Vándorló fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Szakadékok szélén vezet életutunk,
magunk mögött hagytuk, mindazt amit tudunk.
Szegényes batyunkban létünk csonka árnya,
kilökött bolondként életvízbe mártva.
Tört agyunkban másként fordul meg a világ,
derűtestbe öltjük magunkra a ruhát.
Túlburjánzott élet megtartása nem köt,
törvénytelenségünk bohóc álruhát ölt.
Kincset rejt tenyerünk, talpunk társ vándora,
elölti szívünket a "semmink sincs" mámora.
Életszentség része minden mozdulatunk,
külvilágtól őrzi szentelt gondolatunk.
Az utazás a válasz minden kérdésünkre,
hogy ez kint vagy bent lesz, nem tudjuk előre.
Szemünk kifeszíti az éberség törvénye,
amit belerakunk, azt kapjuk belőle.
Nemtörődömségünk csak látszat valóság,
feloldott egónkban sűrített szabadság.
Ártatlanságot kell merítenünk a léthez,
s felnövünk istenünk megcsókolt kezéhez.
Körbeforgó fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Virágfüzérszerű tánclépésed járod,
élted körbeforog,sorssá vált a táncod.
Mindenki most járja, kitágul a jelen,
ott van minden ősöd gyerek kebeleden.
Képessé kell válnunk mindent elfogadni,
árnyékként magunkat teljesnek szeretni.
Ezt a körbe táncot magunkban ugráljuk,
megolvasztva benne minden varázs álmunk.
Látjuk most a múltban a jelen gyökerét,
feloldozva tartjuk lázadó bűneit.
Látjuk a világnak minden szenvedését,
megértjük sorsunknak minden ballépését.
Eggyé válunk vele, és a tudás fája,
karjainkkal nyúlik isten oltárára.
Látjuk amit látott, halljuk ami hallott,
értjük mögötte mi ki nem mondatott.
A jövőnek vagyunk gyümölcsöző ága,
és a bomlott élet virágzó virága.
Spirál lélek szárnyon eljárjuk a táncot,
magunkból beoltva újból a világot.
Feltámadó fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Kürtjébe fújsz a felkelő erőnek,
megnyitod szemeit a koporsó fedélnek.
Felkelted az élőt, támasztod a holtat,
megszólítod bennünk igaz önvalódat.
Aranysisakban égi angyal harsog,
törvényét a létnek nem először hallod.
Utolsó döfését vérző láng testednek,
saját természeted kötése adja meg.
Széttört életednek bérét most elkérik,
s minden gondolatát egyenként lemérik.
Míg mulandó lét titkait faggatod,
a felejtés vízének cseppjét nyalogatod.
Koponyádat tartod kérdéseid elé,
szeretnéd megtudni, hogy rejtettek belé.
Kérdéseid élét lassan lefaragod,
hited, elved mögé kérdőjeled rakod.
Lehetőségekkel hogyan gazdálkodtál,
másokkal a másén, hogyan marakodtál?
Jó voltál a jóban, vagy csak, hogy megússzad,
kiszínezted jóvá a szorongó múltat?
Örömarcú fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Tűzforró pihéket remegtet a szellő,
szavakon pihen meg most a lét teremtő.
Hajvakarcsot fonat, napfonat nyalábból,
szíved közepére ráírja, hogy:bátor.
Mágusléted fénye a zeniten táncol,
részegülten pislog égő önmagától.
Teremtő erőddel ágyékukba rejtve,
képmásodat hordják pénzen kiveretve.
Virrasztó csendeknek hajnali szentsége
mutatja az ösvényt magadról mesélve.
Valóságodra, mit másoknak szenteltél,
tested melegéből pecsétet égettél.
Homokszemű isten lábnyomában járhatsz,
égő szemeiddel a jövődbe láthatsz.
Sugárzó lényedben sokan sütkéreznek,
tiszta szavaidból erőt merítenek.
Középpontja vagy most igaz önmagadnak,
de ha tétovázol csak szavak maradnak.
Tettekre váltsd most az eszmék küzdelmét,
és emeld magasra mások isten szemét.
Álomárnyú fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Lelked sérülése megtörte kedvedet,
álomképre szállva kiszúrja szemedet.
A világból kivetted minden folyományod,
ködös félelemeid tenyeredbe vájod.
Rémálmok kínozzák strapált idegeid,
összebonyolítják kusza érzékeid.
Sötétség küszöbén a szellem megremeg,
tested oszlopán kígyóként tekereg.
Ahol a méreg fáj, ott terem az élet,
napfényre kell hoznod belső sötétséged.
Középutad messze, halálodat kéri,
megtisztulásodat szenvedésbe méri.
Ideje múlt dolgok lassan felbomlanak,
új értelmet adnak a letűnt szavaknak.
Messze kell most nézned, kívül belül árnyak,
sehová sem állhatsz, ahol most nem látnak.
Kába köved sarkán bombabiztos helyed,
éberséged ajkán méz ízt csepegtet.
Hernyóléted bontja szétszakító lázad,
hogy ne csak nézd a létet, hanem meg is lássad.
Felragyogó fénykörök, ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Pihenésben oldódj, fektess fényt a napba,
arcod legyen fényes, az eget kutatva.
Szerencséd csak álom vágy varázsa,
segítségét fektesd ígérő szavába.
Korsódat merítsd meg az élet vízébe,
tedd a kételyeket istennek kezébe.
Köss a pillanatból erős köteléket,
megélheted most a régi szép meséket.
Betelt pillanatban, vágd sűrűn a rendet,
ne pihentesd hosszan vágyott szerencsédet.
Szellemi napodnak lényét közvetítve,
külső ragyogásod ennek lesz a fénye.
Most keltesz életre beteljesült álmot,
így nyerve vissza letűnt szabadságod.
Forrásodnál állsz, dörzsölve a szemed,
lemoshatod végre régi történeted.
Felfrissülve lelked megtölti a teret,
beleférhet így már egy újabb történet.
Mosd hát a szívedet, kezedet nem lehet,
megvalósulásod az újabb rendelet.
Zuhanó fénykörök ékesítik évköröd,
most lelkes vágyait szövöd.
Add fel jól ismert biztonságodat,
törj és láss meg, most más utat.
Megrendítő változások árnya,
kúszik gondolataid homályába.
Kövesd a hangot, állítsd fel hídként,
dobd le a mélybe magadat önként.
Merevedett kőfalakat törhetsz,
homokvár felett őrködhetsz.
Tisztító tüzedben érzékeid égnek,
régmúlt tetteidről borzalmat mesélnek.
Akarat romok közt, sarokba szorítva,
szétporladó tested, sorsodat ordítja.
Magasra állottál, elől tolakodtál,
félelmeket látva másokat rángattál.
Fényes koronádba beakadt palástod,
mindenki szemébe bukásodat látod.
Most van itt a perce az imádkozásnak,
könnyekkel áztatva a leborulásnak.
Most szerzed a bérét a tovább lépésnek,
elülteted magját a hatalom féltésnek.
Láncra verő fénykörök ékesítik évköröd,
most lelked vágyait szövöd.
Nagyszerű terveddel, ne bántsál másokat,
miből sokat adtál,abból kapsz most sokat.
Minden szennyezettség életünknek része,
mi sötétítjük, és moshatjuk fehérre.
Minden azzá válik, amilyennek látjuk,
szívünkben lapulnak az örök szabályok.
Az alkotás vágya tenyerünkbe fekszik,
képességeinkkel a felszínre törekszik.
Szabadságunkat földi erők húzzák,
vágyerőinkből csinálnak rabszolgát.
Az anyag árnyéka álmainkra vetül,
percek ivadéka testünkre menekül.
Tudatunk alatt egész állatsereg,
azokat imádjuk, ott van a rettenet.
Leláncolt erőket tépnek fel most bennünk,
azokból fakad fel eltemetett félszünk.
Kísértések fáját hosszan kerülgetjük,
elveszett ideák hiányát szenvedjük.
Testi ingereink varázslata métely,
sebeinket sózza luciferi kétely.
