Amikor a szomszédasszony...

Soha

nem volt gondom a szomszédaimmal. Gyermekkorom legszebb emlékei, a körülöttem lakó emberek jóindulatával, és együtt érző odafordulásával volt fűszerezve. Gyerekeik játszanak a mi udvarunkon, mi meg átleselkedünk magunkhoz, ha náluk vagyunk. Ránézhetünk magunkra az ő szemükkel. Náluk mást rejt az asztalfiók, és a padnak felnyitható a teteje. Együtt megyünk az árokpartra, füvet tépni a nyulaknak. Segítenek krumplit szedni. Anyám málnát szed nekik a kertben. Bejönnek hozzánk, ülnek a konyhába a kisszéken. Bemegyünk hozzájuk, ülünk a konyhában a kisszéken. Így teltek az évek. Ilyen lassú hintázásban, oda-vissza az egymásra figyelésben. Ha elmentünk, figyelték a házat, etették az állatainkat, kisegítettek. Visszasegítettük. Néha együtt tanultunk, hintáztunk, jártuk a mezőt, pedig teljesen más volt az

érdeklődési körünk. Mással töltöttük a szabadidőnket is. Nem zavartuk egymást. Ismertük a szent időt a másik életében, és tartottuk magunkat ehhez mindig, minden helyzetben. Tartották ők is, végtelen tapintattal. Pedig volt hangos szó nem is egyszer, főleg nálunk, amikor anyám már kiütést kapott a kamaszságunktól. Később, amikor négy évig kollégiumban laktam (szoros együtt élésben, mint a tömegszállásokon), akkor is a legfőbb gondot, csak a másfajta időbeosztásból fakadó zajok jelentették. Igazi rosszindulattal nem is találkoztam, inkább csak apró pösze kis bosszúságokkal. Aminek a pillanatnyiság volt a legfőbb bája. Néha megtörtént a hangos szó, a bosszantó kopácsolás, vagy a hangosabb zene, de ezek az órák nem rögzültek, csak tovaszálltak a mindennapiság köntösébe bújva. Kollégium után, lett egy saját lakásunk. Nem nagy, amolyan kezdőknek való. Olyanoknak, akik az élet nagy lépésit még olyan lelkesen teszik, hogy nem is nagyon néznek körül. Gangos ház, kis udvarral, nem sok szomszéd. Kicsit

furcsállottuk, hogy mindenki lehajtott fejjel jár-kel, de  nem firtattuk. Örömmel hurcolkodtunk, és tartottuk a házavatókat. Miközben, minden szomszéd bánatos osonásban tengette napjait, (és most már tudom sajnálattal figyelt minket) mégiscsak akadt egy nem osonó szomszéd. Amolyan magabiztos féle, aki két házimunka között mindig ráér. Nem óvatoskodott, hanem nagy lelkesedéssel be akart avatni a ház minden gondja bajába, múltjába és jelenébe. Szinte megörültünk, a naponta frissülő helyzet jelentéseknek. Mit sem tudtunk még a helyi pletykák természetéről. Hagytuk magunkat is véleményekbe csavarni. Óvatos tapogatózással kikérdezett, és estére másoknak minket is kiteregetett. Ő volt Güzü Lári. Ötvenhét éves nyugdíjas. A kétszemélyes humán térfigyelő rendszer egyik kulcsfigurája. A másik szereplő a kutyája. Igazából ketten voltak az első lélekpár, akikkel már az első órában találkoztunk. Jelenlétük megkérdőjelezhetetlensége már akkor feltűnt, de nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Nem, hiszen

nekünk is voltak már jogaink. A kötelezettségeket, ezek még jótékonyan eltakarták. A jogok hatalmassá feszítik szemünk árnyékolóit, és mi először heverészhettünk maradéktalanul,az árnyékában. Hatalmunk külsérelmi nyomai, máris ott virultak lakáskulcs formájában a tenyerünkben. Boldog embernek homályos a tekintete, ezért kedves fiatalos öreglánynak maradt meg pár napig az emlékezetünkben. Aknamunkáját, szerintem elég későn érzékeltük. Az elején csak felszólogatott, hogy ez meg az. Aztán, hogy má nehogy má megharagudjunk. Később felmondta a házirendet, és beszúrt közé egy egy történetet. A szomszédokról. A lakókról, ahogy szerette mondani. Hogy az egyik megfenyegette, a másikat fel kellett jelenteni, a harmadik szerencsére elköltözött. Zaklatottságát akkor még nem észleltük a maga virágában, mert egy idő után legyintettünk, elsiettünk. Nem akartunk tudomást venni, hogy mindig kint van az udvaron és a kutya folyton ugat valamiért. Úgy éreztük, ez csak valami érzelmi nátha. Elmúlik, megszokjuk egymást. Nem éreztük az elfekélyesedést jelző tüneteket. Örültünk, hogy a kutyáink együtt fognak játszani a kis bokrokkal teli udvaron. Istenem milyen naiv is az ember. Nem tudom, hogy mikor kezdődött a török átok. Mikor lett a lassú szivárgásból egyszer csak özönvíz, de azt hiszem már az első hetekben elkezdődött. Először, az derült ki, hogy mi ketten nem fogunk tereferélni. Semmi másért nem, minthogy nem lehet. A hangszín ugyanis nem talált. A tónusok. Mintha mindig mellébeszélt volna. Nem tudtam soha elkapni a tekintetét, és nemcsak a sörös üveg aljú szemüvege miatt.
Güzű Lári néni lassan írta felül minden jóindulatunkat. Megtépázta minden bizalmunkat. Lenyúzott lelkeinket mindennap kiteregeti és besózza rosszindulattal. Na de kezdem a személy leírással. Lárika egyszeri, és utánozhatatlanul különleges. Nélküle nem volna szemetes kihúzás, udvar takarítás, és meginogna akár az utca közbiztonsága. Hírszállítói képessége nem bulvár, mert magyarázó, tanító jelleggel bír. Villám tanfolyamnak is felfoghatnám, ha nem lennék hideg rázóan elutasító. A földszinten lakik, a házunk lépcsőfordulójánál, mintegy központi figuraként, ami a házban történő említésre méltó eseményeket illeti. A lakása hosszan terül szét a mi lakásunk és a szomszédunk lakása alatt, de szomszédos falai vannak mindenkivel. Akivel nincsen, arra ablakai nyílnak. Bejárata előtt felhalmozva kacatok tömege. Női folyóiratok között félkarú babák és kulcstartók.  Törött kancsó, és nejlon

zacskóban minden más, amihez nem is lenne gusztusunk hozzányúlni. Omlásnak indulva,  szinte bocsánatkérő zavarodottságban várakoznak.  Neki támaszkodnak a piaci bevásárló kosárnak, a kutyatányér és a koszos seprű közé beékelve. Mindezt porosan, pókhálósan. Pókúrnőjükre várakozva. Pedig, van neki egy raktára is az udvar végében. Itt egyszer annyit rakosgatott a nyakkendők és vízgyűjtő konténerek közé bemászva, hogy beszorult. Órákon át kiabált elcsukló hangon, de senki nem szabadította ki. Mi hallottuk meg elvékonyodott kétségbeesését, amikor hazaértünk. Kutyái ezalatt, bent a házban vonyítottak. Ez csakis azért nem tűnhetett fel senkinek, mert mindig üvöltenek valahol. Ráestek a rakományai, a ruhás zsákok és dobozok közül nyújtogatta vértelen karjait. Nem emlékszem, hogy meg köszönte volna. Inkább csak ideges volt, hogy csak most bírtunk hazajönni. Szóval szemetei tornyosulnak. Változnak összetételükben, úgyhogy azt tippelem eladja őket. Nagyon élelmes. Mindig kerül egy egy mester ember, akivel egész nyáron át tataroztat vagy átépített valamit, aztán a pénzen alkudozik. Volt egy izzasztó és szürke felhős nyár, amikor az ablakunk alatt csiszoltatta az ablakkereteit. A finom csiszolópor beette magát a ruháinkban, és finom rétegben megtelepedett az ebédünkön is ha öt percnél hosszabb ideig ettünk. Hiába szóltunk, könyörögtünk. Közös erőtlenségünket jólneveltségünk táplálta. Neki ma is mindene poros, romlott és szemetes. Kacatkupaca ma is bővül, hol egy iskolatáska, hol egy függöny karnis, esetleg tavalyi naptár poszter, használt körömkefe, rózsaszín tolltartó, kibelezett sminktáskával. De Lárika hiába tűnik gonosz boszinak, nem az. Lárika kislány. Rózsaszín és puding zöld inkább, mint fekete és szürke. Külsőre főleg. A rózsaszínű susogó nadrág, a komcsi érát idéző férfi felsővel, a korai öregség androgünségével ajándékozta meg őt. Ezt nem enyhíti, hanem szinte groteszké fokozza, az időszakosan és következetesen alvadt vér színűre becézett köröm. Ezzel túr bele nagy téglalap alakú fején a lilás, vagy éppen mahagóni színű, rövidre nyírt hajába. Amikor zacskóban csomagolt fejjel (ami alatt az újabb színkombináció bontakozik), a virágokat szórakoztatja rövid erőteljes tényközléseivel, úgy érzem, mintha egy sorozat kukkolója lennék. Egyszemélyes magánszámát két kutyája asszisztálja. Két sárgás fenekű fehér spicc. Fajtájuk periférikus tulajdonságának hordozói: hiperaktívak, agresszívak és állandó vinnyogó rettegésben vannak, ha magukra maradnak. Híven tükrözik gazdájuk nagyszájúságát, és a mögötte levő teljes bizonytalanságot. Elhanyagolt neveltetésük az utcán nem feltűnő, mivel sorban egymás után közlekednek. A nevelés nagyszerűségét illusztrálja az a pontosság, amivel reggel és este kiküldetés szerűen elkísérik a gazdasszonyukat másfél órás egészségügyi sétájára. Ilyenkor van, hogy végig ugatják az utat. Ez a zavart lelkületű magabiztosság jellemzi Lárika nagyranőtt börtönviselt fiát is. Ő, amikor éppen nem lopást készít elő, vagy büntetését üli, kis kakas módjára jár kell az udvaron. Kapirgál is egy kicsit. A tavaly előtti nyáron például, egy marihuána magot felejtett az udvar kellős közepén. A növény fejlődését, mindannyian lélegzet visszafojtott iszonyattal figyeltük. Aztán nagy megkönnyebbülésünkre végül learatta. Nem nagyon mertünk beleszólni, mert nem sokkal előtte egy incidens kapcsán konyhakéssel szaladt fel a gangra, hogy idegbeli erősségeit mutatvánnyá növessze. Amikor nincsenek itthon, az nekünk az aranyóra. Ilyenkor a házra egyfajta ujjongás telepszik. Ez tapogatja hallgatózva belülről a falakat. Aztán vissza jönnek. A kutyák, az udvaron hátra rohanva, megugatják a felszabadultságunk árnyait.  Majd nyugovóra térnek, hiszen elfáradtak a több órás ugatásban, amivel kitöltötték üres óráikat. Az evés is energiát vont el tőlük, hiszen a lépcső fordulónál elfogyasztott csirke farhátak maradványait, minden arra járótól meg kell óvni. A  jó akusztikájú beépített előtérben szoktak leheveredni. Felügyelve főleg bennünket, akik kutyánkat napi háromszor sétáltatva lopakodva közlekedünk. Kifigyeljük, elsutyorgunk. Ha érkeztünkre végül sikerül beterelnie toporgó körbejárással az őrjöngő kutyáit, akkor azok a rácsba kapaszkodva ugatnak bennünket. Annyira szeretnék egyszer nem ezen az útvonalon hazamenni, de nincsen más útvonal. Ennek az eszét elvesztett bomlottságnak a közepén van egy gyönyörű udvar. Udvar, aminek beköltözésünkkor annyira örültünk. Ez a hely, az ő sehol máshol nem látható rendszeretetének lenyomatát viseli. Bokrok sorban. Virágok felfuttatva, lefuttatva, tejfeles dobozban. Ez az általa maximálisan bitorolt közösségi tér, sopánkodásainak színtere. Hitvallásának mutatója. Érzelmei, amelyek alacsony spektrálisak ugyan, de magas hangterjedelműek, itt csapodnak az anyaföldbe. Úgy tartja rendben egyedül az udvart, hogy senkinek ne legyenek kétségei ezen alkalmatosságát illetően. Söpör, és öntöz. Szokványos és hálátlan feladat. A tevékenysége a maga nemében, tiszteletet ébresztene bennem, ha nem róla volna szó. Órákat töltöttem el azzal, hogy azon gondolkodtam, hogyan enyhíthetném szorongásomat, amit akkor érzek ha meghallom őt. Ha belépek a kapun, a mostanra kutyafalkává szaporodott kutyái éles  ugatással leőrjöngenek. Hálás vagyok mert engem csak kétszer haraptak még meg, de egyszer sem szakították el még a harisnyámat.Ha óvatlanul akkor érkeznék, amikor kint vannak, ami nyáron szinte egyenlő a nappali órákkal, akkor a kutyák  rohamát valamilyen tárgy magam előtt tartásával kerülgetem. Megtanultam őt is kerülgetni. A szembenézés ős

ellenségével védekezem. Elkerülök. Mint aki teljesen eszköztelen, de mélyen érintett. Sokat védtem őt magam előtt, és sokat biztattam magam arra, hogy merjek belenézni abba a tükörbe, amit ő tart elém a jelenlétével. Merthogy ő tükör, az nem kétséges. Tanítómesteri pozíciójában megkérdőjelezhetetlen. Kezdetben kedveskedve körbeszagol, majd eleven húsodat vájja szét a tőled megtudott információkkal. Ezen kívül ügyet képvisel, nem is keveset. Nem a saját ügyét, hanem a mindenkiét, egy olyan világban, ahol rajta kívül senki nem tesz semmit a közösségért. Ő szinte megszakad bele, és ha ő nem lenne akkor…Jaj ne. Azt már ne. Kifog minket tanítani, ki lesz ami külön bejáratú felelős kutyatartónk, a ház lelke, és őrszeme? Életbölcsessége mindannyinkat elgondolkodtat…és elszomorít. Bölcselkedő szerénységében, csak a legvégső esetben teszi szóvá a trehányságainkat. Mégis valahogy minden napra jut egy ilyen.  A tűrhetetlen trehányságunk felháborító, mint porszemek a kiaggatott sárguló fehérneműjén. Mindennap felborult egy virágcserép. Rákönyökölünk barbárul a szent mindenhatóságára. Megborítjuk osonásainkkal a szent rendet. A valódi kultúrára, amit ő átadhatna nem vagyunk kíváncsiak. A valódi művészetet besározzuk a tudatlanságunkkal. Ezek őt, a végtelenül türelmest is kiborítják. A felháborodás pedig ugyebár háborgat, a háborgás zajjal jár, így hát ő is az összes testnyílásával háborog. Ilyenkor az apró ablakszemek rebbenő függönye, becsukódó ajtók óvatos kulcselfordulása, óvatos léptek felgyorsulása elárulja visszavonulásunkat. Pár év alatt, neki köszönhetően teljesen kicserélődtek a szomszédaink. Volt akit ő szervezet ide, és ő is üldözött el, két hónap leforgása alatt.  Bosszantó oda

nem figyelésünket, elfordulásunkat a tanulás eme formájától apró böffenések kíséretében szentenciákkal jutalmazza. Az öreg isten nemzőszervén még elgondolkodnánk, ha a teremtéselméleti eszme futtása nem akadna el mindjárt a téma felvetésénél. A jelzők változatosak és a részemről érdeklődésre adnak okot, ezért az ajtót a magam részéről nem is szoktam teljesen becsukni, csak a hangerőt tompítandó behajtóm. Gondoskodó tanácsadásai felelősséget sugallnak és őszinte érzelem dús…káoszt. Ő a mi közös anyánk, mindenkori anyánk és tanítónk, aki még nem felejtette el, hogyan kell embernek maradni, és helyettünk is elmondani a pogány bőrkötésű napi ima összefoglalót. Az ő istene bosszúálló és törékeny tájékozódási képességgel megáldott isten. Hermafroditaságára utaló jegyei arra engednek következtetni, hogy további nemzési törekvéseit rajtunk kívánja megvalósítani. Sajátságos elképzelés övezi a saját emberré válási folyamatát, valahogy eddig azt sikerült megértenem, hogy amiért ez neki nem sikerült, nekünk igazán sikerülhetne.

Vannak nehéz napok, és vannak nehezebbek. Nem mindig vagyok felkészülve az elfogadásra. Reggelente gyilkolni tudnám.Évek óta nem kell odaköszönnöm, mert nem válaszol. Nem is tudom mióta ez a kegyelem. Megkönnyebbülés csendesnek lenni, az ő harsány életében.  Megenyhültem magam iránt, és nem erőszakolom magamra az udvariasságnak eme formáját. Mivel nem nagyon kedvelem azt aki belőlem a szar alakot mozgósítja, így nem kedvelem őt.A viszonyunk nem letisztázott, de tiszta, már amennyire egy negatív érzelem az lehet. Ez a „nincs dolgom veled” magatartásom nagyon bosszantja őt, de remélem nem sejti, hogy ezzel mennyi erkölcsi dilemmát spórolok meg vele kapcsolatban. Az új év első napján róla álmodtam. Éppen Jim Carreyvel éltem együtt egy új lakásban, amikor kiderült, hogy ő itt is a szomszédom. Őt még Jim sem tudja felül írni a maga nagyszerű életszemléletével . Lárika most már mindenhol a szomszédom. Ő a lehasított, a be nem vállalt rész az életemből. Az iránta érzett haragom jelzi, hogy ő a munka, amit még el kell végeznem magamon.