Amikor a depresszió

Na amikor a depresszió, akkor nincsen ilyen olyan kis megsegítő írások olvasása. Nincsen kis nyavalygásnak helyet adó beszélgetés. Nincs érzelmeket ráncigáló összeomlás.  Ilyenkor nincs semmi. A semmi a legjobb szó annak meghatározására, hogy ki vagyok ilyenkor, mit akarok és azt körülbelül milyen odaadással. Semmilyennel, semmikor, senkivel és semmiért. A fájdalom még akar valamit. A veszteség még sirat valakit. A bánat megráz. A megaláztatás  dühít. De a depresszióban nincsen érzelem. Itt nincs semmi, és ez annyira paradoxon, hogy még én sem vagyok benne. Nem azért mert ilyenkor  nem tudnám, hogy ki vagyok , hanem mintha elsodródnék önmagamtól. Ez a veszteségnek és fájdalomnak, megaláztatásnak és hiányérzetnek egy olyan foka, amire a szavak a hétköznapi köntösben nem lehetnek elégségesek. A depresszió nem úri huncutság, unatkozó lendületlenség, és még

csak nem is szomatizálodásra kész lelki kór, hanem maga a szembesülés. Olyan szembesülés, amiben az ember éppen belerokkant. A lélek érzékenysége végtelenné, de megnyilvánulásában szánalmasan eszköztelenné válik. A depresszió a pillanatnyi rosszkedvre és a legsúlyosabb öngyilkos gondolatokra is magyarázataként szolgálhat. Okai is olyan számtalannak tűnnek, hogy ha nem éppen róla írnék harsányan felkacagnék. Okai agyreléken és még vérképekben is látható. De ott van a gyászreakciókban és a a túlzott szénhidrátbevitelben. Persze legtöbb szavazatot a genetika kapja, nem sokkal mögötte maradva a családi minta. Ehhez jön még maga a női lét, amiben a statisztikák alapján is nagyobb a depresszióra a hajlam. Igen. Eleve más a férfi és női megélés, hiszen a nemi hormonok hatása, és az agyi működés is eltérő. Ebből következhet, hogy más a betegség felismerése, de még a tünettan, és a velük való terápiás együttműködés is.  Tény, hogy a férfiaknál sokkal nehezebb felismerni a depressziót, gyakran előbb produkálnak testi tüneteket.Mármint azon férfiak, akik nem szívesen fejezik ki a lelki problémáikat.Merthogy vannak akik ki tudják fejezni. Aki nem az gyakrabban kezd öngyógyításba alkohol vagy drogfogyasztással. Ezzel szemben, mivel a nők inkább szóvá teszik, ha valami nem teszik nekik, hamarabb fordulnak segítséghez is. De van, hogy nem. Van, hogy a kimondás, a megbeszélés, a szavak szintje, még, vagy már nem elég. Ilyenkor lassan vagy éppen hirtelen olyan gondolat spirálban kerülünk ahol az okokat megszűntetni még nem lehet, esetleg csak számba venni. Márpedig a háttér okok száma sok, és főleg egyéni. Sok gyökerű lehet az a fa, aminek semmi ágán ül szívünk.Én most kiemelem az egyik lehetséges okot.Azért csak ezt, mert én ebben békére találtam. Mert ez lett a kulcs az én záramhoz, amikor vacogva összeszorult bennem a lélek. Nálam az elvárások és a lehetőségek közötti hatalmas szakadék ásta meg a medrét a lefulladásnak. A folyamatos elvágyódás onnan, ahol éppen vagyok. Onnan, aki éppen vagyok.

Elvárások, amik összecsaptak a fejem felett. A beszűkült tudatom vágycsápjai, amikor a mások életében kutatva jobbat és szebbet talált.  A fájdalom utáni kiüresedett érzés, miszerint  mindenkinek jobban megy, és vedd el uram tőlem ezt a keresztet.Nem lehet ilyenkor szinte beszélni sem. A gondolatok katatonizálnak, lebénítanak, a "nincs tovább" felé hajszolnak. Sokféle módszer van, talán ti is többet ismertek arra, hogy hogyan lehet ebből kimozdulni. Nekem egy vált be. Egy magam kreálta mantrát kezdtem el mondogatni: Elfogadom-elengedem.Először csak a helyzetre, majd mindenre, ami gondolatként átsuhant rajtam. Elfogadni azt ami van, akkor is ha nem jó.Elfogadni, hogy most valami miatt ez van. Hogy nem kell mindig jól lenni. Csak figyelni a gondolatot, engedni neki. Talán szentséget tör benned, mert neki ütközik valamilyen addig jól bevált hiedelemmel. Talán a veszteségeidbe vájja az ujjait. Ilyenkor csak a derekad maradjon egyenes, és figyeld ahogy a levegő ki be jár. Elfogadni és a következő levegővétellel elengedni. Az elfogadás és a hála jegyében új életképletet felállítani,és ha ez nem megy akkor holnap újrakezdeni. Majd a hála... azért amink van....látunk, hallunk, élünk.Mindig van egy hálapontocska aminek kimondása örömet okoz. Kár, hogy amikor rossz passzban vagyok nem is olvasok el ilyen írásokat. Ezért leírtam ezt most magamnak is emlékeztetőnek, hogy amikor a depresszió, akkor elfogadás...elengedés...hála.