Fali mandala

Miután a konyha falát pirosra festettem, és repdeső lelkesültséggel visszarendezkedtem, valami előre nem szándékolt, odatévedt mozdulattal fogtam egy fedőt, a falhoz nyomtam, és a radírozhatatlan  ceruzámmal körberajzoltam. Csak úgy, hogy ne legyen visszaút, és kelljen itt még valamit festegetni, hogy ezt a már meglévő kör formát tartalommal muszáj legyen feltölteni. Mit komplikálom? Rajzoltam egy kört és addig piszmogtam, míg ez lett belőle. Mandala. Igazi. Nem holmi papirtólógatós, összegyűrhető, hanem fali, örök mandala. A konyha falán egy lenyomat arról, hogy ki is vagyok én most. Már azóta eltelt pár év, talán kettő, talán három. Még mindig szeretem, és ez meglepő, mert én a saját alkotásaimat olyan tüzes gyorsasággal unom meg, mint más a szezon gyümölcsöt. A saját alkotásaim nem okoznak tartós örömet. Hibáim inspirálnak, sikereim...untatnak. Szóval mindegy, mindig tovább...Nem négy perc alatt készültem el vele, mint ahogyan látszik, hanem jó bő két óra alatt támasztottam körülötte a frissen festett dühös falat.Most úgy látom elég banálisra sikeredett. Fajfenntartási ösztöneim alapkellékeit látom benne.Hiába ez a tudatalatti irtóra érti a dolgát. Ideje lenne rajzolni egy gyereket a közepébe. Gyorsan megyek is....