Bosszantó oda

nem figyelésünket, elfordulásunkat a tanulás eme formájától apró böffenések kíséretében szentenciákkal jutalmazza. Az öreg isten nemzőszervén még elgondolkodnánk, ha a teremtéselméleti eszme futtása nem akadna el mindjárt a téma felvetésénél. A jelzők változatosak és a részemről érdeklődésre adnak okot, ezért az ajtót a magam részéről nem is szoktam teljesen becsukni, csak a hangerőt tompítandó behajtóm. Gondoskodó tanácsadásai felelősséget sugallnak és őszinte érzelem dús…káoszt. Ő a mi közös anyánk, mindenkori anyánk és tanítónk, aki még nem felejtette el, hogyan kell embernek maradni, és helyettünk is elmondani a pogány bőrkötésű napi ima összefoglalót. Az ő istene bosszúálló és törékeny tájékozódási képességgel megáldott isten. Hermafroditaságára utaló jegyei arra engednek következtetni, hogy további nemzési törekvéseit rajtunk kívánja megvalósítani. Sajátságos elképzelés övezi a saját emberré válási folyamatát, valahogy eddig azt sikerült megértenem, hogy amiért ez neki nem sikerült, nekünk igazán sikerülhetne.

Vannak nehéz napok, és vannak nehezebbek. Nem mindig vagyok felkészülve az elfogadásra. Reggelente gyilkolni tudnám.Évek óta nem kell odaköszönnöm, mert nem válaszol. Nem is tudom mióta ez a kegyelem. Megkönnyebbülés csendesnek lenni, az ő harsány életében.  Megenyhültem magam iránt, és nem erőszakolom magamra az udvariasságnak eme formáját. Mivel nem nagyon kedvelem azt aki belőlem a szar alakot mozgósítja, így nem kedvelem őt.A viszonyunk nem letisztázott, de tiszta, már amennyire egy negatív érzelem az lehet. Ez a „nincs dolgom veled” magatartásom nagyon bosszantja őt, de remélem nem sejti, hogy ezzel mennyi erkölcsi dilemmát spórolok meg vele kapcsolatban. Az új év első napján róla álmodtam. Éppen Jim Carreyvel éltem együtt egy új lakásban, amikor kiderült, hogy ő itt is a szomszédom. Őt még Jim sem tudja felül írni a maga nagyszerű életszemléletével . Lárika most már mindenhol a szomszédom. Ő a lehasított, a be nem vállalt rész az életemből. Az iránta érzett haragom jelzi, hogy ő a munka, amit még el kell végeznem magamon.

November 13: A kedvesség világnapja

Ma van a kedvesség világnapja - a kedvességgé, és nem a kedveskedésé. Egymás ellentétének is mondhatnám őket, hiszen a kedveskedés lopja, csalja tőled az érzelmeket, és amikor már egyre rosszabbul érzed magad tőlük, akkor csodálkozva emeli szenteskedő szemeit az üres ígéretei fölé....A kedvesség tartalmi minőség. Talán nem is mosolyog, talán nem is vidám. Mégis biztonságban érzed magad. Mindig csak ebben a finom meleg tekintetben fürödnél. Aki nem érzékelte még a kettő közötti különbséget, az nézze meg újra a "Forrest Gump"-ot vagy az "Amelie csodálatos élet"-ét.

Amikor a depresszió

Na amikor a depresszió, akkor nincsen ilyen olyan kis megsegítő írások olvasása. Nincsen kis nyavalygásnak helyet adó beszélgetés. Nincs érzelmeket ráncigáló összeomlás.  Ilyenkor nincs semmi. A semmi a legjobb szó annak meghatározására, hogy ki vagyok ilyenkor, mit akarok és azt körülbelül milyen odaadással. Semmilyennel, semmikor, senkivel és semmiért. A fájdalom még akar valamit. A veszteség még sirat valakit. A bánat megráz. A megaláztatás  dühít. De a depresszióban nincsen érzelem. Itt nincs semmi, és ez annyira paradoxon, hogy még én sem vagyok benne. Nem azért mert ilyenkor  nem tudnám, hogy ki vagyok , hanem mintha elsodródnék önmagamtól. Ez a veszteségnek és fájdalomnak, megaláztatásnak és hiányérzetnek egy olyan foka, amire a szavak a hétköznapi köntösben nem lehetnek elégségesek. A depresszió nem úri huncutság, unatkozó lendületlenség, és még

csak nem is szomatizálodásra kész lelki kór, hanem maga a szembesülés. Olyan szembesülés, amiben az ember éppen belerokkant. A lélek érzékenysége végtelenné, de megnyilvánulásában szánalmasan eszköztelenné válik. A depresszió a pillanatnyi rosszkedvre és a legsúlyosabb öngyilkos gondolatokra is magyarázataként szolgálhat. Okai is olyan számtalannak tűnnek, hogy ha nem éppen róla írnék harsányan felkacagnék. Okai agyreléken és még vérképekben is látható. De ott van a gyászreakciókban és a a túlzott szénhidrátbevitelben. Persze legtöbb szavazatot a genetika kapja, nem sokkal mögötte maradva a családi minta. Ehhez jön még maga a női lét, amiben a statisztikák alapján is nagyobb a depresszióra a hajlam. Igen. Eleve más a férfi és női megélés, hiszen a nemi hormonok hatása, és az agyi működés is eltérő. Ebből következhet, hogy más a betegség felismerése, de még a tünettan, és a velük való terápiás együttműködés is.  Tény, hogy a férfiaknál sokkal nehezebb felismerni a depressziót, gyakran előbb produkálnak testi tüneteket.Mármint azon férfiak, akik nem szívesen fejezik ki a lelki problémáikat.Merthogy vannak akik ki tudják fejezni. Aki nem az gyakrabban kezd öngyógyításba alkohol vagy drogfogyasztással. Ezzel szemben, mivel a nők inkább szóvá teszik, ha valami nem teszik nekik, hamarabb fordulnak segítséghez is. De van, hogy nem. Van, hogy a kimondás, a megbeszélés, a szavak szintje, még, vagy már nem elég. Ilyenkor lassan vagy éppen hirtelen olyan gondolat spirálban kerülünk ahol az okokat megszűntetni még nem lehet, esetleg csak számba venni. Márpedig a háttér okok száma sok, és főleg egyéni. Sok gyökerű lehet az a fa, aminek semmi ágán ül szívünk.Én most kiemelem az egyik lehetséges okot.Azért csak ezt, mert én ebben békére találtam. Mert ez lett a kulcs az én záramhoz, amikor vacogva összeszorult bennem a lélek. Nálam az elvárások és a lehetőségek közötti hatalmas szakadék ásta meg a medrét a lefulladásnak. A folyamatos elvágyódás onnan, ahol éppen vagyok. Onnan, aki éppen vagyok.

Elvárások, amik összecsaptak a fejem felett. A beszűkült tudatom vágycsápjai, amikor a mások életében kutatva jobbat és szebbet talált.  A fájdalom utáni kiüresedett érzés, miszerint  mindenkinek jobban megy, és vedd el uram tőlem ezt a keresztet.Nem lehet ilyenkor szinte beszélni sem. A gondolatok katatonizálnak, lebénítanak, a "nincs tovább" felé hajszolnak. Sokféle módszer van, talán ti is többet ismertek arra, hogy hogyan lehet ebből kimozdulni. Nekem egy vált be. Egy magam kreálta mantrát kezdtem el mondogatni: Elfogadom-elengedem.Először csak a helyzetre, majd mindenre, ami gondolatként átsuhant rajtam. Elfogadni azt ami van, akkor is ha nem jó.Elfogadni, hogy most valami miatt ez van. Hogy nem kell mindig jól lenni. Csak figyelni a gondolatot, engedni neki. Talán szentséget tör benned, mert neki ütközik valamilyen addig jól bevált hiedelemmel. Talán a veszteségeidbe vájja az ujjait. Ilyenkor csak a derekad maradjon egyenes, és figyeld ahogy a levegő ki be jár. Elfogadni és a következő levegővétellel elengedni. Az elfogadás és a hála jegyében új életképletet felállítani,és ha ez nem megy akkor holnap újrakezdeni. Majd a hála... azért amink van....látunk, hallunk, élünk.Mindig van egy hálapontocska aminek kimondása örömet okoz. Kár, hogy amikor rossz passzban vagyok nem is olvasok el ilyen írásokat. Ezért leírtam ezt most magamnak is emlékeztetőnek, hogy amikor a depresszió, akkor elfogadás...elengedés...hála.

Számomra példás életet élt:George Sand irónő

Egy férfi írói álnéven publikáló nő, akiről idővel kiderül, hogy kora minden partiképes, híres férfijával közeli viszonyba keveredett hosszabb-rövidebb időre.George eredeti neve Amandine Aurore Lucile Dupin, és 1804. július elsején született Párizsban. Édesapja katona volt, Maurice Dupin, akinek felmenői között több kékvérű arisztokrata, sőt király is volt. Édesanyja, Sophie-Victoire Delaborde egyszerű családból származott. Mivel édesapja korán meghalt, a kislány gyermekkora jelentős részét nagyszüleinél töltötte a csodaszép francia kastélyban Nohantban, ahol mindenki azon fáradozott, hogy a lányból méltó örököst faragjon. Későbbi műveiben előszeretettel használta ezeket a vidéki éveket, emlékeket, a tájat, az embereket.Neveltetése fontos állomásaként 13-16 éves kora között jó nevű, híres kolostorba küldték Párizsba, ami szintén nagy hatással volt későbbi munkásságára. Eleinte ódzkodott a gondolattól, hogy apácák között éljen, később viszont nagyon megszerette a kolostori életet, teljesen elmerült a vallásos hitben és ő is apáca szeretett volna lenni. Azonban nagyanyja erről hallani sem akart, ő más utat szánt a lánynak: egy jól jövedelmező házasságot mondjuk, mert hát mégis csak ez volt egy kisasszony dolga akkoriban, lássuk be. Akarata hamarosan teljesült, bár ezt a nagymama már nem élhette meg. Sand szépségének és jó taníttatásának köszönhetően hamarjában férjhez ment. Hitvese Casimir

Dudevant báró volt, akivel Nohantba költöztek, hogy ott kezdjék meg közös életüket. A házasságból két gyermek is született: egy fiú 1823-ban, Maurice és egy lány, Solange 1828-ban. Gyerekek ide vagy oda, a családi élet nem volt mindig idillikus, sőt idővel teljesen megromlott a viszony a báró és neje között. 1831-ben a házaspár közös döntése alapján szétváltak. George lányával együtt Párizsba költözött, míg volt férje és fia Nohantban maradtak. Mivel hivatalosan csak négy évvel később váltak el, a nő párizsi tartózkodása amolyan bűnös romantikus vándorlásnak minősült eleinte. Ki is élvezte a dolgot alaposan!Párizs mindig is a művészek kedvelt helye volt, egy olyan város, ahol mindenki megtalálhatta mindazt, amit keresett: ihletet, pezsgő életet, intellektuális közösséget, testi örömöket. Főhősnőnk is imádta a várost, amihez teljesen új stílust választott magának: a szabad, önálló, szexualitásában nem gátolt nő képét. Férfiruhába bújt, csizmát húzott, szivarozott. Rengeteg híres és ígéretes költővel, íróval ismerkedett meg, többek között Jules Sandeau-val, akivel

azon túl, hogy szerelmi viszonyt folytattak, egy közös regény írásába is fogtak. Nem tudom pontosan, hogy működik a társírás, nekem elég furának tűnik, hogy egy ilyen személyes munkát, mint az írás, ketten is lehet csinálni, de úgy fest, nekik sikerült. Elkészült a Rose et Blanche című regényük, ami közös álnév, Jules Sand alatt jelent meg. Innen jött egyébként később a George Sand írói álnév is. Amint megvetette a lábát Párizsban mint író egyre több más művésszel is megismerkedett, számos közülük szeretője, szerelme, élettársa is lett. Valaki csak napokra, valaki évekre. Rövid liezonjai közül íme néhány: Prosper Mérimée drámaíró, Louis Blanc politikus, Louis-Chrystosome Michel, Pierre-François Bocage, Félicien Mallefille író, Balzac, hosszabb kapcsolatai között pedig olyan hírességek is feltűntek, mint Alfred de Musset író, költő vagy Frédéric Chopin zeneszerző, akivel nyolc évig alkottak egy párt. És a sornak még nincs vége, csak az érdekesebbeket említettem.Többek között szoros baráti viszonyt ápolt Marie Dorval színésznővel is, így a rossz pletykák szerint nem csupán a férfiak iránt érzett vonzódást, hanem leszbikus kalandokba is keveredett. Sok-sok szerelme mellett egyébként számtalan híres barátja is volt, Liszt Ferenc például, de Balzackal is jóban voltak, ahogy élete végén Gustave Flaubert-rel is. Amint sikeres és ismert író lett, egész Párizs rá szegezte tekintetét, ő azonban fittyet hányt mindenkire és élte az életét, hol a szerelem magaslatain, hol a pokol kínjai között. A végletek nője volt, szeszélyes életéből pedig rengeteget merített munkáiban. Nyilván, aki megismer minden lehetséges emberi viszonyt, kapcsolatot, érzést, az könnyen kerek történetté tudja formálni azokat. Szabadon élt, szabadon szeretett, mindent megtapasztalt, amit lehetett. A világ pedig tátott szájjal figyelte, hogy már megint mit csinál, miért és mi lesz belőle. Nem volt olyan pletyka Párizsban, ami ne úgy kezdődött volna, hogy George Sand már megint...Pletykák és anekdoták kedvelt tárgya volt. Öltözködéseiről és szokásairól ugyanúgy adták szájról szájra, országról országra a szokatlanságokat, mint szerelmi életének változatosságáról. Magába a férfinembe volt szerelmes. Vérbeli elődei közt hol törvényes, hol törvénytelen módon akadt király is, olcsó pénzért kapható utcalány is, katonatisztek is, piaci árusok is. Akárcsak a politikában, a szerelemben is azonosulni tudott minden társadalmi osztállyal. De egyikkel sem ellenségesen, a békét és az egyetértést hirdette urak és szolgák, gazdagok és szegények, egymást ellenségnek tekintő csoportok között. A legfőbb értéknek pedig a szerelmet tudta. Magamagát példaadónak tekintette közéleti kérdésekben is, nászágyban is. Egy időben távoli országokban is észben tartották, feljegyezték, ki mindenki volt a szeretője. Még vetélkedtek is, ki tud többet felsorolni ama leghíresebb férfiak közül, akik hosszabb vagy rövidebb ideig voltak a férfinevű igéző asszony ágyastársai. Mint ahogy azt is mulatság tárgya volt felsorolni, miféle férfiszokásokkal hökkenti meg bámulóit is, szidalmazóit is. Vicclapok karikatúrákat közöltek róla férfiruhában, leginkább frakkban, sétabottal, szájában vagy ujjai közt vastag szivarral. Néha szeme előtt monoklival. Rendkívül impulzív magánélete mellett remekül tudott dolgozni. Az irodalom területén valami teljesen újat, frisset, függetlent alkotott, könnyen és gyorsan írt, a szavak csak úgy peregtek az ujjai alatt, ami meglehetősen jó anyagi forrásnak bizonyult a későbbiekben. Első saját maga írt könyve az Indiana volt, ami már George Sand álnév alatt jelent meg és hozta meg számára a sikert, az anyagi biztonságot. Könyvét nem csupán a közönség imádta, de a kritikusokat is meggyőzte, Sand pedig ünnepelt, elismert és gazdag lett. Ezután már nem volt megállás, sorra írta a jobbnál jobb romantikus regényeket, történeteket. Legjobb regényeit őszinte vallomásai teszik fontos emberi dokumentumokká. A témáiban, stílusában romantikus íróművész saját múltjának őszinte feltárásában hiteles realista. De legreálisabb valóságtükrözéseiben is hangsúlyozza a szélsőségeket, a szokatlanságokat, vagyis romantikusan realista.1849-ben megelégelte a párizsi levegőt, valami új inspiráció után kutatva vidékre költözött a családi kastélyba, amit nagymamája halála után ő örökölt. A váltás jó hatással volt munkásságára is, egyszerű vidéki történeteket, elbeszéléseket kezdett írni, aminek szintén nagy sikere lett. Ünnepelt íróként élte le élete hátralevő részét, szinte minden évben kiadott egy újabb könyvet, amit szakadatlan lelkesedéssel olvastak az emberek. 72 éves korában Nohantban halt meg 1876. június 8-án, több napi szenvedés után. Franciaország egyik legnagyobb írójaként gyászolta. Bátorság kell ahhoz, hogy úgy éljük az életünket, hogy ne foglalkozzunk vele, mit mondanak rólunk. Hogy ne bántsanak a pletykák, hogy el tudjuk engedni a gondolatot: meg kell felelni másoknak. George Sand eldöntötte, hogy belőle nem lesz jól nevelt feleség. Fogta magát és - bár nem valami példamutató, ahogy egyik hírességről a másikra szállt - írni kezdett, sikeres lett, szeretője volt, ha úgy tartotta kedve, szenvedett, örült, bánkódott és nevetett. Egy szóval szerette az életet, amiből mindig jó nagy kanállal merített.